A koronavírus-válság során az országoknak arra célszerű törekedniük, hogy minél több kapacitást fenntartsanak, ezáltal azonnal újra tudjon indulni a gazdaság. Ilyen szempontból a német modell sikeresnek bizonyult – állítja Kutasi Gábor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézetének vezetője. A vírus nyomán kialakult válság gazdaságpolitikai lépéseit értékelő interjúnk első része.
A közelmúltban jelent meg intézetük tanulmánya Gazdasági válságkezelés Európában 2020 tavaszán címmel. Ön társszerzőként hogyan látja: bár a mostani válság eltér az elmúlt száz év kríziseitől, létezik-e olyan gazdaság- vagy társadalompolitikai megközelítés, amelyet érdemes lehet alkalmazni a jelenlegi helyzetben?
A korábbi évszázadok járványügyi kríziseit visszanézve azt látjuk, hogy igazán aktív gazdaságpolitika akkoriban még nem volt. Így csak nagyon klasszikus elemeket lehet találni, mint például a fogyasztás-helyettesítés, vagy az állami beruházások felpörgetése. Illetve itt van a közelmúltból németek által Kurzarbeitnek nevezett megoldás, amely lényege, hogy az állam bizonyos mértékig kipótolja a dolgozók fizetését a magánszférában azzal a feltétellel, hogy a cégek továbbra is alkalmazzák őket és fizetik a bérek kisebbik részét. E módszert a tíz évvel ezelőtti válságban Németország már kipróbálta, ennek a munkahelymegtartó hatása akkor is sikeres volt és úgy tűnik, most is az lesz. Számos ország alkalmazta most, a koronavírus idején.
Ennek azonban nyilván feltétele egy kiegyensúlyozott államháztartás, a megfelelő költségvetési források megléte.
Nem okvetlenül. Voltak olyan országok, amelyek nem kimondottan rendelkeztek fenntartható költségvetéssel, mégis úgy döntöttek, hogy ezúttal nem törődnek az adósságkockázattal, a jövőbeni kamatköltségekkel és az eladósodást választották.
Akkor tehát két rossz közül kellett választaniuk, és a munkanélküliségi ráta megugrása vagy az elszálló deficit közül az utóbbit választották?
Sokan igen, de van példa ennek az ellenkezőjére is. Az USA-ban például nem volt intenzív a munkahelymegtartás és a munkanélküliségi támogatás megjelenése, ott sokkal komolyabb mértékben meg is ugrott a munkanélküliség, és háztartások tömege került az anyagi ellehetetlenülés szélére. Ez egy más típusú piaci modell. Európában a kontinentális európai jóléti államok e szempontból másképpen reagáltak és inkább a munkahelyek megtartására fókuszáltak. Közgazdasági értelemben valószínűleg ez utóbbi a legfontosabb lépés a gazdasági kapacitások megőrzése érdekében, ha azt feltételezzük, hogy a járványnak az egészségügyi megoldásait egy egyéves távlaton belül megtalálják. Onnantól kezdve a gazdaság visszaállítható majd egy mobilabb, több társadalmi érintkezést elviselő, megengedő pályára.
A tanulmányból kiderül az is, hogy a magyar gazdaság igencsak kitett a kínai alkatrészimportnak, márpedig nem zárható ki a globális termelési láncok regionális újratervezése.
A jelenlegi helyzet nem a keleti nyitás eredménye, hanem egy 30 éve zajló gazdaság- és iparpolitikáé, ami sikeresen bekapcsolta a magyar kapacitásokat egy sokkal nagyobb szervezési egységbe, amelyet globális értékláncoknak, termelési láncoknak nevezünk. Ezek lényege, hogy az egyes termelési fázisok a világ különböző részén oldhatók meg a leghatékonyabban. A délkelet-ázsiai térségről pedig az bizonyosodott be a 2000-es években, hogy ott viszonylag kiszámítható gazdasági környezetben lehet alkatrészeket gyártani. Egyébként nemcsak arról van szó, hogy egy Magyarországon összeszerelt termékbe kínai alkatrész érkezik, hanem arról is, hogy egy itthon létrehozott szolgáltatásba is kínai hardverek kerülnek be. Ez mára adottság számunkra.
De várható-e e téren változás? És ha igen, az miképpen érintheti Magyarországot?
A gyártási folyamatokat továbbra is a multinacionális vállalatok fogják tervezni, a kérdés az, hogy megszületik-e bennük az a felismerés, hogy mostantól kezdve a várható járványok termelési kockázatokat jelenthetnek. Az autóipar kapcsán már voltak erre utaló nyilatkozatok iparági szereplőktől, és ez azt jelzi, hogy az európai gyártók felismerték az alkatrészhiány által jelentett kockázatokat. Hogyan lehet ezeket kezelni? Úgy, hogy nem koncentrálják a teljes alkatrész-ellátást egyetlen országra, mondjuk, Kínára. A nagyvállalatoknál korábban is létező gyakorlat volt, hogy a beszállítóik mellett saját kapacitásokat is fenntartottak, vagy azokat földrajzilag párhuzamosan helyezték el. Vannak hasonló trendekre utaló jelek. Járványtól függetlenül a jelenlegi amerikai kereskedelempolitika arról szól, hogy minél inkább visszaszorítsák az importot.
A jelek szerint idehaza is hasonló jellegű mechanizmusok indulnak be.
Igen, a kockázatkezelés hamar megjelent a gyártási folyamatok során. Elsőként az egészségügyben: magyar vállalatok is elkezdtek kézfertőtlenítőket gyártani, illetve az egyik vegyipari cég a Műegyetemmel közös projektben lélegeztető gépeket fejleszt, gyárt. Ám vannak korlátok. Az elektronikában például sajátosság, hogy bizonyos nyersanyagok földrajzilag koncentráltan vannak jelen a világgazdaságban. Például lítiumot találni elsősorban Kínában lehet. Ezek a kockázatok azért benne maradnak a pakliban.
Hogyan érinti a válság a külkereskedelmi tevékenységünket?
Már a márciusi adatok alapján látszott, hogy a külkereskedelem visszaesik. De nemcsak az export vagy az import mértéke, hanem ezek egymáshoz viszonyított aránya is számít. Márpedig a háztartások visszafogták a fogyasztásukat, ezért az import is csökkent, így ez a helyzet átmenetileg akár javuló külkereskedelmi mérleget is eredményezhet. Az elmúlt két évben a magyar folyó fizetési mérlegtöbblet egyébként elkezdett a nullához közelíteni, de a válság nyomán ez megállhat, megfordulhat. Ha igaz az a feltevés, hogy a vírusra egészségügyi megoldások születnek a következő 10-12 hónapban, akkor közép-és hosszútávon csak átmeneti visszaesésre számítok.
Európa államai jellegükben sok hasonló elemet tartalmazó, de eltérő hangsúlyú gazdaságmentő csomagokat léptettek életbe. Mitől függött, hogy mely országban mely elem vált markánsabbá?
Az adott gazdaság mérete meghatározó abból a szempontból, meddig mehet el egy ország az eladósodás mértékét illetően: a nagyobb, fejlettebb gazdaságok általában kisebb kockázatot jelentenek a befektetőknek, ezért számukra kevésbé rizikós eladósodni. Számít a kamatkörnyezet is, az, hogy például az eurózóna tagok jelenleg nulla százalékos jegybanki kamatot élveznek. Fontos még politikai stabilitás kérdése: mennyire érzi szükségét egy kormány annak, hogy nagyon drasztikus intézkedéseket hozzon. A román kabinet például vállalta a leminősítés kockázatát, IMF-segély felvételét, nagy mennyiségű államkötvény kibocsátást annak érdekében, hogy politikai legitimitását erősítse.
Azaz kénytelenek voltak látványosabb intézkedéseket hozni annak érdekében, hogy ne lassuljon le a gazdaság?
Igen. Aztán az is fontos, hogy egy ország mennyire volt már eleve eladósodva, mennyire volt mozgástere a válságkezelő program elindítására. Kérdés az is, hogy a munkaerőpiac hogyan állt: eleve magas foglalkoztatási ráták voltak jellemzőek – mint Németországban –, és lehetett munkahelyeket megvédeni, vagy alacsonyabb foglalkoztatási mutatóik voltak, mint mondjuk Bulgáriában. Aztán az is számított, hogy magát az egészségügyi helyzetet hogyan tudták kezelni az országok, milyen kapcsolódó károk keletkeztek, mely vállalatokat, milyen időre kellett leállítani. E tényezők mind-mind meghatározták azt, hogy egy ország mennyire volt rákényszerítve markánsabb lépésekre.
A gazdasági mentőcsomagok intézkedései közül van-e olyan, amely máris „bizonyított”, azaz sikeresnek tekinthető? Látszik-e már valamiféle irány, recept a később hasonló jellegű krízisek kezelésére?
Ha abból indulunk ki, hogy egy nem gazdasági helyzetből alakult ki válság, és azt feltételezzük, hogy azt egészségügyi eszközökkel megoldják, akkor egyetlen lényeges teendő van: az országoknak arra kell törekedniük, hogy minél több kapacitást fenntartsanak, és azonnal újra tudjon indulni a gazdaság, ne kelljen munkavállalókat keresni, gépeket visszabérelni. Ilyen szempontból a német modell sikeres, annak komoly munkahely-megtartó hatása volt. Ez azért lényeges, mert ebben a sajátos helyzetben a gazdasági szereplők alig várják/várták, hogy visszatérjenek a régi tevékenységeikhez, a termeléshez, fogyasztáshoz. A munkahely megtartó támogatások biztosítják ezt.
Interjúnk második részét ITT olvashatják.
