Az európai politika radikális átalakulása
Lesújtó képet tárt elénk az európai politika átalakulásáról a magyar uniós elnökség kapcsán szervezett strasbourgi európai parlamenti vita.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök az unió soros elnökségét ellátó ország vezetőjeként Európát érintő alapvető problémákat vetett fel a 2024. október 11-i plenáris ülésen: Hogyan állítható meg az unió gazdasági versenyképességének hanyatlása? Hogyan lehet hatékonyan fellépni az illegális bevándorlással szemben? Meddig lehet még fenntartani az EU orosz–ukrán háborúval kapcsolatos politikáját? – hogy itt csak a legfontosabbakat emeljük ki.
Az EU-t irányító politikai elit, Ursula von der Leyen bizottsági elnökkel az élen azonban szemmel láthatóan nem akart a magyar miniszterelnök problémafelvetéseire és megoldási javaslataira érdemben reagálni, helyette még a szokásosnál is durvább politikai sárdobálásba kezdett. A több órás vitából kb. az első fél óra – Orbán Viktor expozéja – szólt az érdemi kérdésekről, az ülés többi része a magyar kormánnyal szembeni személyeskedő vádaskodásból állt.
A jelenség rávilágít arra, mennyire megváltozott napjainkra az európai politika, javarészt az Európai Bizottság és az Európai Parlament szereptévesztése és önállósulása miatt. Az Európai Bizottság a jelenleg is hatályos Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 17. cikke értelmében „a Szerződésekben meghatározott feltételek szerint koordinatív, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el”, valamint „gondoskodik a Szerződések alkalmazásáról” és „előmozdítja az Unió általános érdekeit”. Mindez azt jelenti, hogy a Bizottság fontos menedzsment funkciókkal rendelkezik, ugyanakkor az Unió politikai irányának megszabása nem ennek az intézménynek a feladata. Az EUSZ 15. cikke egyértelműen rögzíti, hogy a tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács „határozza meg az Unió általános politikai irányait és prioritásait”.
Ebből következően tehát Ursula von der Leyennek az Unió legfőbb politikai vezetőjének szerepében való tündöklése, és egy európai tagország kormányfőjével szembeni nyílt kirohanása nemcsak, hogy sértő, hanem jogsértő is volt, mivel ezzel a Bizottság kilépett az uniós alapszerződések által számára meghatározott feladat- és hatásköréből.
A múlt heti vitán látottak nemcsak Magyarország szemszögéből problematikusak, hanem az összes európai uniós tagállam számára aggasztó üzenetet küldenek: bármely kormány célkeresztbe kerülhet, ha nem hajol meg a bizottsági elnök és az őt támogató mainstream politikai elit akarata előtt. Az az abszurd helyzet állt elő Európában, hogy az Unió és intézményei egyre nyíltabban fordulnak szembe az őket létrehozó tagállamokkal.
Az Európai Parlament szintén szereptévesztésben van. Az EUSZ 14. cikke értelmében „Az Európai Parlament, a Tanáccsal közösen, ellátja a jogalkotási és költségvetési feladatokat”, valamint „a Szerződésekben meghatározott feltételek szerint politikai ellenőrzési és konzultatív feladatokat lát el.”
Fontos kiemelni, hogy a parlament jogkörei az Unió hatáskörein és intézményrendszerén belül értendők. Ahogy a jogalkotás során is csak az Unió hatásköreibe tartozó ügyekben nyilvánulhat meg az EP, úgy a politikai ellenőrzési szerepe is az uniós intézményrendszeren belül értelmezendő.
Az EP-t azért hozták létre, hogy az unió politikai folyamatait ellenőrizze, nem pedig azért, hogy a szuverén tagállamokat kérje számon. Ezért az, ami a múlt héten is megtörtént az EP-ben, jogilag meg sem történhetett volna: az EP képviselőknek nincs ugyanis joga számon kérni a tagállami kormányokat, akik kizárólag saját nemzeti parlamentjeik előtt tartoznak politikai felelősséggel.
Korábban mindez magától értetődő volt. Bár a felhevült európai politikai mindennapokban már nehéz elképzelni, volt idő, amikor az uniós intézmények, valamint az azokat működtető bürokraták és politikusok még betartották a fenti alapvető szabályokat.
A Bizottság politizálódása kapcsán a mai tendencia lényegében 2014-ben, Jean-Claude Juncker elnöksége alatt kezdődött, és Ursula von der Leyen alatt jutott a napjainkban tapasztalható szintre.
Az Európai Parlament radikális átalakulása szintén az elmúlt egy, másfél évtizedben zajlott le. 2011-ben, az előző magyar soros elnökséggel kapcsolatos európai parlamenti vitán már tapasztalhatók voltak ennek kezdeti jelei. Akkor azonban még csak a képviselők kisebb, jellemzően az Európai Néppárttól balra található része kritizálta a magyar miniszterelnököt.
A napjainkban tapasztalt agresszív, személyeskedő megnyilvánulások csak a legradikálisabb képviselőket, mint például a belga liberális Guy Verhofstadtot vagy a francia zöldpárti Daniel Cohn-Benditet jellemezték, akik annak idején kilógtak a sorból. Sokat elmond a jelenlegi helyzetről, hogy bár a két politikus már nem tagja az EP-nek, mára az ő magatartásuk vált általánossá.
Az is beszédes, hogy az Európai Néppárt korábbi frakcióvezetője, Joseph Daul 2011-ben még maga is azt mondta egy felszólalásában, hogy az Európai Parlament elveszítené hitelességét, ha tagállami pártpolitikai csatározások színterévé válna. Érdemes ezt a felfogást összevetni Manfred Weber jelenlegi néppárti frakcióvezető hozzáállásával, aki az elnökségi vitán a regnáló magyar kormány megbuktatásáról és a saját ellenzéki szövetségesei által létrehozandó új kormányról fantáziált.
A magyar uniós soros elnökségi vita ismételten rámutatott, hogy az európai politika radikális átalakuláson megy keresztül – és sajnos nem pozitív irányba.
Nyitókép forrása: Európai Parlament
