„A köztársasági eszme az iszlám fundamentalizmus fenyegető árnyékában”
A francia köztársaság alapértékeit fenyegető új jelenségre hívja fel a figyelmet a május 21-én Emmanuel Macron elnök elé terjesztett titkosszolgálati jelentés, amely szerint iszlamista csoportok tudatosan szivárognak be az állami intézményekbe, illetve a civil társadalom fontos szegmenseibe.
A jelentés néhány napja mindenki számára elérhető, a titkosítás alól feloldott változatban. Rendkívül kényes témáról lévén szó, elöljáróban a különböző terminológiák pontosítása, illetve értelmezése szükségeltetik. Ez annál is inkább fontos, mert a helyzet pontos ismeretének hiányában hajlamosak lehetünk akár bizonyos fantazmagórikus interpretációkra. Ez utóbbiak pedig egy 1,6 milliárd ember által követett világvallás értékeit, egyetemes civilizációban betöltött szerepét is megkérdőjelezhetik. És éppen ez utóbbi elkerülése végett fontos a téma pontos behatárolása, illetve a kontextus felvázolása.
Mire vonatkozik a jelentés?
A francia belügyminisztérium május 29-én közzétette a köztársasági elnök elé terjesztett „A Muzulmán Testvériség és a politikai iszlamizmus Franciaországban” című titkosszolgálati jelentést. A 76 oldalas irat az iszlamista csoportok az állam különböző szektoraiba történő tudatos beszivárgásáról szól. Az ún. „politikai iszlámot” ugyanis képviselői adaptálták ahhoz, hogy a „nyugati” társadalmakban is bevethető legyen.
Fontos mindenekelőtt tisztáznunk, hogy az iszlamizmus nem vallás, hanem politikai mozgalom. Az iszlamizmus (az ún. ’politikai iszlám’) vagy iszlám fundamentalizmus politikai ideológia, amely szervezett, aktivista mozgalomként teoretikus alapokkal rendelkezik, eszmetörténeti áramlatként a huszadik század eleje óta nyomon követhető. Radikális változatai jelentősen befolyásolják a Nyugat iszlámképét.
Az iszlamizmus tehát nem azonos az iszlámmal. Amíg az iszlám a vallás és a civilizáció meghatározása, addig az iszlamizmus politikai kategória. Az iszlamista vezetők hangsúlyozzák az iszlám jog (saría) érvényesítésének szükségességét a társadalom minden szegmensében, a pániszlám egységet és ellenzik a nyugati katonai, gazdasági, politikai, társadalmi vagy kulturális hatások befolyását a muszlim világban.
Mit tartalmaz a jelentés?
A jelentés célkeresztjében a Muzulmán Testvériség szervezete, az iszlám fanatizmus legfőbb képviselője áll. A szunnita szervezetet közel egy évszázada, 1928-ban alapította Egyiptomban Sejk Haszan al-Banna. A Muzulmán Testvériség áthatja a társadalmat jótékonysági és társadalmi tevékenységeken keresztül, miközben a vallás értékeit állítja előtérbe a „gyarmatosító nyugati civilizációval” szemben.
A jelentés középpontjában egy, a nagyközönség számára újnak mondható jelenség, a beszivárgás (entrisme) technikája áll. Ez annyit jelent, hogy a Muzulmán Testvériség tagjai azt a stratégiát alkalmazzák, hogy befolyást szerezzenek a francia iskolákban, helyi önkormányzatokban és más közintézményekben, illetve számos civil szervezetben egyaránt. A dokumentum alapján ez a taktika különbözik a korábbi szeparatista megközelítéstől, mivel a cél nem párhuzamos társadalom építése, hanem a meglévő köztársasági struktúrák belülről történő megváltoztatása. Macron elnök a jelentés súlyossága miatt új javaslatokat kért a kormánytól a következő hónap elejére. Míg a szeparatizmus a muszlimok elkülönülését jelentette a francia társadalomtól, „az entrizmus” azt jelenti, hogy beavatkoznak a köztársasági infrastruktúrába annak érdekében, hogy belülről megváltoztassák. Ez a folyamat titkos és alulról felfelé működik, fokozatosan építve ki befolyását.
„Fenyegetés”, „beszivárgás”, „saría törvénykezés”. Így jellemezte a Muzulmán Testvériséget Bruno Retailleau belügyminiszter és a Republikánus Párt új elnöke. A szervezet „egyértelmű fenyegetést jelent a Köztársaságra, a nemzeti kohézióra, és a felgyorsuló terjedés veszélyét hordozza magában” – tette hozzá. Retailleau szerint a Muzulmán Testvériség Franciaországot egyenesen a saría törvénykezés alá akarja vonni.
Ennek a jelentésnek a közzététele alkalom arra, hogy közelebbről megvizsgáljuk Franciaország igencsak összetett viszonyát az elsősorban a volt gyarmatairól érkező bevándorlókkal, illetve azok leszármazottaival.
Integrálás kontra elkülönülő etnikai közösségek (szeparatizmus)
A francia modell különbözik az angolszász típusú modelltől. Míg az előbbi az integrálódásra helyezi a hangsúlyt, az utóbbi szabad teret hagy a különböző etnikai közösségek elkülönülésének, a kommunitarizmusnak, ezzel egyben szeparálva őket a társadalom többi részétől.
A francia köztársasági, integráló megközelítés ugyanis abból indul ki és indult ki mindig is, hogy az elszigetelt etnikai közösségek potenciálisan veszélyt jelentenek a francia forradalom által deklarált Szabadság, Egyenlőség, Testvériség összetartó elveire nézve. Így aztán a kommunitarizmust gyakran az integráció kudarcának tekintik.
Azonban a témánkban megjelölt jelentés pontosan annak a veszélyeit taglalja, amikor egy „más kultúra” áthálózza az egész társadalmat, az iskoláktól az egyesületeken keresztül a civil társadalom különböző fórumain. Ebből a szemszögből vizsgálva pedig a kommunitarizmus leegyszerűsítheti a veszélyek forrásának a beazonosítását.
Hol keresendő a hiba? Ha nem is szükséges megkérdőjeleznünk a francia integrációs köztársasági modellt, az megállapítható, hogy ebben az esetben ez semmiképp sem bizonyul operatívnak. A baloldal hosszú évtizedekig nem volt hajlandó ezzel a kérdéssel érdemben foglalkozni, a szőnyeg alá söpörve egy olyan jelenséget, amely valós veszélyeket is hordozott magában. A „kész vagyok meghalni a népért, de vele élni nem” kifejezéssel karikírozott „kaviárbaloldal” az 1980-as évek, azaz a Mitterrand-éra óta folyamatosan elodázta a kérdést. Ez a majdhogynem „skizofrén” baloldali megközelítés aztán szinte szürrealista jelenségeket szült: évtizedeken keresztül az „arab” szó kiejtése is sértőnek minősült, esetenként túlvalorizálták a bevándorlók gyermekeit (pozitív diszkrimináció), ugyanakkor a társadalmi felemelkedés a mai napig sokkal bonyolultabb egy arab nevű jelentkező esetében (innen ered például az anonim önéletrajz ötlete).
Az elmúlt években azonban újra felütötte a fejét az iszlamizmus előretörésével kapcsolatos vita. A 2015-ös migrációs krízis kiélezte az egyes politikai pártok pozícióit. A jobboldal fokozatos radikalizálódásával (a Republikánusok ugyanis mára már voltaképpen ugyanazt a pozíciót képviselik, mint a szélsőjobbra besorolt Nemzeti Tömörülés) a baloldal – legalábbis általuk – elhibázottnak ítélt stratégiája is terítékre került. Ily módon jobboldalról az „islamogauchiste”, azaz az „iszlámmal szimpatizáló” jelzőt kapják egyes baloldali formációk, mint például az Engedetlen Franciaország. Ez utóbbi egyébként az elmúlt években kommunitarista hozzáállásával hívta fel magára a figyelmet. A baloldal pedig előszeretettel vádolja politikai ellenfeleit „iszlamofóbiával” – jobban mondva vádolta, mígnem kiderült, hogy a kifejezés a Muzulmán Testvériség kreációja – legalábbis belügyminiszter szerint.
A sokféleség (diversité) mint érték
„Black, blanc, beur” – ujjongott az örömtől 1998-ban a futball VB-győzelmét ünneplő tömeg a Champs-Élysées-n, átkeresztelve a francia zászló kék–fehér–piros színeit „fekete–fehér–arab (származású)”-ra (a beur kifejezés az észak-afrikai Maghreb térségből Franciaországba immigrált szülők francia földön született gyermekeinek megnevezése, a francia nyelv ún. verlan – l’envers, azaz szótag-felcserélő, az 1980-as évektől rendkívül népszerűvé vált formája szerint). A diverzitás mint esély, mint a társadalom újjászületését jelképező érték adott új lendületet a francia társadalomnak… legalábbis a XX. század utolsó éveiben. Ez a lendület azonban igencsak alábbhagyott azóta.
Veszélyes terepen
Franciaország, mint minden gyarmatosító múlttal rendelkező állam, felelősséggel tartozik a történelemmel szemben. Maga az iszlamista mozgalom is a gyarmattartó hatalmak elleni küzdelem részeként alakult ki.
Pontosan ennek a felelősségnek a tudatában szólít fel François Bayrou az iszlám kérdésében az „egymásra licitálás” elkerülésére. A társadalmi béke érdekében a miniszterelnök mindenáron el akarja kerülni, hogy az iszlámra, mint minden rossz egyedüli forrására koncentráló „fixációs téma” legyen Franciaországban. Ezért utasítja el többek között a volt miniszterelnök és a makronista tábor nemzetgyűlési frakcióvezetője, Gabriel Attal javaslatát, amely betiltaná a 15 év alatti lányok lekendőzését.
Bayrou miniszterelnök félelme pedig nem alaptalan: 2015 januárjában a Charlie Hebdo és novemberében a Bataclan elleni terrortámadások ismét felkorbácsolták a kedélyeket, magukkal rántva az ilyenkor sajnos elkerülhetetlen fogalomzavart. Ez utóbbi pedig sokakban gyűlöletet szít valamennyi muszlim ellen, valósággal ellehetetlenítve ezzel a társadalmi együttélést.
Valós fenyegetettség vagy politikai taktikázás a 2027-es elnökválasztások kontextusában? Ami biztos, az az, hogy a jelentés – bármennyire is tényeken alapul – egyben riasztó jövőképet vázol fel Franciaország, illetőleg, horribile dictu, talán egész Európa előtt, ugyanakkor pedig igencsak megnehezíti a már amúgy is gyengélkedő társadalmi együttélést.
