Avagy a szekularizmusról szóló vita újraéledése Franciaországban
Vajon a Francia Köztársaság vezetői helyesen cselekedtek-e, amikor elrendelték a zászlók félárbócra eresztését az ország Ferenc pápa emléke előtti tisztelgése jeléül? Franciaország büszke arra a köztársasági alapelvre, miszerint az állam és az egyház ügyei szorosan elkülönülnek egymástól. Ez a szigorúan betartott doktrina a francia nyelvben a laïcité nevet viseli. Fontosságát és egyben egyediségét az is jelzi, hogy ezzel a terminológiával egyetlen más nyelv sem rendelkezik. Jobb híján a szekularizmus szót használjuk, amely jelentése nem fedi teljes mértékben a francia laïcité fogalmát.
Ferenc pápa emlékére félárbócra eresztették a zászlókat Franciaországban is – a tiszteletadás ezen formája azonban újraélesztette a vitát a szekularizmusról. A múlt hét szombaton Emmanuel Macron köztársasági elnök is részt vett Ferenc pápa temetésén. De nem ez az esemény az, amely a vitát kirobbantotta. A Köztársaság zászlajainak leeresztése volt az a „casus belli”, amely a szekularizmus feltétel nélküli védőit támadásba lendítette. De mi is ez az alapelv, amely körül újra és újra megújuló vita kerekedik?
Franciaország a szekularizmus védőbástyája
A francia szekularizmus (laïcité), amelyet egy 1905-ös törvény rögzített, előírja, hogy a Köztársaság „ne ismerjen el, ne támogasson semmilyen vallást és ne folyósítson fizetést képviselőik számára”. Legszigorúbb védelmezői szerint bármilyen, akár közvetett, nyilvános elismerés egy vallási vezető felé ellentmond ennek a követelménynek.
Az 1789-ben fellángoló francia forradalomtól kezdődően fokozatosan kivonták az államot a katolikus egyházzal évszázadok óta fennálló történelmi kapcsolatai alól. Ezzel új társadalmi és politikai normákat hoztak létre, amelyek a republikánus univerzalizmus elvére épültek. Ez a folyamat kizárólag a szuverén népet bízta meg a politikai és társadalmi alapok újradefiniálásával, jelen esetben a törvényhozói hatalommal, a polgári élet kereteinek meghatározásával, a törvények fejlődésének nyomonkövetésével, illetve az erkölcs kérdésében is, minden vallási dogmától függetlenül.
Az egyházak és az állam szétválasztásáról szóló 1905-ös törvényt a világi intézmények alappillérének tekintik.
Az 1958-as francia alkotmány szerint a szekularizmus képezi a köztársasági egyezség alapját, amely egyben garantálja a nemzet egységét.
Kis iróniával úgy is fogalmazhatnánk, hogy a franciák számára a szekularizmus egy „szent” alapelv, amelyet a Köztársaság alapító szövegében rögzítettnek és elidegeníthetetlennek tekintenek. Franciaországban nem telik el nap anélkül, hogy legalább egy politikai vezető ne hivatkozna a szekularizmus szellemére. Szinte valamennyi politikai vitában előbb-utóbb feltűnik érvként.
Egy vita, amely feleleveníti a szekularizmus körüli feszültségeket
A Ferenc pápa tiszteletére félárbócra eresztett zászlók körüli vita valójában a szekularizmus kortárs franciaországi értelmezésével kapcsolatos mélyreható különbségeket tükrözi. Ebben két nézőpont ütközik: egyrészt a szekularizmus „nyitott” víziója, amely tolerálja a szimbolikus gesztusokat, amennyiben azok nem felekezeti kötődést jelentenek; másrészt pedig egy „szigorúbb” megközelítés, amely abszolút semlegességet követel meg az állam minden nyilvános cselekedetében.
Mindennek ismeretében érthető, hogy egy olyan légkörben, ahol a szekularizmus kérdései valódi politikai és társadalmi törésvonalakká váltak – a vallási szimbólumokkal, az észszerű alkalmazkodással vagy akár a vallások közötti feszültségekkel kapcsolatos viták hátterében –, a legkisebb szimbolikus döntés is azonnal mély és ellentmondásos jelentéssel bír.
A félárbócra eresztett zászlókkal kapcsolatos döntés valójában újraindított egy alapvető vitát magáról a szekularizmus franciaországi definíciójáról, a köztársasági elvekhez való szigorú hűség és bizonyos vallási személyiségek nemzetközi státuszának pragmatikus elismerése között. És ezzel nem is annyira maga a döntés, illetve az esemény, hanem Franciaország saját szekularizmusáról alkotott felfogása kérdőjeleződik meg egy pluralista és globalizált világban.
Az állam és az egyház elválasztására épülő szekularizált köztársaság (République laïque) elvét a franciák, kis iróniával élve úgy is mondhatnánk, hogy büszkén tűzik a zászlajukra, hangsúlyozván, hogy ennek következetes betartását bizony sokan megirigyelhetnék, illetve, hogy más országoknak is át kellene venniük azt.
Ugyanakkor évtizedek óta azon folyik a parázs vita, hogy mi fér még bele a szekularizmus definíciójába és mi nem? Résen kell lenni minden alkalommal, hogy ez az alapelv sértetlen maradjon – halljuk valamennyi alkalommal. Mintegy ennek illusztrációjaként szolgálhat az a szabály is, miszerint amikor a francia állam feje, azaz a köztársasági elnök részt vesz egy vallási szertartáson, nem áldozhat és nem vethet keresztet sem, mivel ezek vallási hovatartozását tükröző jelek lennének.
A szekularizmus tehát egy állandó harcot feltételez és rengeteg, sokszor vég nélküli vita tárgya. Valamennyi ilyen és ehhez hasonló alkalom tehát alapos vizsgálatnak van alávetve, pontosan azért, hogy az egyház és az állam elválasztásának alapelve ne sérüljön (vagy ne lehessen azt úgy értelmezni, hogy ez az alapelv sérülést szenvedett).
Érvek pró és kontra
A félárbócra eresztett zászlók mellett érvelők számára ez a döntés nem jelenti a szekularizmus megsértését, hanem tisztelgést egy államfő és a világ színpadán befolyásos személyiség előtt. Hiszen Ferenc pápa nemcsak a katolikus egyház szellemi vezetője volt, hanem a Vatikáni Állam feje is, amely felett teljes végrehajtói, törvényhozói és bírói hatalmat gyakorolt. Mint ilyen, egyedülálló státuszt élvezett a nemzetek között, ami a francia kormány szemében indokolta a protokoll szerinti tiszteletnyilvánítást.
Ezt a nézőpontot Franciaország diplomáciai hagyománya is alátámasztja, hiszen az ország hosszú időre visszanyúlóan hivatalos kapcsolatokat tart fenn a Vatikánnal, és képviselői időnként tisztelegnek bizonyos elhunyt külföldi államfők előtt is. Másképpen fogalmazva, a pápa a vatikáni diplomácia feje, tehát mint államfő előtt tisztelegtek a különböző szekularizált államok vezetői. (Meg kell azonban jegyezni, hogy 2005-ben, II. János Pál pápa halálakor, bár tiszteletadásra akkor is sor került, a zászlók félárbócra eresztésére nem került sor.)
Sokan azzal is érvelnek, hogy Ferenc pápa vallási szerepén túl elkötelezett szószólóként lépett fel egyetemes ügyekben – a társadalmi igazságosságban, a szegénység elleni küzdelemben, a környezet védelmében –, amely önmagában is indokolttá teszi a szokásos felekezeti kereteken túlmutató tiszteletadást.
A zászlók félárbócra eresztése szintén egyetemes szimbólum. Ezzel a francia állam nem írta elő, hogy ezen a napon mindenki imádkozzon. Azaz ezzel nem a katolikus hitet állítja mindenek elébe és mindenki fölé. Az Eiffel-tornyon is leoltották a fényeket a pápa előtti tiszteletadás jeléül, ezzel is jelképezve közös európai történelmünket és kultúránkat, melyeknek része az a köztársasági eszme is, amelyről sokan azt tartják, hogy a kereszténységből épült ki vagy legalábbis eszméit tekintve abból táplálkozott.
Többen a közelmúltból merítettek példát, mondván, Macron elnök fejet hajtott II. Erzsébet előtt is, aki az anglikán egyház feje is volt, és aki előtt a szekularizált államok képviselői is tisztelegtek. Azonban a királynő nyilvánvalóan elsősorban államfő volt, és csak ez után említjük meg, hogy egyben vallási vezető is. Míg a pápa elsősorban vallási vezető és csak másodsorban államfő.
Történelmi tény, hogy Franciaország fejlődése szervesen összefonódik a kereszténységgel: az egyház leányaként (fille de l’église) emlegetett ország kultúrájának, történelmének, szokásrendjének meghatározó forrása és háttere az egyház. Franciaországnak, mint a legtöbb európai országnak is, több évszázados keresztény kultúrája van. A legtöbb szabadnap keresztény ünnepekhez kötődik, de ez nem azt jelenti, hogy csak a keresztényeknek szól. A templomok harangozása beépült a hétköznapjainkba, méghozzá kulturális és nem feltétlenül vallási alapon. Ezt általában nem is vonják kétségbe, hiszen „a múltat végképp eltörölni” szlogen már más ideológiai megközelítésben igencsak lejáratódott. Ugyanakkor Nicolas Sarkozy 2007-ben elhangzott kijelentése, miszerint Franciaország gyökerei mindenekelőtt keresztények, hatalmas vitát és felháborodást váltott ki sokakból. Nyilvánvalóan ilyen és ehhez hasonló megfontolások miatt nem kerülhetett be ez a történelmi és kultúrtörténeti tény az Európai Unió alkotmányába sem, méghozzá Jacques Chirac ellenzésének következtében.
A szekularizmus védelmében felszólalók között az Engedetlen Franciaország (LFI) azt vetette az ország vezetői szemére, hogy ez az esemény is azt hangsúlyozza, hogy a többi egyházat nem tüntetik ki ugyanilyen figyelmükkel. Ezzel tehát az egyenlő bánásmód elve sérül. „El kell fogadnunk, hogy már nem vagyunk csupán zsidó-keresztények” – hangoztatják. Szerintük az igazi kérdés a „vallások egyenlőségének biztosítása”. Holott, érveik szerint, ma ezt nem lehet elmondani, hiszen az állam nem viszonyul ugyanolyan semlegesen valamennyi egyházhoz. Ezt különösen a „hivalkodó vallási jelképek” viselésének a kérdésében lehet szerintük elsősorban tetten érni. Ez utóbbiról egy 2004-ben hozott törvény rendelkezik.
Ferenc pápa nem volt igazán frankofilnek mondható. Nem volt konfliktusmentes a viszonya az országgal. „Nem Franciaországba látogatok, hanem Marseille-be” – mondta 2023-ban. Nem ment el Párizsba, Korzikára viszont igen. Mindennek ellenére a francia állam méltóképpen kívánta leróni tiszteletét előtte, hiszen a pápának mint államfőnek univerzális hivatása van, és mint ilyen, vezető szerepe, súlya van a geopolitikában. És ez jócskán túlmutat vallási szerepén: univerzális értékeket képvisel, mint a testvériség, a béke, a szolidaritás.
Nyitókép forrása: mairie cormontreuil / Flickr
