Gyulafehérvár, 1918. december 1.
Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai közül – ellentétben az 1918-ban megszülető Csehszlovákiával és a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal – Nagy-Románia megszületésének egyik sajátossága, hogy a Román Királyság már az első világháború kitörése előtt is létezett. Ez a Román Királyság – a román történetírás szerint – a csatlakozást kimondó népgyűlések sorozatának (Czernowitz, Chișinău, Gyulafehérvár és Medgyes) eredményeképpen vált Nagy-Romániává.
Bár a gyulafehérvári román nagygyűlést december 1-jére hirdették meg, az egyesülési határozat vitája a Román Nemzeti Tanács prominens képviselőivel már november 30-án megkezdődött. A Ştefan Cicio-Pop elnöklete alatt megtartott vitaesten Erdély Nagy-Románián belüli autonómiája mellett foglaltak állást a szociáldemokraták jelen lévő képviselői, többek között Ion Flueraş is, míg a nemzeti pártiak többsége és a külföldről hazatért emigránsok képviselői az autonómia ellen és a feltétel nélküli csatlakozás mellett érveltek.
Az olykor heves vitában meghatározó volt Alexandru Vaida-Voevod véleménye, aki szerint az erdélyiek, bukovinaiak és besszarábiaiak többsége a regátiakkal szemben önmagában is garanciát jelent a demokratikusabb viszonyok kialakítására. Iuliu Maniu hangsúlyozta, hogy a csatlakozás feltételekhez kötése összeférhetetlen lenne Románia tekintélyével. Az éjszakába csúszó vita kompromisszummal zárult, amely lényegében a másnap ismertetett kiáltvány szövegében köszönt vissza. Nem kifejezetten feltételként, de mégis benne maradt a határozati javaslatban – amelyet egyhangúlag elfogadtak – az „ideiglenes autonómia” terve az alkotmányozó gyűlés összeüléséig.
December 1-jén reggel mindkét gyulafehérvári román templomban felcsendültek a Te Deum (Középkori hálaadó himnusz, kezdő sora ,,Téged, Isten dicsérünk”) szólamai, a gyűlésre pedig a kaszinó épületében került sor. Besszarábia képviseletében Halippa, Bukovina képviseletében Cazacliu és Procopovici volt jelen. Cicio-Pop nyitóbeszédében rávilágított a gyűlés és a pillanat történelmi jelentőségére, majd a megalakult gyűlés elnöke, Gheorghe Pop de Băşeşti szólalt fel. Ünnepi beszédet mondott Vasile Goldiş is, aki hangsúlyozta azt, hogy az erdélyi románok szabaddá csak úgy válhatnak, ha Erdély egyesül Romániával. Kijelentette, a Romániával való egyesülés után minden „román földön” élő állampolgár ugyanolyan jogokat élvez majd, mint az államalkotó nemzet. Beszédének második felében ismertette a határozat pontjait.
A nemzetgyűlés fejet hajtott azoknak a román „hősöknek” az emléke előtt, akik „a háborúban vérüket adták a román ideáért, meghaltak a szabadságért és a román nemzet egyesüléséért”. Kifejezte csodálatát az antant irányába, amely „megmentette a civilizációt a barbarizmus karmai közül”. Iuliu Maniu beszédében arra kérte a nemzetgyűlést, hogy fogadja el a határozatot, amely örökre megteremti az egységes Romániát, s amely „igazi demokráciát és társadalmi igazságot hoz”. Iosif Jumanca kijelentette, hogy a román szociáldemokraták egyetértenek az egyesüléssel, mert a dolgozók mindig is a nemzeti egység hívei voltak.
A beszédek után Gheorghe Pop de Băşeşti a határozat elfogadását javasolta, amit a jelenlévők egyhangúlag megtettek. Alexandru Vaida-Voevod javaslatára a nemzetgyűlés elfogadta a 200 tagú, jogalkotói feladatokkal is felruházott Nagy Nemzeti Tanács létrehozásának ötletét. A „Horea mezején (vármező)” összegyűlt több tízezres (a román történetírás legfrissebb adatai szerint az ötvenezer főt meghaladó) tömeg előtt a delegáltak ünnepélyesen felolvasták a kiáltvány szövegét,a melyet „leírhatatlan lelkesedéssel” fogadtak a jelenlévők.
Egyszerre harsogta a tömeg: „Éljen a román egyesülés! Éljen Ferdinánd királyunk! Éljen Mária királyné!” Magasztos szavak hangzottak el Miron Cristea, Iuliu Hossu, Aurel Vlad, Aurel Lazăr, Silviu Dragomir szájából, akik rámutattak a pillanat nagyságára és jelentőségére, valamint utaltak az elkövetkezendő időszak feladataira. Lucian Blaga erről így írt: „Gyulafehérváron nem jutott hely számomra a kaszinó termében. Volt azonban ennek előnye is. Így egész nap ide-oda járkálhattam, jelen lehettem ott, azon a mezőn, ahol a nép összegyűlt. Hihetetlen egy hely volt ez. Imitt-amott szónoki emelvények voltak, ahonnan beszédeket lehetett intézni az összegyűltekhez. Ott azon a napon megismerhettem, milyen a spontán, hihetetlenül fegyelmezett és erős nemzeti lelkesedés. A helyzet különlegessége tette lehetővé azt, hogy az ember eltekintsen a szónoki emelvényekre felálló rutintalan szószólók hibáitól.”
Az egyesülés révén a románok vágya beteljesült ugyan, de az erdélyi magyarok önrendelkezési igényeit figyelmen kívül hagyták. Erdély Romániához csatolását végül a párizsi békeszerződés szentesítette.
Nyitókép: Gyulafehérvár, forrás: Zahorán Csaba
