A vallás nemzetközi kapcsolatokban való használata és azzal való visszaélés a közelmúltban szélsőséges erőszakhoz vezetett a Közel-Keleten és azon túl. Ez többek között azért történik, mert a vallások felhagytak egyik elsődleges funkciójukkal, a hatalom, és különösen a túlzott hatalom kritikájával. A vallások számára egyik módja annak, hogy ezt a problémát kezeljék, az önkritika (a hatalomvágy tekintetében), valamint a kormányok és politikai szervezetek által gyakorolt hatalom kritikája.
A történelem során a vallás gyakran ítélte el a hatalomgyakorló eliteket azért, mert visszaéltek hatalmi pozíciójukkal vagy túlzott hatalmat gyakoroltak. XIV. Leó pápa által megfogalmazott kritika az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikájával kapcsolatban ennek a legfrissebb példája. A pápa mint erkölcsi tekintély úgy véli, hogy a háború önmagában helytelen. XIV. Leó arra buzdította az embereket, hogy „dolgozzanak a békéért és utasítsák el a háborút”, hasonlóan II. János Pál pápához, aki hevesen ellenezte az Egyesült Államok által vezetett 2003-as iraki inváziót, mondván: „Nem a háborúra!” és hogy a háború „mindig az emberiség veresége”. Trump viszont a nemzetközi politika versenyének realista logikáját képviseli. Az iráni iszlám rezsim nukleáris céljait, valamint a közel-keleti hegemóniát célzó törekvéseit figyelembe véve az Irán elleni háborút szükségesnek és indokoltnak tartja. Trump (és más realisták) számára csak a hatalom állíthatja meg a hatalmat.
Ahhoz, hogy megértsük ezt az érvelést, kontextusba kell helyeznünk a vitát. Irán és az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben eszkalációs játékot játszottak. Ahogy Bertrand Russell fogalmaz, egy ilyen helyzetben minden résztvevő felelős azért, hogy részt vesz egy ilyen hihetetlenül veszélyes játékban. A probléma gyökere az a tévképzet, hogy eszkalációval és a kockázatok határig való feszítésével győzni lehet, remélve, hogy az ellenfél megadja magát, még ha ez az önpusztítást is jelenti. A radikális ideológiák hajlamosak részt venni ilyen játékban. Abban, hogy az eszkaláció taktikáját alkalmazza a másik fél meghátrálásának kikényszerítésére, az iszlamizmus nem különbözik a fasizmustól, a nácizmustól vagy a kommunizmustól. 1979 óta az iszlamizmus minden megnyilvánulásában – így Iránban is – előmozdította ezt a konfrontációs stratégiát, amely csak a muszlim és nem muszlim társadalmak pusztulását eredményezte (itt a keresztények helyzetére gondolok a Közel-Keleten és Afrikában, valamint a szíriai, gázai, iraki és jemeni muszlimokra). A pápának a nemzetközi kapcsolatok radikális megközelítését és a militáns nézőpontokat elutasító megoldása a békében lát jobb lehetőségeket. Ez egy etikai választás, amely az egyének és a közösségek lelkiismeretére apellál. A nemzetközi politikát azonban hatalmas gazdasági szereplők, geopolitikai és gazdasági érdekek uralják, amelyek az emberi élet feláldozását csekély járulékos kárnak tekintik.
A közel-keleti háborúkban részt vevő valamennyi állam – az Egyesült Államok, Izrael, az arab öböl-menti államok és Irán – érdekekért, nem pedig értékekért folytat háborút (a politikai konfliktusok és megállapodások természetüknél fogva érdekekről szólnak). Az Egyesült Államok a közel-keleti energiaellátás és tengeri szállítás biztonságát hegemóniája szempontjából létfontosságúnak tekinti. Emellett azért is háborúzik Iránnal, hogy gyengítse Kínát (Irán fő gazdasági partnerét). Izrael és az arab öböl-menti államok Iránra biztonsági fenyegetésként tekintenek, mivel az finanszírozza és látja el fegyverekkel a Hamaszt, a Hezbollahot és más síita milíciákat. Irán a maga hatalmát nukleáris programja, támadó ballisztikus rakéták és drónok, valamint Jemenben, Libanonban és Irakban létrehozott milíciák, továbbá Bahreinben, Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben működő kisebb csoportok révén igyekszik biztosítani. Míg Irán a síita iszlámot használta geopolitikai terjeszkedésére, Szaúd-Arábia a szunnita iszlámon keresztül mozdította elő saját biztonsági érdekeit, erősítette befolyását és szövetségeit. Ez a versengés sem Iránnak, sem Szaúd-Arábiának, sem a régiónak nem tett jót és globális következményekkel járt a terrorizmus tekintetében. A szunnita iszlámot az afganisztáni háborúban a szovjetek ellen, valamint a líbiai és szíriai rezsimváltásokhoz használták, míg a síita iszlám Irak, Jemen, Libanon és Izrael destabilizálásában játszott szerepet. Végső soron az iszlamizmus csupán egy újabb destabilizációs eszköz, de az általa az iszlámnak, valamint a régióban a muszlimok és nem muszlimok közötti kapcsolatoknak okozott kár jóvátehetetlen.
A vallás akkor veszíti el tekintélyét, amikor hatalmi eszközként használják fel túlzott és kegyetlen erőszak szolgálatára vagy szítására. Az államok és a politikai szervezetek visszaélnek a vallással, amikor egy bizonyos felekezetet vagy egy adott vallási értelmezést támogatnak vagy akár azzal is, hogy azt állítják, hogy a vallási kisebbségeket vagy a „helyes” vallást védik a hamis vallásokkal szemben, miközben céljuk a célba vett nemzetek destabilizálása és a nemzeti és polgári kötelékek (amelyeknek minden felekezeti vagy vallási érzelmen felül kell állniuk) megsemmisítése. Ennek eredményeként a vallás elveszíti egyik alapvető funkcióját, ami nem más, mint a hatalom túlkapásaival szembeni kritika megfogalmazása. A hatalmi konfliktusokba való belekeveredés a legrosszabb forgatókönyv a vallások számára. Az iszlám esete jól illusztrálja, hogy a muszlimok hogyan veszítették el fejlődési lehetőségeiket az elmúlt fél évszázadban, csapdába esve az iszlamizmus irracionális és eszkalációs buktatóiban.
A kritika szerepe az, hogy távolságot tartsunk az ellentétes nézőpontoktól és a jelenlegi konfliktusok mögött húzódó okoktól. Meggyőződésből vagy közvetlen részvételük révén a közel-keleti vallási vezetők többsége – legyenek azok szunniták vagy síiták – támogatja a milíciák apokaliptikus, harcias és erőszakot támogató vallási retorikáját, amelynek célja kifejezetten az állami érdekek szolgálata és mások szuverenitásának aláásása. Ez a kritika magában foglalja azt is, hogy elhatárolódnak az elmúlt évtizedekben az iszlamista csoportok, például a Hamász által elkövetett brutalitástól. Bár Szaúd-Arábia álláspontja az iszlámmal kapcsolatban megváltozott (a jelenlegi vezetés óvatos, már nem támogatja a szalafizmust), a szalafizmus Szaúd-Arábiától függetlenül fejlődött tovább és globális hatókörrel rendelkezik. Számos kudarc ellenére Irán és Katar továbbra is elkötelezett a politikai iszlám iránt, bár Katar sokkal pragmatikusabb módon. Az iszlamista szervezetek továbbra is politikai szereplők az afrikai konfliktusokban (különösen Szudánban, Nigériában és Maliban).
A vallások akkor virágoznak, ha befogadják az emberi sorsra és örökségre irányuló filozófiai-történeti kutatások eredményeit. Ez lehetővé tenné a vallási erőszak kritikáját és a társadalmi változás szükségességének hangoztatását. A mai muszlim helyzet szempontjából a legrelevánsabb vallási diskurzusoknak kritikus gondolkodást kellene tükrözniük. Mindeközben a Közel-Keleten az elmúlt évtizedekben azt láttuk, hogy a diskurzusok többsége téveszmékre épülő, autoriter, apokaliptikus, önigazoló, önmagát dicsőítő vagy erőszakos jellegű. Az iszlamizmus csapdáiból és az azt alátámasztó vallási-politikai gondolkodásból való felszabadulás az önkritikán, valamint a vallási és politikai meggyőződések kritikáján keresztül valósulhat meg. A muszlim vallási és politikai vezetők valóságfelfogásának átalakulása és az iszlám gondolkodás történelmi kritikája még továbbra is a jövő kihívása.
Nyitókép forrása: بهاء الدين العاملي / wikimedia.org
