Az európai parlamenti választások már jó ideje egyfajta politikai népszerűségi mérceként működnek Franciaországban, a két, ötévenkénti elnökválasztás között. Ez a jelenség idén fokozott mértéket látszik ölteni. Olyannyira, hogy a közelgő, június 9-re kiírt EP választásokat számos politikai elemző, illetve egyes pártok maguk is, egyenesen a 2027-es elnökválasztás első fordulójaként értelmezik. A francia választópolgároknak pedig a megszokottnál nagyobb része ragadhatja meg ezt az alkalmat arra, hogy voksát adott esetben az Emmanuel Macron által képviselt irányvonal ellen fellépő pártokra adja le. Rövid elemzésünk ennek a jelenségnek a legfőbb okaira keresi a választ.
Első látásra valóban logikusnak tűnhet egy, az európai parlamenti választásokat a 2027-es elnökválasztás tükrében elemző álláspont, mind a politikusok, mind a választópolgárok, és persze a médiumok részéről is. Hiszen Emmanuel Macron második, a francia alkotmány szerint tehát az utolsó, ötéves elnöki mandátumának (quinquennat) lassan a záró periódusához közeledünk (ugyan még három év választ el bennünket a következő elnökválasztástól, de az Ötödik Köztársaság elnöki szisztémája, és az ezzel járó, az egész politikai rendszert alapjaiban meghatározó hatalmi pozíció mindenek fölé emeli ezt az öt évenként esedékes választást). A 2027-es voksolás pedig annál is inkább kerül már most a figyelem középpontjába, mert eddig a dátumig már ilyen átfogó, az egész országot érintő választásra nem kerül sor (a 2026-os önkormányzati választások tétje ugyan szintén nagy, de más típusú). A három év múlva esedékes « demokratikus trónöröklés » kérdése tehát – tegyük hozzá, érthető módon – már most igen komolyan foglalkoztatja a francia közéletet.
Az eddigi európai parlamenti választásokhoz képest idén nagyobb részvételre lehet számítani a francia választópolgárok részéről, amely egy erősödő tendenciát látszik igazolni (2014-ben a szavazati joggal rendelkezők 42,61%-a, míg 2019-ben 50,66%-a járult az urnákhoz). Ez a valamelyest növekedő tendenciát mutató részvételi arány annál is inkább érdekes, mert a szavazati jogukkal nem élő francia állampolgárok száma a nemzeti szintű választások alkalmával viszont fokozatosan növekszik: a 2022-es elnök- és az azt követő nemzetgyűlési választásokon a szavazati joggal rendelkező francia állampolgároknak csupán az egyharmada járult mindkét fordulóban az urnákhoz.
Ez a relatíve magas részvételi arány az EP választások alkalmából annál is inkább meglepő, mert a franciák nagy többsége igen szkeptikusan viszonyul az Európai Unióhoz, illetve annak a nagy többség által túlzottan bürokratikusnak és igen költségesnek ítélt működéséhez (a franciák 22%-a túlzottan komplikáltnak, 17%-a pedig gyakorlatilag felesleges pénzkiadásnak tartja az EU-t).
Ennek az európai parlamenti választások alkalmakor megfigyelhető, valamelyest növekedő részvételi aránynak a legkézenfekvőbb, mintegy logikus magyarázata valóban lehet az, hogy ezt a demokratikus önkifejezési lehetőséget sokan a, Franciaországban jelentőségében mindent felülmúló elnökválasztás « előjátékaként » értelmezik.
Ezt a hozzáállást erősíti az is, hogy a franciák jó része bizony felkapta a fejét Macron elnök a közelmúltban az orosz-ukrán konfliktus kapcsán kinyilvánított harcias magatartására reagálva. Ez utóbbi ugyanis sokakban kiváltott egy, jogilag ugyan megalapozatlannak tűnő, ugyanakkor érthető ingerültséget, sőt, egy jogosan félelmet keltő háborús konfliktus lehetőségének az árnyékát.
Emmanuel Macron EU-s « taktikázása » a németek befolyásának csökkentésére, illetve az európai stratégiai autonómia növelésére az idei év eleje óta új színezetet vett. Ezt az egyre demonstratívabb attitűdöt a Vladimir Putyinnal szemben tanúsított harcias magatartása illusztrálja a legjobban. Ez utóbbit pedig a franciák közül többen a 2023 júliusában, sokak szerint « feltűnően csöndben » megszavazott hadfelkészültségi törvény (loi de programmation militaire) logikus folyományaként, illetve konkrét alkalmazásaként értelmezik.
Továbbá, a spektrumot egy kicsit kitágítva, érdemes általánosságban véve a demokrácia, és különösképpen pedig a francia demokratikus modell válságának tükrében is megvizsgálnunk ezt a kérdést. A politikai elit és a « nép » fokozatos eltávolodása egymástól, a nagytőke abszolutizmusa, az État Providence megkérdőjelezése, az érték- és identitásvesztés, a demokrácia mint államrendezési és értékrend eróziója (a fiatalok depolitizálódása) mind ennek az egyre erősödő tendenciának a részei, illetve egyben mutatói is.
Mindezek mellett a hagyományos jobb- és baloldali párt-leosztás (PS – szocialista és LR – les Républicains, azaz a hagyományos konzervatív jobboldal) mára már nem releváns (ennek mintegy illusztrációjaként szolgálnak a legutóbbi, 2022-es elnökválasztás adatai: a szocialista párt színeiben indult Anne Hidalgo a szavazatok kevesebb, mint 2, a republikánusok oldalán kampányoló Valérie Pécresse pedig alig több, mint 4%-át kapta).
Ezzel párhuzamosan megfigyelhető a politikai pártok, illetve az állampolgárok voksának a radikalizálódása (egyrészről az RN – Rassemblement National, azaz Nemzeti Tömörülés, másrészről, bár egyre kisebb mértékben, az LFI – La France Insoumise – irányában). Ez a jelenség elsősorban a hatalmon lévő, Emmanuel Macron által vezetett koalíció (Renaissance) a hagyományos jobboldal-baloldal modellel nehezen értelmezhető, hibrid karakteréből eredeztethető (Emmanuel Macron már 2016-tól egy, a balról is, jobbról is toborozó, progresszista, konzervativizmussal szemben álló politikai irányvonalat hirdet meg). Az ötödik Köztársaság Franciaországának demokráciáját az első, a François Mitterand által vezetett baloldal által 1981-ben megnyert elnökválasztás óta a szocialista (PS), illetve a republikánus (UMP, majd LR) párt váltógazdasága jellemzi. Ehhez képest jelentős elmozdulás figyelhető meg ebben a már mintegy hagyományosként elfogadott ritmusban Emmanuel Macron első ötéves elnöki ciklusa óta, amely voltaképpen felrúgja az évtizedek óta uralkodó status quo-t. Ezt a tendenciát ugyan némileg árnyalja a szocialista párt idei visszatérése a ringbe: a PS az európai parlamenti választások keretében, Raphaël Glucksmann vezetésével, akár a második pozíciót is megszerezheti, a Nemzeti Tömörülés (RN) mögött, megelőzve ezzel a macronista kormányzati többség pártját.
A közelmúltban több pártnál is lezajlott « újrakeresztelések » is ezt a, hagyományos jobb- és baloldali leosztást mintegy felülíró tendenciát tükrözik : a Front National-ból, még Marine Le Pen elnöklete alatt, 2018-ban, Rassemblement National (RN) lett, Macron második elnökségének alkalmából (2022) a La République en Marche (LREM)-ból pedig, az elnöki többségbe tömörülő pártokból már a 2019-es EP választásokra alakult, Renaissance. Egyébként ez a névváltoztatási folyamat már 2015-ben elindul, amikor az UMP (Union pour un Mouvement Populaire) felvette az LR (Les Républicains) nevet.
Más szempontból vizsgálva azonban azt a logikát, miszerint az európai parlamenti választások gyakorlatilag a francia elnökválasztás első fordulóját jelentenék, több szempontból is hibásnak tűnő értelmezés lehet.
Egyrészt azért, mert a francia elnökválasztás egy kétfordulós, kifejezetten a leendő elnök személyére koncentráló, továbbá, különösen az elmúlt időkben (pontosabban a 2002-es Jacques Chirac – Jean-Marie Le Pen második fordulós összecsapását követően), egy, a « hasznos voks »-ra koncentráló választás. Az ezredforduló óta ugyanis a francia választópolgárok egy igen jelentős része nem egy általa választott, és annak álláspontjával azonosulni tudó jelöltRE, hanem az ezzel szembenálló, általa elfogadhatatlannak tartott jelölt ELLEN voksol (ez volt a helyzet a két legutóbbi elnökválasztás esetében is, 2017-ben, illetve 2022-ben is, amikor Emmanuel Macron Marine Le Pen-nel küzdött meg az elnöki posztért, abból mindkét esetben győztesen kikerülve).
Érdekes azt is megfigyelnünk, többek között az egyre látványosabb « szélsőbbre- tolódás » tükrében, hogy a két érintett párt, az immáron Jordan Bardella elnöklete alatt működő, Marine Le Pen nevével fémjelzett Rassemblement National (RN), illetve a politikai paletta ellenkező, azaz baloldali pólusán, a Jean-Luc Mélenchon személyéhez és nevéhez szorosan kötődő La France Insoumise (LFI) esélyei között is egyre növekszik a távolság. A közelgő EP választások alkalmával a potenciálisan a Nemzeti Tömörülésre (RN) szavazók száma ugyanis napról napra nő (a mai állás szerint a potenciális szavazók mintegy 31%-a voksolna rájuk), míg az LFI tábora egyre csökken (az előrejelzések szerint alig 5%-os eredménnyel).
Ez az egyre erősödő tendencia azzal is magyarázható, hogy a Nemzeti Tömörülés fokozatosan « beáll a sorba », és mint republikánus, azaz a köztársasági eszme játékszabályait immáron nyíltan elfogadó pártként áll a szavazók elé (mindezzel szakítva a megkérdőjelezhető múlttal, különösen pedig Jean-Marie Le Pen szélsőséges attitűdjével, antiszemita kirohanásaival : új név, új arcok, azaz egyfajta folyamatos « toborozás » formájában). Innentől kezdve pedig az immáron klasszikusan szélsőjobboldalinak titulált párt, mint demokratikus alternatíva lép fel az Emmanuel Macron által diktált politikai irányvonallal (la Macronie) szemben.
A közelgő európai parlamenti választások előtti átmeneti konklúzióként, és egyben a két álláspont közti kompromisszumként annyit már most biztosan leszögezhetünk, hogy a francia választópolgárok június 9-i szavazatai mintegy iránymutatásként szolgálhatnak a 2027-ben esedékes elnökválasztás tekintetében.
