Az ötödik köztársaság belpolitikai életében precedens nélküli, több mint 50 napos szünet után az országnak végre van új miniszterelnöke, Michel Barnier személyében.
Az Elysée palota ma délután 13 órakor hozta nyilvánosságra Macron elnök döntését az új miniszterelnök személyével kapcsolatban. Az igen komoly politikai tapasztalattal rendelkező Michel Barnier kinevezésével a francia elnök országa stabilitását kívánja garantálni.
Franciaország közel két hónapos politikai krízisének az eltelt órákban vetett véget (legalábbis egyelőre) az új miniszterelnök kinevezése.
Emmanuel Macron az elmúlt két hétben folyamatos tárgyalásokat folytatott az ország különböző politikai erőinek a képviselőivel. A köztársasági elnök döntésének következtében előrehozott nemzetgyűlési választások eredményeképpen kialakult rendkívül szoros erőviszonyok egyetlen formációt sem juttattak abszolút többségbe.
A francia választójogi rendszer szerint elsőként kikerült baloldali koalíció 193 képviselői helyével a július 7-ei második választási forduló másnapjától kezdve követeli, hogy a köztársasági elnök az Új Népfront soraiból nevezze ki az ország új miniszterelnökét. Kompromisszumos megállapodásaik eredményeképpen javasolt jelöltjük, a közgazdász Lucie Castets azonban nem bizonyult Emmanuel Macron számára elég meggyőzőnek.
Az 1958 óta fennálló ötödik köztársaság történetében ugyanis eddig még nem látott instabilitás alakult ki az országban, a fentebb említett erőviszonyoknak köszönhetően.
Az olimpiai játékok sikerétől valósággal megittasult elnök, illetve a rendkívüli sportesemény által átmenetileg megbékélt nemzet ismét a realitások talajára kényszerült. Október elejére ugyanis a Nemzetgyűlésnek meg kell szavaznia az ország éves költségvetését. Mindez azonban igencsak problematikusnak tűnt egy olyan kormánnyal véghez vinni, amelyet egy bizalmatlansági indítvány bármelyik pillanatban lemondásra kényszeríthet. Macron elnök pontosan ezeket a megfontolásokat igyekezett előtérbe állítani, amikor a politikában számtalan pozíciót betöltött, igencsak tapasztalt Michel Barnier-t nevezte ki Franciaország új miniszterelnökévé.
A 73 éves politikus az ötödik köztársaság történetének legidősebb miniszterelnöke (mandátuma közvetlenül az eddigi legfiatalabb Gabriel Attal-ét követi). A republikánus jobboldali gaullista politikus 1978 óta nemzetgyűlési képviselő, miniszteri posztot töltött be François Mitterrand, Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy elnöksége alatt, volt már szenátor is, illetve két ízben EU biztos. De vajon ez a valóban rendkívüli politikai tapasztalat elegendő lesz-e a Macron elnök által minduntalan hangoztatott stabilitás megteremtésére? Illetve képes lesz-e Michel Barnier a különböző, és ugyanakkor közel ugyanolyan arányban képviselt politikai erők érdekeinek egyeztetésére?
Ez a rendkívül nehéznek bizonyuló feladat annál is inkább bonyolultnak tűnik, mert az új miniszterelnök annak a republikánus jobboldalnak (DR – Droite Républicaine) a sorai közül került ki, amely politikai erő csupán 47 mandátummal rendelkezik az 577 képviselői helyet számláló francia Nemzetgyűlésben. Ugyan logikusan számíthat majd a 99 makronista képviselő támogatására is (bár még ez is kérdéses lehet), mindez azonban matematikailag még mindig nem elégséges a döntésekhez szükséges szavazati többség megszerzéséhez.
Az új miniszterelnök kinevezését követő reakciók azzal vádolják a francia elnököt, hogy az egymást követő három választás (Európai parlamenti választások, illetve az előrehozott két fordulós nemzetgyűlési választások) eredményei képpen kialakult politikai erőviszonyokat egyáltalán nem vette figyelembe. Hiszen mindhárom voksolás a Nemzeti Tömörülést hozta ki, mint az ország első politikai erejét (legalábbis a leadott szavazatok száma alapján). A francia választási rendszer szabályai szerint pedig a baloldali Új Népfront koalíció szerezte meg a legtöbb képviselői mandátumot. Jogosnak tűnhet tehát az az Emmanuel Macront ért vád, miszerint “nem hallgatta meg a nép szavát”, azaz döntése nem demokratikus.
Macron elnök mindezidáig azzal érvelt, hogy az ország stabilitása az az elsődleges szempont, amely döntéseit – így az új miniszterelnök kinevezését is – meghatározza. Ennek a prioritásnak az érdekében szólította fel a különböző, Nemzetgyűlésben képviselt pártokat, hogy lépjenek egymással koalícióra, akár politikai pártállásukat is felülírva.
Michel Barnier kinevezését közvetlenül követően a Nemzeti Tömörülés elnöke, Jordan Bardella bejelentette, pártja “megvárja az új miniszterelnök nyitó beszédét, hogy eldöntse, benyújt-e már most bizalmatlansági indítványt ellene”.
Az Új Népfronthoz tartozó Engedetlen Franciaország (LFI) nevében felszólaló Jean-Luc Mélenchon pedig Macron elnök döntését „a népszuverenitás lábbal tiprásának” nevezte, felszólítva szavazótáborukat a szeptember 7-ére tervezett tüntetésen való tömeges részvételre.
Egy kompromisszumos döntés és logika alapján tehát egy olyan mérsékelt jobboldali személyiség került Franciaország új kormányának az élére, akinek az elsődleges feladata a stabilitás megteremtése lesz. Mindez egy igencsak megosztott országban, ahol a közel egyenlő arányban képviselt politikai erők egyike sem képes döntő többséget alkotni, illetve egy olyan társadalomban, amely egyre inkább a szélsőségek felé tolódik.
Kérdés tehát, hogy ez, az akár szakértői kormánynak is felfogható új végrehajtó hatalom meddig lesz képes ellenállni a rá váró támadásoknak?
