A Hamász vallási jellege
A Hamász nem konkrét személyhez vagy eseményhez kötődik elsőre, hanem a Gázai övezet poros utcáihoz, ahol gyerekek fociztak, miközben a háttérben kopott plakátokról mosolyogtak vissza a mártírok arcai. Az iskolák falán idézetek álltak az ellenállásról, a mecsetekben pedig imák szálltak a levegőbe, amelyek egyszerre szóltak Allahhoz és a szabadsághoz. Ebben a blogbejegyzésben a Hamász kialakulásáról és sajátosságáról írok, ami segít megmagyarázni annak rendkívül hatékony jellegét, és azt is, hogy miért nem fog eltűnni egyik napról a másikra annak ellenére sem, hogy óriási ellenállást fejtenek már ki ellene.
A Hamász 1987-ben, az első intifáda idején született meg vallási és politikai szervezetként, amely a Muszlim Testvériség helyi ága volt. Eredetileg nem csupán fegyveres ellenállást hirdetett, hanem szociális hálót is kiépített. A Hamász klinikái azokhoz is eljutottak, akiket az állami intézmények rég elfelejtettek. Sokan ezért szimpatizáltak a szervezettel. De a történet másik oldala ott vibrált a levegőben: az ellenállás, a fegyverek, az alagutak és a rakéták.
A Muszlim Testvériség
Arabul al-ihván al-muszlimún a neve a Muszlim Testvériségnek (továbbiakban: MT). Sokszor röviden csak „al-ihván”-ként nevezik, ami testvériséget jelent. Alapítója Hasszán al-Banna. Nem túl bonyolult, mi hatott rá, hogy létrehozza az MT-t, és majd megértjük, miért lényeges a Hamász szempontjából is ez.
Egyiptom brit gyarmatként kitermelte azokat hivatalnokokat, akik a nyugati értékrendnek megfelelően alakították környezetüket. A brit érdekek számos fejlesztést is elhoztak Egyiptom számára, de azokon a területeken, ahol nem volt ilyen, ott szegénység volt és nehéz volt érvényesülni. Banná, akinek az apja is imám volt már, országa saját identitását keresve azt az iszlámban találta meg. Ez mentes volt a csupán evilági érdekek kiszolgálásától, az egymás elleni harc és vetélkedés helyett az összefogásra és nem evilági érvényesülésre helyezte a hangsúlyt.
Gondolata terjedését segítette, hogy számos iszlám többségű ország hasonló helyzetben volt. Könnyen kapcsolódtak hozzá más országok muszlimjai, amely egyszerre választotta el őket a nyugati világtól, így adva számukra saját identitást és saját célokat, sőt erőforrást, amely részben nem más, mint az összefogás. Banná az iszlámot nem választotta el a világtól. A politika, a gazdaság, az ember és minden más az iszlámon belül értelmezendő szerinte. Mivel a Koránt vette alapul, így azok a szavak, amelyek ott nem békére hívtak, vállalhatók voltak az iszlám vallási és politikai világán belül is. „Ha a hatalmon lévők elnyomják az igazságot, eltiporják a jogot, akkor a muszlimoknak kötelességük fellépni velük szemben, akár fegyverrel is.” – mondta.
Banná lánya egy szélsőségesen gondolkodó férfihoz ment hozzá. Ez a férfi (Said Ramadan) a nasszeri szekuláris Egyiptomból Pakisztánba menekült családjával, ahol az USA támogatását élvezte az ott lévő más, például szovjet kommunista csoportokkal szemben. Néhány évvel később Münchenbe távozhatott (még mindig az USA, vélhetően a CIA támogatásával), ami így az MT egyik bázisa lett Európában. Said fia már Svájcban született Tariq Ramadan néven, oxfordi professzor lett, aki nemcsak a némileg békésebb (fundamentalista) iszlám szószólójaként lett nemzetközileg is ismert, hanem sorozatos (bizonyítást még nem teljeskörűen nyert) szexuális erőszakos tettei miatt is. Bár Tariq házas (felesége francia katolikus volt, majd muszlim lett), és négy gyermeke van, nem él együtt feleségével. A Svájcban született kutató személye sokak számára nem kívánatos: a iszlamizmus (értsd: politikai iszlámot vallók) szerint túlságosan a muszlim közösség integrációját erőlteti a nyugati társadalomban, mások éppen kettősségét róják fel neki, és azt állítják, hogy valójában szélsőséges, csak ügyesen kommunikál mindig úgy, ahogyan éppen az kívánatos.
Szekuláris és vallásos ideológiák
Banná és ideológiája végső soron tehát fülekre találtak, nemcsak térben, számos más muszlim lakosú országban, hanem időben is, egészen napjainkig. Így jutott el Gázába vagy éppen Ciszjordániába is. Ezeken a területeken tömegek éltek jogaik korlátozása mellett szegénységben. Nem mehettek csak úgy izraeli területre, ami azonban nemcsak egy jó kis kirándulást jelentett volna, hanem az egészségügyi ellátástól is elestek így. Saját maguknak kellett megoldani, nagyon erős izraeli ellenőrzés mellett, amely erősen szűrte és korlátozta, hogy mit vihetnek be területeikre, hiszen biztonsági kockázatot jelenthetett minden egyes ilyen alkalom. A sátrak, a rendkívül rossz ellátás és a kilátástalan jövőkép tehát még inkább jelen volt, mint például Egyiptom esetében.
Az arabok azonban nem az összefogásról híresek. Törzsi kultúrájuk miatt sokszor látni, hogy inkább nagycsaládban gondolkodnak, semmint iszlám vagy arab világban. Bár ezeket nem ritkán politikai célok mentén próbálják aktivizálni az emberek lelkében. Aszad ideológiája, a baaszizmus például nem más, mint egy pánarab ideológia, amely mentén nem vallási, hanem etnikai összefogásra szólítja fel az arab világot. Banná pedig – ahogy láttuk – inkább vallási alapon teszi ezt, amely azonban így már nemcsak arabokra vonatkozik. Igaz, még ez sem a teljes iszlám világ, hanem csak szunnita ág.
Kezdetben, vagyis a 80’-as évekig nem volt jellemző, hogy nagy sikere lett volna az imámoknak a palesztinok között, leszámítva egy szűk, mélyen vallásos kört. Igazából a világ számos nemzetének esetében hasonlóan volt ez. A kommunizmus és pánarabizmus tűnt erősnek, csakhogy ezek az ideológiák nem a szívekhez jutottak el, és igazából csak annak haszonélvezői vallották magukénak. Ilyen a palesztinok körében a Fatah (Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom), amely nem vallási alapon, de szintén a palesztin identitást és önrendelkezést tartja célnak. (Persze köreikben is vannak, akik Izrael megszűnését vagy akár elpusztítását tartják célnak.)
Az iszlám azonban más volt, mint az előző szekuláris ideológia. Aki nem gazdagodott meg, aki továbbra sem érvényesült, annak is kínált kiutat a vallás. Ha más nem, akkor majd eme élet után. Másfelől kimondhatta a szegény és érvényesülni nem tudó is, hogy nem az ideológia rossz, hanem az a muszlim, aki meggazdagodott benne, és elfelejtette ki is ő valójában, és mihez is kellene igazodnia. Mint a keresztény kultúrkörben a farizeusok.
Még egy utolsó kitérőre szükség van, hogy megértsük a Hamászt. A ‘70-es évek legvégén szintén egyiptomi eredettel, az MT-ből kivált az ún. Palesztin Iszlám Dzsihád (PID) szervezete. Az alapítók, Abd al-Aziz Awda és Fathi Shaqaqi mindketten palesztin származásúak voltak, akik Egyiptomban tanultak. Shaqaqi orvos volt, akinek elege volt a MT politikai változtatásaiból és a palesztin ügy bénultságából. Ameddig Awdával összefogva lényegében elterjesztették az erőszakot, főként öngyilkos merényleteket Izrael ellen, maradtak olyanok, akik nem értettek egyet ezzel. Shaqaqi és Awda végül Máltán egy Moszad (a célzott likvidálásra szakosodott „Kidon” egység) akció keretében halt meg, ahol éppen támogatást igyekeztek gyűjteni PID számára. Azt mesélik, hogy egy fekete Kawasaki motorkerékpáron érkező két támadó követte Shaqaqit, aki állítólag hamisított máltai útlevéllel érkezett az országba. Amikor Shaqaqi autójához közeledett, az egyik támadó három lövést adott le közvetlen közelről a fejére egy hangtompítós pisztollyal.
Létrejön a Hamász
Ezt követően a MT nem követte legalább tíz éven át az PID erőszakosságát, úgy gondolták, hogy a polgári engedetlenség az igazi módszer ügyük eléréséhez. Azért volt szükség a Hamászra, mert kellett valami, ami nem a PID, hanem inkább MT, de mégis kizárólag a palesztin ügyért harcol. Így jött létre Ahmed Jaszin sejk szellemi vezetése alatt 1986-ban, Hebronban a Hamász.
1987. decemberben már az egyik legnagyobb megmozdulás része is lehetett. Az ún. Első Intifáda egy balesetből eredt. Miután megöltek egy izraeli kereskedőt és egy Molotov-koktélt dobó palesztin kölyköt, egy izraeli katonai jármű a Gázai övezet északi határvidékén egy palesztin gépjárműbe hajtott. A balesetben mind a négy palesztin utas életét vesztette, ennek hatására kitört a lázadás. Sokan úgy vélték, hogy ez nem baleset volt, és amúgy is már az erőszakspirál mélyén voltak sokan. Az 1993-ig tartó megrázkódtatás (az intifáda lerázást, megrázkódtatást is jelent) lényegében egy erőszakos felkelés volt az izraeliek ellen.
Lezárul az intifáda
Az 1993-as Oslói Megállapodással záruló intifáda Jasszer Arafatot és az általa 1950-ben alapított Fatahot hozta helyzetbe. A megállapodás során a palesztinok elfogadták Izrael állam létjogosultságát, Izrael pedig elismerte a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ, aminek legerősebb frakciója volt a Fatah) Palesztina legitim kormányzó erejeként. Az erőszakspirál, a sérelmek megnehezítették, sőt lehetetlenné tették, hogy az Oslóban zajló titkos tárgyalások eredményei kivirágozzanak. A Hamász tagjai között azonban sokan úgy vélték, hogy Arafat gőgössége és saját érdekei mentén történő politizálása hiúsították meg az együttműködés lehetőségét a két fél között, végső soron a békét is. A valóság ennél összetettebb, mégha Arafatról elmondható is, hogy sok szempontból csak a felszínen oldott meg ügyeket.
Hamász-tagnak lenni identitást is jelentett immáron Palesztinában, és sokkal inkább volt az, mint más szervezethez tartozni. Bár a fiatalok elsősorban gumikat égettek és köveket dobáltak, voltak olyanok, akik erőszakosabb tettekre vetemedtek. Őket hívják fedayinoknak. Az önfeláldozó jelentésű szó tehát olyanokra vonatkozik, akik képesek mindent feladni (akár az életüket is), hogy egy nagyobb cél eszközei legyenek. A mudzsahedin kifejezés vallási vonatkozású, az iszlám hitért folytatott harcot hangsúlyozza. A fedayin inkább politikai vagy nemzeti célokért küzdő önfeláldozó harcosokat jelöl, akik nem feltétlenül vallási indíttatásból cselekszenek. Tehát valakinek nacionalizmus, valakinek vallási indíttatás volt az indoka. Azonban ezek hideg és külső kategóriák. Aki beszél a térségben élő emberekkel, az tudja, hogy sok esetben a gyűlölet az, ami motivál. Az, amikor gyerekkora óta valaki vért és erőszakot lát, annak lelke mélyébe vésődik az ellenérzés. Ehhez sokszor elég egy kiváltó ok, hogy ő maga is része legyen az erőszakspirálnak. Persze szublimálni is lehet mindezt, valaki más módon éli meg vagy reakcióképzés által (ami azt jelenti, hogy éppen ellenkező előjellel, ahogyan mondják, rablóból pandúr) válik „valakivé”. Ilyenre is hozok példát a következőkben.
Az élet szimbóluma: a pénz
Az egyik Hamász-alapító vezér, Hasszán Juszef sejk fia, Moszab Hasszán Juszef így lett a Hamász egyik vezetőjévé, miközben az izraeli titkosszolgálatnak dolgozott Zöld Herceg kódnév alatt. A másik – talán kevésbé, de jelenlévő ok – a pénz. Ott, ahol nincs kiugrási lehetőség, ahol a szegénység nem múló rémálom, a pénz nem a luxus, hanem az élet szimbóluma. Szaddám Husszein például minden Izrael ellen meghalt tag családtagjának felajánlott 10 ezer dollárt, sőt ha öngyilkos merénylő volt, akkor 25 ezer dollárt.
Például Yahya Ayyash – becenevén „Mérnök” – eredetileg rádió- és TV-szerelőként tevékenykedett, majd később elvégzett egy BA-t a birzeit-i (palesztin) egyetemen. Azonban a bombakészítés mestere lett. Bár azt mesélték róla, hogy amúgy is voltak szélsőséges gondolatai, és a Hamászhoz is csatlakozott, végül az utolsó löketet az adta neki, hogy Jordániába ment volna MA végzettséget szerezni, de elutasították a kiutazási kérelmét. Hogy ezt megértsük: Jordánia 1994-ben békeszerződést kötött Izraellel, amelynek értelmében a két ország hivatalosan normalizálta kapcsolatait, így míg korábban egy kedvelt célpontja volt a palesztinoknak, később nehézzé vagy lehetetlenné vált odautazniuk. Yahyával az izraeli titkosszolgálat végzett, „akasztják a hóhért” módján úgy, hogy saját mobilja robbant fel. (Nem véletlenül tiltották be a Hezbollah vezetői a mobilokat később, mégha később a csipogók esetére is megoldotta Izrael a beépíthető robbanóanyagokat, amelyek 2024-ben számos Hezbollah tagot – köztük ártatlanokat is – megölt vagy megsebesített.)
Összeköt a közös ellenség
Itt érdemes röviden kitérni a Hezbollahra is. Ez a szervezet szintén az izraeli megszállás ellen jött létre, csak Libanon területén. Továbbá, a Hamásszal ellentétben, az iszlám siíta ágát követi. Ahogyan írtam, az ősi ellentét nemcsak törzsi, hanem az iszlámon belül mindenfajta nemzet esetében is erősen eltérő iszlámról beszél a másik, így ha közös pontokat, akár akciókat látunk, az inkább arról szól, hogy van közös ellenség: például Izrael. Persze ez sem lényegtelen apropó. Amikor begyűjti a palesztin és más ellenségeit, azok vezetőit Izrael, és különböző táborokban fogságban tartja őket, vallatással és nagyon kellemetlen körülmények között, az felemás eredményeket szül. Például a különböző szervezetek vezetői egymással találkozhatnak. Palesztinában ez nem történhetett volna meg, de ezekben az időkben találkozhattak a Hamász és a Hezbollah vezetői is egymással. Ez nemcsak hibalehetőségeket ad (azt is!), hanem az izraeli titkosszolgálat éberségétől és ügyességétől függően a lehetőséget is, hogy lehallgassák őket. Macska-egér játék ez, ahol az éppen ügyesebb jár elől.
Szélsőségesek mindkét oldalon vannak
Yahya, a „Mérnök” más miatt is fontos. Ő és társai, Mohammed Deif, Salah Shehade és Imad Akel egy új, de a Hamászhoz köthető szervezet vezetői lettek a 90-es évektől. A Hamász nem akarta továbbra sem összemosni az erőszakkal szervezetét, így egy tőlük független, de erőszakos szervezetet alkottak. Ez lett a Izz ad-Dín al-Kasszám Brigádok (KB), amelyet 1992 körül alapítottak. Egy palesztin származású szunnita muzulmán prédikátor és harcos után nevezték el, aki az 1930-as években vezetett fegyveres ellenállást a brit mandátum és a cionista telepesek ellen. Az Első Intifáda így kitermelte az eredetileg nem erőszakkal győzni kívánó szervezetből is az erőszakot.
Szélsőségesek mindkét oldalon vannak. Talán sokan meglepődnének, ha Izraelben zsidókat palesztin zászlóval a kezükben látnának tüntetni saját kormányuk ellen. Pedig van ilyen, és ha ezt nem látjuk át, akkor több lépés hátrányban vagyunk a jelenség megértésétől, ami a térségben zajlik. A Neturei Karta szerint például (haredi) ortodox zsidók csoportja (részben egyébként még Izrael államának megalapítása előtt kitelepült magyar származásúak alkotják) kifejezetten elítélik a cionizmust, így Izrael államának alapítását is. Jórészt hozzájuk köthetők a sikrikimek, akik nevüket a szikáriusokról (latinul: sicarii) kapták, akik a római uralom elleni lázadók szélsőséges frakcióját alkották az ókori Izraelben, és gyakran gyilkoltak meg rómaiakat vagy a rómaiakkal együttműködő zsidókat. Ezek a zsidó csoportok kifejezetten a Tórához szeretnének egyedül igazodni, a politikai zsidó irányvonalat, így a cionizmust is ellenségként kezelik. A palesztin ügy így (bármilyen extrémnek hat is) részben sajátjuk is.
Az erőszakspirál azonban minden relációban érvényesül. 1994-ben Baruch Goldstein izraeli katonai egyenruhában belépett az Ibrahimi mecsetbe, 29 embert megölt, több mint 125-öt pedig megsebesített. A túlélők verték agyon. Goldstein amerikai származású alijázott (tehát Izraelbe emigrált) zsidó volt, aki az izraeli hadseregben katonaorvosként szolgált. Azt mesélték róla, hogy ha muszlim vagy arab beteg került a keze közé, egyszerűen megtagadta, hogy segítsen rajta. A ciszjordániai Kiryat Arba telepen élt, ahol napi szinten zajlottak erőszakos incidensek palesztinok és zsidók között. A Kach mozgalom tagja volt, amelyet Meir Kahane rabbi alapított. A Kach mozgalom a „Nagy Izrael” létrehozását tűzte ki célul, és nyíltan arabellenes volt. A mély gyűlölet így egy napon testet öltött. Nemcsak az övében, hanem az ezután hetekig zajló ellenmerényletekben is.
A már emlegetett Zöld Herceg beszámolójából tudni lehet, hogyan találta meg (áttételesen) édesapja révén azokat a Hamász-vezetőket, akikről kiderült, hogy még az apja sem tudott róluk. Ennek az oka, hogy a Hamászt igyekeztek nem központosítani, hiszen az ilyen szervetek a vezető lefejezése / halála után meggyengültek, lásd például a Jasszer Arafat halála utáni Fatah esetét. Ugyanakkor az említett beszámoló álneveket használt. Zárójelben a Zöld Herceg által megadott nevek, amelyek kitaláltak és különféle arab országok írói, a másik az általam vélt valódi nevek: Saleh al-Arouri (Salah Hussein), Ibrahim Hamid (Adib Ziyadah), Mahmoud a-Zahar (Najeh Madira), and Abdel Aziz Rantisi (Aziz Kajed);
Mit okoz a „relatív nélkülözés”?
A Második Intifáda (más néven „al-Aksza Intifáda”) 2000 szeptemberében kezdődött és nagyjából 2005-ig tartott. A közvetlen kiváltó ok Ariel Sharon, akkori izraeli ellenzéki vezető látogatása volt a Templom-hegyen (melyet a muszlimok Haram al-Sharif néven ismernek) Jeruzsálemben. A látogatást, amelyet számos palesztin provokációnak tekintett, heves tüntetések követték. Arafatról egybehangzó vélemények szerint kijelenthető, hogy bár nem volt köze az intifáda kitöréséhez, megakadályozni sem akarta. Ezt alátámasztja az USA-ban a Második Intifáda kivizsgálására létrehozott Mitchell-bizottság jegyzőkönyve is. Sharon mindenesetre politikai tőkét akart abból fabrikálni, hogy a Templom-hegyre látogat. Elsősorban az erős riválisával, Benjámín Netanjáhúval szemben.
Az amerikai politikatudós, Ted Robert Gurr nevéhez fűződik a „relative deprivation” (relatív nélkülözés) elmélete a politikai erőszak és lázadások magyarázatára. Gurr legismertebb műve a „Why Men Rebel” (1970), amelyben azt állítja, hogy az emberek akkor hajlamosak lázadni, amikor úgy érzik, hogy a létező társadalmi, gazdasági vagy politikai körülmények között megfosztják őket azoktól a javaktól, lehetőségektől vagy jogoktól, amelyeket szerintük megérdemelnének. Ez a „relatív nélkülözés” érzése váltja ki a frusztrációt, amely idővel kollektív erőszakhoz vezethet.
2005-ig Gázában egyszerre éltek palesztinok és zsidók. Az utolsó zsidó gázai telepet, Gush Katifot 2005-ben kiürítette Izrael. Mindent ledózeróltak, bár egy késői döntés következtében a zsinagógákat meghagyták. Ezeket később – több muszlim ellenvetése ellenére is – a palesztinok lerombolták, felrobbantották. 2006-ben a Hamász megnyerte a palesztin választásokat. Az emberek reménykedtek, hogy a korrupció visszaszorul és végre valami változni fog. De a politikai játszmák gyorsan fegyveres konfliktussá fajultak, amikor 2007-ben a Hamász átvette az irányítást Gázában. A hatalomátvétel után a az emberek kettészakadtak: akik a Hamászt támogatták és akik féltek tőle.
Meglepetésszerű támadás
2008-ban a Hamász által vezetett gázai övezetből rakéták özönlöttek (több ezer!) Izrael által ellenőrzött területekre. Az Izraeli Védelmi Erők nemcsak óriási kihívás előtt álltak, hanem azt sem értették honnan jut be ennyi fegyver Gázába, hiszen ekkorra már szigorú ellenőrzés volt minden oldalról. Izrael valójában már 1983 óta tudott az alagutakról. Ezek a csempészet céljából készült szerkezetek segítettek a fegyverek beszerzésében. 2011-től rendelkezésre állt a „Vaskupola” légvédelmi rendszer. Azóta – bár jóval drágább, de – rendkívül hatásos védelemmel rendelkezik Izrael. Bár rendszeresen előfordultak rakétázások, 2022-ben fordult elő újra nagy intenzitású rákétatámadás.
2023. október 7-e azonban egy újabb fordulatot hozott a térség történetében, talán nem túlzás állítani nemzetközileg is. A Hamász terrorszervezet meglepetésszerű támadást indított Izrael ellen. Miközben több ezer rakétát lőttek ki Izrael területére, legalább 1500 felfegyverzett terrorista törte át a gázai határkerítést és támadta meg a határmenti településeket, a katonai támaszpontokat. Számos foglyot ejtettek, akik közül sokakról már tudni, nem élnek, néhányukat szabadon engedtek, de 2025. január elején még mindig vannak, akik fogolyként feltételezhetően élnek. Közben újszerűen látszik hozzáállni a nemzetközi közvélemény is a jelenséghez. A megnövekedett létszámú muszlim lakosság amerikai és európai jelenléte, sokszor már döntéshozó pozíciókban lévő tagjai hangosabban szólnak, mint valaha. A töréspont nemcsak az utcai tüntetésekben, hanem egyetemi vitákban és politikai szinten is megmutatkozik.
Izraelt sokkolta ez a nagy intenzitású támadás. A sokszor a hatékonyság példájaként bemutatott titkosszolgálatokra hirtelen árnyék vetődött. A mostani válasz az intifádákra adott válaszokra és háborúra emlékeztetnek. Ez azonban már nem a blogbejegyzés témája, hiszen ebben az írásban a Hamász alapítását, vallási és decentralizált jellegét mutattam be. A jelen fegyveres konfliktusa és a Trump-korszak vélhetően még inkább felerősíti majd a Hamásszal és a hasonló szervezetekkel való foglalkozás szükségességét.
Források
Jeremy Pressman: The Second Intifada: Background and Causes of the Israeli-Palestinian Conflict. Vol. XXIII, No. 2 Fall 2003.
Mosab Hassan Yousef: Son of Hamas: Tyndale Momentum, Illinois, United States, 2011.
Tareq Baconi: Hamas Contained. A History of Palestinian Resistance. Stanford University Press. 2018.
Hanin Ghaddar: Reinforcing US Diplomacy to stop a Hezbollah-Israel War. The Washington Institute for Near East Policy. February 2024 No. 145.
Nathan J. Brown: Hamas: An Existential Challenge or an Existentialist Movement? in Israel Journal of Foreign Affairs Vol 18, 2024.
Nyitókép: Műholdkép a Közel-Keletről. Forrás: Flickr / Stuart Rankin
