A buddhista eredetű upaya fogalma arra is utal, hogy bizonyos élethelyzetekben olyan tettekre lehet szükség, amelyeket alapjában erkölcstelennek vagy helytelennek ítélünk, de általuk egy súlyosabb következményt kerülünk el. A nemzetközi humanitárius jogban a katonai szükségesség elve pedig azt jelenti, hogy csupán olyan típusú és intenzitású katonai erő alkalmazására kerülhet sor, amely feltétlenül szükséges az ellenséges haderő legyőzéséhez. A fegyveres összeütközések, humanitárius válságok és politikai nyomás (lawfare) azonban azt eredményezheti, hogy a jogrend érvényesülése megkérdőjeleződik, amely hosszú távon a jogrendszer tekintélyének és hitelességének csökkenéséhez vezethet. E két fogalom összevetésén keresztül annak fontosságát kívánom kiemelni, hogy a közöttük lévő vitathatatlan különbségek ellenére a nemzetközi jog követelményeit erkölcsi standardok is meg kell erősítsék olyan szélsőséges helyzetekben, mint a fegyveres konfliktusok.
A XIX. század óta a nemzetközi humanitárius jog célja, hogy korlátozza a fegyveres konfliktusok emberi szenvedéseit és annak további káros hatásait. A fegyveres konfliktusok és a katonai magatartás szabályozására alkották, tekintetbe véve az emberi élet és az emberi méltóság tiszteletben tartását. Figyelembe kell azonban venni, hogy a XXI. századi hibrid konfliktusok és technikai fejlesztések sohasem látott kihívások elé állították a nemzetközi humanitárius jogot és a hadviselő feleket. A fegyveres konfliktusok és a hadviselés módszerei folyamatosan változnak, és ezért a humanitárius jognak is alkalmazkodnia kell ehhez a változáshoz. Az új fegyverrendszerek fejlesztése, mint például a drónok, autonóm és termobárikus fegyverek, kiberképességek és egyéb újítások az elmúlt években exponenciálisan felgyorsultak. A technológia fejlődése és a modern hadviselés változása miatt a csapások az ellenségtől sokkal távolabbról indulnak, és a harcosok gyakran nem látják azokat, akik ellen harcolnak. Ez a fizikai távolság eltávolítja a harcosokat a konfliktus etikai aspektusaitól, és így sokkal könnyebb számukra a humanitárius jog megszegése. Az államok közötti konvencionális hadviselés is kisebbségbe került, ezért az államoknak – mind a politikai döntéshozóknak, mind a katonai állománynak – fel kell készülniük az új hadviselési módokra, és a jogi bizonytalanságok kiküszöbölése érdekében a jogot a valós körülményekhez kell igazítani. Mindezek hiánya tovább mélyítette a nemzetközi jog és az általa szabályozni kívánt élethelyezetek közötti szakadékot. Rendkívül fontos ezért, hogy jog mellett olyan etikai követelmények is jelen legyenek, amelyek a humanitárius jog értékrendszerét erősítik.
Shannon Elizabeth French filozófia professzor részletesen elemezi[1] a harcosok azon etikai követelményeit, amelyek a harcolók és védett személyek védelmét is garantálni tudják. French szerint a fegyveres összeütközésben részt vevő katonáknak egy egységes etikai háttérre van szükségük, hogy a fegyveres összeütközésekben helyesen tudjanak cselekedni. A harcosoknak azonban meg kell találniuk az egyensúlyt az erkölcs követelményei és a konfliktus realitásai között. French azonosítja azt az öt alapvető értéket, amelyek a becsület, bátorság, hűség, igazságosság és alázat fogalmával írhatók le. A becsület az az alapvető erény, amely biztosítja a helyes értékek érvényesülését. A bátorság szükséges a harcban való részvételhez, az igazságosság szolgálja a harcosok viselkedésének etikai integritását, míg a hűség és az alázat megvilágítja a harcosoknak a társadalmi felelősségüket és kötelességeiket. Egyedül így lehet biztosítani az etikai integritást a harcokban és a civil lakosság védelmét is.
A buddhizmus egyaránt vallás és filozófia, amely az erőszakmentességet, az együttérzést és az összes élőlény iránti tiszteletet vallja. A buddhista tanítások hangsúlyozzák a viták erőszakmentes rendezésének fontosságát, és tiltják mások megkárosítását. Ezért a buddhizmus általánosságban ellenzi a fegyveres erő és erőszak alkalmazását. Azonban a buddhizmus is elismeri az erőszak és a fegyveres konfliktusok realitását a világban, ahol bizonyos körülmények között elengedhetetlen lehet az erő alkalmazása, hogy megvédje magát vagy másokat a kártól. Ezt a fogalmat upaya-nak nevezik, ami „alkalmas módszereket” jelent. Ez utal arra az elképzelésre, hogy bizonyos helyzetekben olyan magatartásokra lehet szükség, amelyeket az emberek általában erkölcstelennek vagy helytelennek tekintenek, hogy általuk valami nagyobb hasznot érjenek el vagy súlyosabb kárt kerüljenek el. A buddhizmus tehát elismeri a fegyveres konfliktusok realitását, és az upaya fogalmával azt sugallja, hogy bizonyos élethelyzetekben erőszakra lehet szükség.
A buddhizmus és a katonaság közötti kapcsolatnak három fő megközelítése van. Az első szerint a buddhista szerzeteseknek nem szabad részt venniük a fegyveres összeütközésekben, mivel az ellentétes lenne a buddhizmus alapelveivel. A második megközelítés szerint a katonaságnak is lehet szerepe a buddhista elvek megvalósításában, ha azokat helyesen alkalmazzák. A harmadik megközelítés szerint pedig a buddhizmus és a katonaság egymástól függetlenek, és mindenki szabadon dönthet arról, hogy részt vesz-e katonai szolgálatban vagy sem.[2] A katonai szolgálatra vonatkozó buddhista megközelítésnek tehát lényeges párhuzama van a nemzetközi humanitárius joggal.
A katonai szükségesség elve ugyanis azt jelenti, hogy pusztán olyan típusú és intenzitású katonai erő alkalmazására kerülhet sor, amely feltétlenül szükséges az ellenséges haderő legyőzéséhez. A katonai szükségesség elve közel szabad utat enged az ellenség legyőzésének, de nem feltétlen annak teljes megsemmisítése és elfogadhatatlan járulékos veszteségek árán. A fegyveres támadás tehát csak addig terjedhet, ameddig a katonai szükségesség elve igazolja. Ha ezt a keretet túllépik, a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútumának megfelelően háborús bűncselekményeket követnek el. Ezáltal a katonai szükségesség elve a buddhista elvekkel összhangban áll, hiszen az erőszak alkalmazása csak a legszükségesebb esetekben és mértékben engedhető meg. A fegyveres összeütközések jogában a katonai szükségesség elve tehát alapvetően azt jelenti, hogy csak olyan minőségű és fokú katonai erő alkalmazására kerülhet sor, amely feltétlenül szükséges az ellenséges haderő legyőzéséhez. Ha a katonai szükségesség nem igazol egy támadást, akkor az jogellenesnek minősül.[3]
Az upaya szó a buddhizmusban azt jelenti, hogy olyan gyakorlati eszközöket és módszereket alkalmazunk, amelyekkel elérhetjük az önmegvalósítást és megszüntethetjük a szenvedést.[4] Az upaya szó a szanszkrit „upāya” szóból származik, és a „célhoz vezető eszköz” vagy „megoldás” jelentéssel bír. A buddhizmus elismeri a személyiségek közötti lényeges eltéréseket, így megítélése szerint mindenki számára más és más eszközök és módszerek hatékonyak az önmegvalósítás útján. Az upaya alapelve alapján a buddhista tanítók alkalmazkodnak az útkeresők egyedi igényeihez, képességeihez és tapasztalataihoz. Az upaya kifejezés ezért együttesen jelent filozófiai és gyakorlati megközelítést is, amely segít a buddhizmus megértésében és alkalmazásában azért, hogy az emberek szenvedéseit enyhítsék. Bár katonai szükséghelyzetben egyes buddhista hagyományok támogathatják az erő alkalmazását, de csupán önvédelemre vagy mások védelmére. Ez a támogatás azonban korlátozott, és mértékét az erőszakmentesség és az együttérzés eszményképeinek mezsgyéi övezik. A buddhista etika ezen felül megköveteli, hogy minden erőszak alkalmazása arányos és koncentrált legyen, és törekedjen arra, hogy minimálisra csökkentse az összes félnek okozott károkat.[5] Mindezt mérlegelve kijelenthető, hogy az upaya buddhista koncepció és a katonai szükségesség nemzetközi jogelv követelménye a gyakorlati megvalósítást tekintve hasonló elvárást támaszt a katonákkal szemben.
A humanitárius jognak a XXI. századi körülmények között is alkalmazhatónak kell lennie ahhoz, hogy célját betöltse, és alkalmazkodnia kell a kinetikus hadviselés fejlesztéseihez, valamint a teljes hibrid hadviselés eszköztárához, hogy hatékonyan korlátozza a fegyveres konfliktusok emberi szenvedéseit és káros hatásait. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a nemzetközi jog konkrét előírásait vallási és erkölcsi standardok is megerősítsék egy olyan szélsőséges helyzetekben, mint a fegyveres konfliktusok. A katonai szükségesség és a buddhista upaya egyaránt elismeri az olyan cselekvések szükségességét, amelyeket erőszakosnak tekinthetnek, de ameddig a katonai szükségesség kizárólag a fegyveres konfliktusokra alkalmazott fogalom, addig az upaya egy olyan buddhista filozófiai koncepció, amely szélesebb körben alkalmazott.[2]
Források
[1] S. E. French, The code of the warrior: exploring warrior values past and present, Second Edition. Lanham ; Boulder ; New York ; London: Rowman & Littlefield, 2017.
[2] D. Siṃhanāda, „The buddhist soldier”, Contemporary Buddhism, köt. 22, sz. 1–2, o. 190–207, júl. 2021, doi: 10.1080/14639947.2021.2083406.
[3] V. Vincze, „A katonai szükségesség elve az új fegyverrendszerek tükrében”, 2016, Online elérés: 2023. március 15.
[4] Nhất Hạnh, The heart of the Buddha’s teaching: transforming suffering into peace, joy & liberation: the four noble truths, the noble eightfold path, and other basic Buddhist teachings, 1st Broadway Books trade pbk. ed. New York: Broadway Books, 1999.
[5] The International Institute for the Translation of Buddhist Texts, Szerk., The Vimalakīrti Sūtra =: Weimojie suo shuo jing: translated from the Chinese of Dharma Master Kumārajīva. Ukiah, California: Buddhist Text Translation Society, 2021.
