De kié is valójában az angol nyelv manapság?
Nyelvi normák és modellek az angol nyelv oktatásában a XXI. században.
Az angol nyelv jelenlegi helyzete páratlan: bár a történelem folyamán számos regionális közvetítő nyelv (lingua franca) jelent meg, és gyakran tartotta pozícióját akár évszázadokon át is, a globális lingua franca státuszt korábban egyiknek sem sikerült elérnie. Jóllehet a koiné görög, a latin, az arámi, a perzsa vagy a francia bizonyos történelmi korban, adott földrajzi területen nemcsak a mindennapos nemzetközi kommunikációban, hanem – gyakran hosszú évszázadokkal túlélve az eredeti beszélőközösség által létrehozott politikai alakulatot – a kultúrában, tudományban és a diplomáciában is vitathatatlan szerepet töltöttek be, ismeretük és használatuk földrajzi, illetve társadalmi szempontból korlátozott volt. Amíg a hellenisztikus korban a Római Birodalom keleti tartományaiban a görög a mindennapi érintkezés általános nyelvévé vált, addig Kínában, Japánban, de akár még a Római Birodalom nyugati tartományaiban a görögnek semmilyen szerep nem jutott a különböző anyanyelvű emberek közötti interakcióban. De hasonló megállapítást tehetnénk a latinról is: bár a Nyugatrómai Birodalom felbomlását követő hosszú évszázadokban a latin nyelv ismerete bizonyos mértékig általánosnak volt mondható Nyugat-Európában, a nyelvismeret foka és gyakorlati alkalmazása a kommunikációs helyzet és műfaj, valamint a nyelvhasználók társadalmi háttere és iskolázottsága függvényében igen tarka képet mutathatott. Az angolról ezzel szemben elmondhatjuk, hogy jelenkorunkra az eddigiekben nem látott, valódi globális lingua francává nőtte ki magát, hiszen nemzetközi használata mára már nem függ földrajzi régióktól (bár természetesen csekély számú kivétel itt is akad), és ismertsége kevéssé kötődik adott regiszterekhez vagy foglalkozásokhoz.
Így első látásra nem nehéz a címben feltett első kérdésre – vagyis, hogy „angol nyelvű világban” élünk-e – bátran igennel válaszolnunk. Akinek esetleg mégis kétsége támadna a válasz tekintetében, érdemes egy rövid városi séta alkalmával megszámolnia, hogy rövid időn belül hány olyan kereskedelmi feliratot lát, amely nem tartalmaz angol szavakat, neveket, utalásokat, vagy tömegközlekedési eszközön utazva körbepillantani, és az útitársak kezében tartott eszközök képernyőin szélsebesen váltakozó szlogenek, rövid üzenetek nyelvét megnézni, véletlenszerűen kiválasztott állásajánlatok nyelvi követelményeit böngészni, vagy egy tetszőlegesen kiválasztott könnyűzenei csatorna slágereibe belehallgatni. És akkor még nem beszéltünk olyan, Magyarországon is működő multinacionális vállalatokról, amelyeknek az online ügyfélszolgálata magyar felhasználók részére kizárólag angol nyelven érhető el.
A nagy tekintélyű brit nyelvész, David Crystal 2003-ban megjelent könyvében, amelyben az angol nyelv globális szerepét részletesen tárgyalja, a globális nyelv fogalmával kapcsolatban két fő kritériumot nevesít. Crystal szerint egy nyelv két módon tehet szert globális státuszra: az egyik az, ha minél több ország dönt úgy, hogy az állam működésében (kormányzat, közigazgatás, igazságszolgáltatás, oktatási nyelv) hivatalossá emeli az adott nyelvet. A második lehetőség az, ha a szóban forgó nyelvnek – annak ellenére, hogy nem élvez hivatalos státuszt – az idegennyelv-oktatásban egyértelmű elsőbbséget biztosítanak. Habár az Európai Unió tagállamaiban – Írország és Málta kivételével – az angol nem kapott hivatalos államnyelv státuszt, az a tény, hogy az EU csaknem összes tagállamában a tanulók mintegy 90%-a angolul tanul legalább egy közoktatási szinten (lásd 2023-as Eurydice-jelentés), azt jelzi, hogy ez utóbbi feltétel minden jel szerint megvalósult a világnak ezen a felén is. Azonban ha pontos mérőszámokra lennénk kíváncsiak a tényleges angol nyelvtudásra vonatkozóan, az összkép korántsem lenne egyértelmű. Statisztikai szempontból nem tudjuk megállapítani, hogy világszerte hozzávetőleg hány ember tud angolul. És itt az elsődleges nehézség alapvetően nem statisztikai természetű, hanem nyelvi: mit értünk valójában nyelvtudás alatt? Milyen kritériumoknak kell megfelelnie valakinek ahhoz, hogy az illetőről azt mondjuk, tud angolul? Anyanyelvi szintű tudást várnánk el? Esetleg bizonyos nyelvi készségekben szerzett jártasságra gondolunk? Ha igen, mely készségekről lenne szó, és milyen szintű jártasságról? És ki tudná mindezeket érvényes és megbízható módon mérni? Megnyugtató válaszok helyett csupán becslésekre hagyatkozhatunk, melyek – jobb esetben – az oktatási rendszerek vélt hatékonysági fokán, az emberek adatolt nemzetközileg releváns tevékenységein (külkereskedelem, turizmus, külföldi munkavállalás stb.), illetve alkalmasint nagymintás önértékelés-alapú felmérések eredményein nyugszanak. A különböző becslések 1,2–1,8 milliárd közé teszik az angol nyelvhasználók számát világszerte.
Ezzel szemben az anyanyelvű angol beszélők számát sokkal könnyebb meghatározni, hiszen – kis túlzással – csak össze kell adni az angolszász és a brit, illetve amerikai gyarmati múlttal rendelkező országok lakossági számadatait. Ennek megfelelően az angolt anyanyelvként beszélők számát többnyire 380 millió és 400 millió között szokás meghatározni. Amint jól látszik, ez töredéke az angolt második, illetve idegen nyelvként használóknak. De ha az angolul zajló interakciók számát tekintjük világszerte, az arányok megdöbbentőek. Egy becslés szerint az angolul zajló telefonos, illetve elektronikus kommunikációnak csupán 4%-a történik két anyanyelvű beszélő között, 22%-a anyanyelvű és nem anyanyelvű között, 74%-a pedig két nem anyanyelvű között. Ha mindehhez hozzávesszük még azt az ezredfordulóról származó adatot, mely szerint minden tíz angoltanárból nyolc nem anyanyelvű nyelvhasználó, egyértelműen látszik, hogy az angol anyanyelvű nyelvi közösségek létszámukat és bizonyos mértékig a nyelvhasználatra gyakorolt befolyásukat tekintve jelentősen lemaradni látszanak az angolt idegen nyelvként beszélők mögött.
És ezen a ponton érkezünk el az alcímben feltett kérdés megválaszolásához: kié is az angol nyelv manapság? A kérdést Henry Widdowson brit nyelvész már az 1990-es évek közepén feltette. És hogy a kérdésfeltevés nem csak elméleti ellenpontja kíván lenni a Robert Phillipson által felvázolt nyelvi imperializmus jelenségének, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a XXI. század elejétől folyamatosan fel-felbukkan az az igény, hogy az angol nyelvoktatásban ne csupán nyelvi normákat, hanem nyelvi modelleket is kínáljunk fel a nyelvtanulóknak. Amíg a nyelvi normákhoz általában olyan jellemzők, illetve célkitűzések társulnak, mint a nyelvhelyesség, kizárólagosság, nyelvi utánzás és a norma teljes körű elsajátítása, addig a nyelvi modellt sokkal inkább az alternatív nyelvi formák közti választás lehetősége, a jelentésalkotás szempontjából lényeges ellentétpárokat képviselő beszédhangcsoportok és prozódiai vonások (ti. szó- és mondathangsúly) elkülönítésére való szorítkozás és a nyelvi minták többközpontúsága jellemzi. Az elmúlt két évtizedben népszerűvé vált „az angol mint lingua franca” (ELF) megközelítésben a lehetséges nyelvi modellek között egyre nagyobb teret kapnak a nem anyanyelvi beszélők által kínált nyelvváltozatok is, mintegy hangsúlyozva az ilyen modellek demokratikusabb és a nyelvtanuló számára könnyebben „megközelíthető” voltát, szemben a tradicionálisnak mondott anyanyelvi normákkal.
Bármennyire is kecsegtetőnek és tanulói szempontból rövid távon egyszerűbbnek is tűnjenek az ELF-megközelítés által nyújtott modellek, két dolgot nem érdemes szem elől veszíteni. Egyfelől a nem anyanyelvű angol beszélőktől származó nyelvi modellek nem alkotnak összefüggő nyelvi egységeket, hiszen minden esetben a nyelvi anyagot befolyásolja a nyelvhasználó célnyelvi szintje, anyanyelvi interferenciái és kulturális háttere. Ezért lehetetlen vállalkozás lenne az angol mint lingua franca nyelvi jellemzőinek rendszerező leírása. Az anyanyelvi beszélőktől származó nyelvi modellek viszont nemzeti, illetve regionális nyelvhasználati normákhoz igazodnak (még akkor is, ha ezek formális standardizációja nem történt meg), és így alkalmasak a nem anyanyelvű által történő szisztematikus elsajátításra. Másfelől – ha egy praktikus szempontot veszünk – az idegennyelvi mérés jelenleg kizárólag normaalapú nyelvi teljesítmény értékelésére képes. Így hát minden bizonnyal gyakorlati szempontból is jobban megtérül, ha a nyelvtanulásba fektetett energiánkat inkább egy adott nemzeti angol nyelvváltozat – legyen az skót, új-zélandi vagy jamaicai – tanulmányozására fordítjuk, miközben az adott nyelvterület kulturális értékeit is igyekszünk mind behatóbban megismerni és értékelni.
Nyitókép forrása: makingamark
