RECENZIÓ ‒ Brian Kogelmann legújabb könyve a politikai hatalom erény és hozzáértés alapján történő kiválasztását kívánatosnak tartó, nagy múltú hagyomány aktuális irányzatait veszi kritikai vizsgálat alá.
A Cambridge-i Egyetemi Kiadó politikai-filozófiai sorozatában megjelent kötet szerzője, Brian Kogelmann filozófiát és politikatudományt oktat a Purdue Egyetemen, kutatásainak fókuszában az etika és a politikai gazdaságtan összefüggéseinek vizsgálata áll. Politikai meritokrácia a 21. században című 2025-ben napvilágot látott művének bevezetőjében a meritokrácia fogalmát a Thomas Jefferson által John Adams-hez intézett 1813-as levelében használt, erényen és tehetségen alapuló „természetes arisztokrácia” elképzelésével hozza kapcsolatba. Ez az elképzelés természetesen jóval régebbi múltra tekint vissza a XVIII–XIX. század fordulójánál, Kogelmann szerint legalább is Platón Államának filozófus királyáig kell visszanyúlnunk eredetének megragadásához. Napjainkban „politikai meritokrácia” címkével illetjük azt az eszmét, mely szerint a politikai hatalmat az egyéni képességekkel és erényekkel összhangban kellene elosztani. Az elv gyakorlati megvalósításával kapcsolatban többféle irányzat alakult ki.
Kogelmann a politikai hatalom érdemalapú elosztásának három különböző iskoláját (episztokrácia, konfuciánus meritokrácia, demokratikus meritokrácia) emeli ki könyvében, és már a bevezető végén előrebocsátja, hogy a könyv végén a mellett fog felhozni érveket, hogy maga a politikai meritokrácia eszméje hibás alapokon nyugszik.
Vegyük sorra a három említett irányzat jellemzőit és kritikáját! Kogelmann először az általa episztokráciának (Epistocracy) nevezett elgondolást veszi górcső alá. Megállapítása szerint az episztokratikus nézetek hátterében az a társadalomtudományos kutatási eredmény áll, mely szerint bizonyított ténynek tekinthető, hogy a modern demokráciák választópolgárainak jelentős hányada gyakran még a legalapvetőbb politikai ismereteknek sincs birtokában, és sokan irracionális alapon szavaznak. Jason Brennan nézete szerint mindennek hátterében az a racionális belátás állhat, hogy a megfelelő mélységű tájékozódás olyan erőfeszítést igényel, mely nem áll arányban a választások kimenetelébe való tényleges beleszólás esélyével. Az episztokrácia hívei mindezt figyelembe véve olyan reprezentatív kormányzati rendszer bevezetését javasolják, mely megtartaná az alkotmányos korlátokat, a hatalmi ágak szétválasztását, az alapjogok biztosítását, rendszeres időközönkénti választásokat, a szólásszabadságot és más alapvető demokratikus értékeket, azonban a szavazatokat a tudás és kompetencia mérhető formái alapján súlyoznák vagy osztanák el.
Kogelmann szerint az episztokrácia a politikai meritokrácia konzervatív formájának tekinthető, mivel csak kevéssé tér el a reprezentatív demokrácia megszokott működési módjától. Problémásnak tekinti, hogy az episztokrácia hívei nem képesek egyértelműen kijelölni azt a „független procedurális normatív sztenderdet”, melyhez viszonyítva az általuk javasolt rendszer jobban működne, mint a demokrácia. Az episztokrácia melletti érvelés leginkább azon az általánosításon alapul, amely szerint a jobban informált szavazók pont jobban informált mivoltukból kifolyóan fognak jobb döntéseket hozni egy a döntéshozatal módjától független normatív sztenderd szerint. Kogelmann ennél meggyőzőbbnek tartja a Brennan által felhozott, esküdtszékkel kapcsolatos analógiát, mely szerint a vádlottnak joga van ahhoz, hogy ügyében kompetens és lelkiismeretes egyének döntsenek. A demokratikus politika tétje hasonlóan nagy, mint az esküdtszéki tárgyalásoké, így Brennan érvelése szerint „a népnek joga van ahhoz, hogy ne legyen kitéve inkompetens módon meghozott politikai döntéseknek.” Azonban a gyakorlatban sokkal nehezebb biztosítani kompetens választópolgárokat, mint kompetens esküdtszéki tagokat és kevesebb kárt lehetne ezáltal elkerülni, így Kogelmann szerint a fontos különbségek miatt az érvelés se állja meg a helyét.
Az episztokrácia mellett felhozott további érvként a szerző még a választási lehetőségeknek az emberek saját érdekében való korlátozását valló paternalista érvelést említi meg. Az episztokrácia ellen felhozott érvek között a diagnosztikus demográfiai ellenvetést, mely szerint a kompetens választók döntései elfogultságaik miatt káros következményekkel járhatnak a tudatlanságuk miatt a választásból kizárt rétegekre nézve, valamint a szkeptikus demográfiai ellenvetést hozza fel. Ez utóbbi Sean Ingham és David Wiens nevéhez fűződik, akik szerint nincs okunk azt feltételezni, hogy az átlagos episztokratikus szavazó nagyobb eséllyel döntene helyesen, mint az átlagos demokratikus szavazó, illetve a kompetens választóknak lehetnek olyan nehezen feltárható elfogultságaik, amelyek káros döntéseket eredményezhetnek. Ezenfelül maga a politikai kompetencia meghatározása is problémás, hiszen a politikailag tájékozottak gyakran elfogultak vagy irracionális érvelésre hajlamosak, amit empirikus bizonyítékok is alátámasztanak. Ezeket az elfogulatlan érvelést feltételnek tekintő tesztekkel se lehet kiszűrni, ha nyilvánvaló, hogy mi az elvárás.
A modern meritokratikus gondolkodás Kogelmann által tárgyalt második változata az ősi kínai erkölcsi és politikai gondolkodás által inspirált konfuciánus meritokrácia (Confucian Meritocracy), melynek fő képviselői Daniel Bell, Tongdong Bai és Joseph Chan. Nézetük szerint a politikai hatalom azok birtokában kellene legyen, akik kiemelkedő szellemi képességekkel és erényekkel rendelkeznek, ami szerintük elengedhetetlenül szükséges a közjó érdekében hozott helyes döntésekhez. A konfuciánus meritokrácia abban különbözik az episztokráciától, hogy a vezetők, és nem a választópolgárok képességeit helyezi előtérbe. Képviselői szerint a politikai vezetőket közvetlenül kellene kiválasztani képességeik és erényeik alapján. Perfekcionista módon úgy vélik, hogy az államnak folyamatosan növelnie kell a nép jólétét, és ennek érdekében objektív jónak tekintett értékeket kell képviselnie és az oktatáson keresztül terjesztenie. Az episztokratikus nézetekkel szemben a konfuciánus meritokrácia még nagyobb mértékben eltávolodik a demokratikus eszméktől, mert elveti a választások elsőbbségét, és olyan kétkamarás alkotmányos rendszert javasol, ahol csak az alsóházat választják demokratikusan, a felsőház viszont a „bölcsek és erényesek”-ből áll. A nép képviselői csak arról dönthetnének, amit a felsőház tagjai javaslatként megfogalmaznak és szavazásra bocsátanak. Ez utóbbi tagjait úgy kell kiválasztani, hogy példaképül szolgáljanak a többi politikus és valamennyi állampolgár számára. Kiválasztásuk a konfuciánus meritokrácia hívei szerint a kínai hagyományban gyökerező közszolgálati vizsgarendszerhez hasonló módon történne. A politikai vezetőket is versenyvizsgákon kellene kiválasztani, ahol egyaránt figyelembe veszik a történeti és elméleti tudásanyagot, valamint az aktuálpolitikai tájékozottságot és problémamegoldó készséget. A felsőházban és más politikai tisztségekben a vizsgákon legjobban teljesítők szolgálnának.
Kogelmann szerint vitatható, hogy a vizsgák mennyiben lehetnének alkalmasak a morális tudás mérésére. Egy művelt pszichopata is át tudna menni az etikavizsgán, az erény nem mérhető. A konfuciánus meritokrácia hívei nem nyújtanak szisztematikus áttekintést a demokratikus politikai vezetők értékeléséhez, mivel úgy gondolják, a demokratikus politikai rendszer problémás volta nem szorul bizonyításra.
A kiválasztás további általuk javasolt módjai (korábbi pályafutás során szerzett érdemek, a felsőházi tagok maguk válasszák az újabb tagokat) Kogelmann szerint nem zárják ki a visszaélés lehetőségét, mely kevesebb választó esetén növekedni fog. Az alsóbb, lokális szinteken kívánatosnak tartják a demokratikus kiválasztási mechanizmusokat, a felsőbb szinten azonban a meritokrácia szükségessége mellett törnek lándzsát.
A konfuciánus meritokrácia mellett az instrumentalista érvelés szerint támogatói arra szoktak hivatkozni, hogy ez lenne az a politikai rendszer, amely más rendszerekhez képest a leginkább képes biztosítani a közösség anyagi jólétét és morális tökéletesedését. Kugelmann szerint a konfuciánus meritokraták érvelése meggyőzőbb az episztokrácia híveiénél, mert pontosabban artikulálják a „procedúrafüggetlen normatív sztenderdet”, és a vezetők erényessége jobban garantálja a közjó szolgálatát, mint a szavazók tájékozottsága. Problémásnak tartja azonban az erényes vezetők lehetséges kiválasztási mechanizmusait, ami az episztokráciához képest is nehezebbé tenné a gyakorlati megvalósítást. Megfontolandó ellenérvnek tartja, hogy a rossz vezetőket egy ilyen rendszerben sokkal nehezebb lenne leváltani, mint egy liberális demokráciában.
A Kogelmann által vizsgált harmadik irányzat nem kérdőjelezi meg a demokrácia meritokratikus voltát, csak annak fejlesztésére fogalmaz meg kevésbé radikális javaslatokat. A demokratikus meritokrácia hívei szerint a jelenlegi demokráciák vagy már eleve meritokratikus módon működnek, vagy olyan reformok által azzá tehetők, melyek garantálnák a kiemelkedően képzett vezetők megválasztását. Kogelmann szerint számos mutató támasztja alá, hogy a választott vezetők többsége magasan kvalifikált, kiemelkedően intelligens, és gyakran már bizonyította rátermettségét a magánszektorban. Az erényességre azonban a szerző szerint nincs hasonló objektívnak tekinthető mérce. A politikusok választásokon való elszámoltathatósága csak a nagyon rossz kormányzás elkerülésére lehet elegendő, a jó kormányzást nem képes garantálni.
A meritokrácia hívei szerint az indirekt választási szisztéma, mint amilyen az Egyesült Államok elektori rendszere, biztosítja a bölcs és erényes vezetők kiválasztását, ahogy a politikusok honoráriumának mértéke és a politikai pártokon belüli kiválasztási rendszer is ezt a célt szolgálná. A jelenlegi nagy pártok elit-vezérelt szelekciós mechanizmusai azonban Kogelmann szerint elég távol állnak a meritokratikus ideáltól.
A könyv zárófejezetében Kogelmann összegzésként arra a kérdésre keresi a választ, hogy az egyének valóban lényegesen különböznek-e értelmi képességek és erények tekintetében, amit a politikai meritokrácia hívei tényként kezelnek. Létezik egyáltalán erény? A szerző szerint gyakran az erényre is egyfajta állandó jellemvonásként tekintünk, mint például a szem vagy a haj színére. Sok társadalomtudós ezzel szemben kételyének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az erényesség állandó jellemvonása lenne a személyiségnek, ahogy az etikus cselekvésre való hajlandóságot is szituációfüggőnek tartják. Kogelmann ebből arra a következtetésre jut, hogy amennyiben az etikus viselkedés kevésbé függ állandó személyiségjegyektől, mint ösztönzőktől és szituációs tényezőktől, akkor a politikai meritokrácia elképzelése tévedésen alapul. Megállapítása szerint nem létezik olyan ember, aki minden körülmények között egyformán etikusan tudna cselekedni és elkerülni az etikátlan eljárást. Ez azonban szerinte nem jelenti azt, hogy teljesen el kellene vetnünk a politikai meritokrácia eszméjét, viszont az erényes vezetők keresése helyett az etikus vezetést ösztönző intézményi keretek kialakítására kellene nagyobb hangsúlyt helyezni, ahogy példája szerint a jelenlegi amerikai kampányfinanszírozási és lobbirendszer megváltoztatása is indokolt lenne. Kogelmann az egész politikai rendszert érintő radikális reformok helyett Adrian Vermeule nyomán a „kisbetűs intézményi tervezés” mellett teszi le a voksát, és ezen a területen tartja egyedül reálisan kivitelezhetőnek a kormányzati teljesítmény meritokratikus javítását.
Brian Kogelmann könyve széles és naprakész szakirodalmi tájékozottságra alapozva tekinti át a politikai meritokrácia aktuális változatait, higgadtan mérlegre téve a mellettük és ellenük szóló érveket. Végső következtetése összhangban áll az emberi természet realista szemléletével. Az intézményes keretek fontosságának hangsúlyozásával benne áll az Egyesült Államok alapító atyái által kijelölt alkotmányos hagyományban, melynek megőrzése és tökéletesítése a meritokratikus politikai erényetika korlátainak elismerése mellett is valóban reális célkitűzés lehet.
Brian Kogelmann: Political Meritocracy in the 21st Century (Elements in Political Philosophy), Cambridge University Press, Cambridge, 2025. Nyitókép forrása: ilixe48 / depositphotos.com
