Különböző kutatások szerint az 1960-as évek óta majdnem minden európai országban nemcsak a gyakorló keresztények létszáma, hanem az istenhívők aránya és a magukat kereszténynek mondók aránya is nagyot zuhant. Egyre több európai polgár nem ismeri a Bibliát. Az európai lakosság most már kevesebb mint 10%-a megy rendszeresen misére. A franciák 25%-a nem tudja, hogy mit ünnepelnek a keresztények karácsonykor. Lengyelországot kivéve mindenütt égető paphiány van. A templomokat éttermekké, kaszinókká alakítják át vagy karbantartás hiányában lebontják. Egyre több keresztény erkölccsel ellentétes törvényt vezetnek be. Mindezek a tények arra utalnak, hogy a kereszténység eltűnőben van Európában. Valóban így van?
Amikor vallásról beszélünk, több szintet kell megkülönböztetnünk.
Az első szint a hit. Ebben a tekintetben az európaiak többsége nem tartja magát hívőnek. Mit jelent a keresztény hit? Személyes találkozás Jézus Krisztussal. Ez nem teljesen rajtunk múlik. Korábban mindenki hívőnek mondta magát, mivel ez társadalmi elvárás volt. De mióta nem kötelező hívőnek lenni, őszintébbek lehetünk. Ha manapság valaki kijelenti, hogy hívő, teljesen szabadon nyilatkozik. Nem biztos, hogy manapság kevesebb valóban hívő van, mint a múltban, amikor illett hívőnek lenni. Másrészt, ha valaki már nem hisz, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem keresztény.
A második szint a vallásgyakorlás. A valóság az, hogy a templomok kiürülnek, ráadásul sok magát kereszténynek valló nem jár misére. A múltban a vasárnapi misére járás társadalmaink szokásaihoz és gyakorlatához tartozott. A szekularizáció következtében ez a gyakorlat meggyengült. De ha valaki nem gyakorló, még az sem jelenti feltétlenül, hogy nem keresztény.
A harmadik szint a közösségi érzés. Európában a szerzetesi közösségek kivételével a keresztények körében a keresztény közösséghez tartozás érzése nem annyira jellemző, ellentétben a muzulmánokkal vagy a zsidókkal, akik erősen közösséghez tartozónak érzik magukat.
A negyedik szint pedig a kultúra, a civilizáció. Ezen a negyedik szinten Európa mélyen keresztény. Az Európai Unió (továbbiakban: EU) azonban hajlamos elutasítani Európa keresztény gyökereit, különösen a franciák nyomására, akik nagyon ragaszkodnak a “laïcité” – vagyis szekularizmus – elveihez: 2004-ben Jacques Chirac francia köztársasági elnök nyomására az európai alkotmány preambulumának tervezetéből törölték az Európa „keresztény gyökereire” való utalást, ezért a mondat nem szerepel az EU-ról szóló szerződésben. Pierre Moscovici francia európai biztos 2016-ban kijelentette: „Nem hiszek Európa keresztény gyökereiben”.
Ám európai civilizációnkat annyira mélyen átjárja a kereszténység, hogy azt már észre sem vesszük, amint a vízzel átitatott szivacsban sem látjuk a vizet. Vizsgáljuk meg ezt a valóságot néhány konkrét példával.
Először is az EU egy politikai egyesítési projekt, amelyet keresztény alapító atyák (Schuman, De Gasperi, Adenauer) a II. világháborút követően a megbocsátás és a megosztás keresztény elveinek jegyében indítottak el. Európa mély kereszténységét mutatja az is, hogy az európai történelmet a világi hatalmak és a vallási hatalom – az egyház – közötti konfliktusos együttműködés jellemezte. Ez a feszültség alakította Európát a szabadság és a fejlődés terévé, amely áthatja a mai társadalmakat. A keresztény időfelfogás, mely a teremtéstől a megtestesülésen át az idők végezetéig tart, egy optimista felfogás, amely a fejlődés lehetőségét alapozza meg szemben az ősi felfogásokkal, amelyeket a hanyatlás (az aranykortól a vaskorig) és a ciklikus idő (az örök visszatérés) eszméi jellemeztek. A demokrácia is a kereszténységből ered. Az Egyház népének azon igénye, hogy közösségi szellemben éljen, már nagyon korán a választás elvének megvalósításához vezetett: ezért szavaznak meg pápát és püspököket, vagy kolostorok apátjait. Az ipari forradalmat és a liberalizmus kialakulását lehetővé tevő technológiai, gazdasági és monetáris újítások a szerzetesektől eredtek, akik az önellátás iránti vágytól vezérelve új technikákat kutattak és alkalmaztak.
Menjünk tovább, és nézzük meg közelebbről a mai Európa értékeit. A migránsok tömeges befogadása nem a következő evangéliumi mondáson alapulna: „Idegen voltam, és ti befogadtatok engem”? A szociális juttatások, amelyek különösen Franciaországban a legkedvezőbbek közé tartoznak a világon, nem erednének a nagylelkűség és a szegények megsegítésének keresztény elvéből?
Vagy az országok történelmükkel kapcsolatos „mea culpa-ja”, különösen Franciaországé a gyarmatosítással kapcsolatban (Macron francia köztársasági elnök a gyarmatosítást az emberiség elleni bűntettnek nyilvánította) vagy Németországé a nácizmussal kapcsolatban – ami Európát bűntudatba sodorja –, nem a gyónás és a bocsánatkérés keresztény gyakorlatában gyökerezne? Még a társadalmi törvények – különösen a homoszexuális párok házasságának legalizálása –, melyek sok keresztényt megdöbbentenek, sem állnak teljesen ellentétben a kereszténység szellemével: Jézus Krisztus is bűnösökkel volt körülvéve, akiket megvédett, mint például a házasságtörő asszonyt azokkal szemben, akik az akkori törvényeknek megfelelően meg akarták kövezni. A szeretet elsőbbsége és az ítélkezés elutasítása kifejezetten keresztény gondolat.
Sok ilyen példát lehetne még sorolni. Azonban vizsgáljuk tovább ezt az fogalmat: a mi korunkban még azt a küldetést is magára vállalta az állam, hogy szentekké tegyen minket ezen a földön. Az EU arra kér minket, hogy szeressük felebarátainkat, hogy fogadjuk be az idegeneket, hogy osztozzunk velük azon, amink van. Odáig megy, hogy megbünteti a szeretet-hiányainkat. Embereket bélyegeznek meg az úgynevezett „fóbiák” miatt, ide tartozik az iszlamofóbia vagy a homofóbia is: az iszlámmal vagy a homoszexualitással kapcsolatos kritikus megjegyzések manapság több európai országban már bűncselekménynek minősülnek.
Számos példa mutatja azt, hogy Európa kultúrája és erkölcsei keresztény értékeken alapulnak. Ezek azonban olyan megháborodott keresztény erények, amelyekről G. K. Chesterton így ír az Ortodoxia című könyvében: „A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak. És pedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt”.
Megháborodásuk másik oka az, hogy a mai erkölcs definícióját a világi hatalom, azaz az állam határozza meg. Az állam átvette az egyház szerepét. Az állam és az egyház szétválasztása, amelyet Franciaországban az 1905-ös törvény hozott létre, sokkal inkább az egyháznak az állam által történő beolvasztását jelenti. Az EU inkább arra akarja kényszeríteni a polgárokat, hogy fogadják be a külföldieket, szeressék felebarátait és ne ítélkezzenek felettük, mint arra, hogy megvédje a határokat és biztosítsa a polgárai biztonságát.
Az EU értékei tehát a keresztény erényeken alapulnak, de Istent és az Egyházat elutasítva. Ez ellenkezik Szent Ágoston 413 és 426 között írt, Isten városáról című művében kifejezett elvével, amelyben az időbeliség és a szellemiség közötti különbségtétel alapját fogalmazza meg azáltal, hogy lefekteti a két város, a „földi város” és az „égi város” szükséges együttélésének az elvét, amelyek bár különbözők, mégis képesek együttműködni. A földi város a földi javakra törekszik; az égi város az Örök Életre törekszik, de küldetésük mégis átfedésben van a béke vagy az igazságosság közös keresésének szükségességében. Szent Ágoston ezt a művét kortársainak azon ellenvetéseire írta válaszul, hogy a kereszténység miért nem tudta megakadályozni Róma 410-ben történt kifosztását a vizigót király csapatai által. Marcellinus, egy magas rangú keresztény császári tisztviselő és egyben Szent Ágoston barátja, az egyik neki címzett levelében (CXXXVI. levél) megfogalmazta ezeket az ellenvetéseket: „A kereszténység tanításai és predikációjai semmiképpen sem alkalmasak az állam vezetésére, mert állítólag ezek a tanitások a következők: Ne viszonozd a rosszat rosszra; annak, aki arcul üt, tartsd oda másik arcodat is; ha valaki el akarja venni a köntösödet, add oda a ruhádat is. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ilyen erkölcsöket nem lehet gyakorolni egy országban anélkül, hogy az ne vezetne romlásába”.
A világi és a szellemi hatalmak eltérő szerepének gondolata tehát nem új tényező, hanem egyben a szekularizmus egyik alapelve is, amely Krisztusnak a négy evangéliumban közölt következő szavaiból ered: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”; „Az én országom nem ebből a világból való”.
A cikk Jean-François Chemain francia író, gondolkodó 2022. február végén Magyarországon adott több előadása nyomán készült.
Nyitókép: Vyšehradi Szűzanya a gyermekkel, Szent Ágnes kolostor, Prága. Forrás: France Culture
