Eredmény eddig: egy-null a klímaváltozásnak
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség közzétette első éghajlati kockázatokat értékelő jelentését, amely szerint az európai szakpolitikai cselekvés több mint nem elegendő, hiszen még az optimista forgatókönyvek szerint is súlyosbodni fognak a klímahatások az Európai Unió területén.
Az Európai Unió független, a politikai döntéshozatalt segítő szakági ügynöksége, az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (European Environment Agency – EEA) első alkalommal tette közzé az Európai Éghajlati Kockázatértékelési Jelentést (European Climate Risk Assessment – EUCRA), ami alapvetően – az eredmények tükrében – az éghajlat-politikai cselekvést hivatott előmozdítani a kontinensen. A EUCRA az éghajlatváltozás Európára gyakorolt hatásaival és kockázataival kapcsolatos adatokra alapoz, kiegészítve az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC), az EU Kopernikusz Éghajlatváltozási Szolgálatának, illetve a Bizottság Közös Kutatóközpontjának jelentéseit, a nemzeti kockázatértékeléseket, valamint az uniós finanszírozású KFI projektek eredményeit is beemeli, vagyis egy meglehetősen széleskörű és alapos jelentés készült.
Az EEA általános megállapításai szerint Európa a leggyorsabban felmelegedő kontinens a világon, és még abban az esetben is felkészületlen az éghajlatváltozás hatásaira, amennyiben sikerül a Párizsi Megállapodásban meghatározott 1,5 °C alatt tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedést. Ugyanakkor a rendelkezésre álló hőmérséklet adatok azt mutatják, hogy a jelen emberi tevékenység éppen ez ellen dolgozik: a Kopernikusz által közzétett elemzés szerint az elmúlt tizenkét hónap (2023. március – 2024. február) globális átlaghőmérséklete 0,68°C-kal haladta meg az 1991–2020-as átlagot és 1,56 °C-kal az 1850–1900-as iparosodás előtti átlagot. 2024 februárját pedig globálisan a legmelegebb februárnak lehet nevezni, hiszen a felszíni levegő átlaghőmérséklete 13,54 °C volt, a napi globális hőmérséklet pedig négy egymást követő napon (február 8–11.) 2 °C-kal haladta meg az 1850–1900-as szintet.
Az elemzés kimondja, hogy az európai szakpolitikák és alkalmazkodási intézkedések nem tartanak lépést a gyorsan, minőségében és mennyiségében egyaránt növekvő kockázatokkal. Sok esetben a fokozatos alkalmazkodás nem lesz elegendő, és mivel az éghajlatváltozás hatásaival szembeni reziliencia fokozását célzó számos intézkedés hosszú időt igényel, sürgős cselekvésre van szükség a még nem kritikus kockázatok esetében is; erre pedig a társadalom egyelőre nincs felkészülve az EEA ügyvezető igazgatója, Leena Ylä-Mononen véleménye szerint. Éppen ezért az EEA kijelentette, hogy az európai választásokat követően nem opció a klímaváltozás nem prioritásként kezelése; mind a kibocsátáscsökkentés, mind az alkalmazkodás terén sokkal több erőfeszítésre van szükség, amennyiben a kihívásokat, például a hőhullámok okozta megbetegedések vagy halálozások számának növekedését kezelni kívánjuk, ugyanis becslések szerint például Európában 2019-ben a hőhullámok okozták az időjárással és éghajlattal összefüggő szélsőséges eseményekből eredő halálesetek mintegy 90%-át.
Pontosan utóbbi megállapítás világít rá arra, hogy nemcsak egy ökológiai válságról van szó; az éghajlatváltozás a környezeti mellett gazdasági és társadalmi aspektusokkal egyaránt rendelkezik. A EUCRA készítői is ezt a hármas szemléletet követték, amikor az elemzésben megjelenő 36 éghajlati kockázatot vizsgálták a következő öt, egymással szorosan összefüggő témakörben: ökoszisztémák, élelmezés, infrastruktúra, egészség, valamint gazdaság és pénzügyek. E kockázatok mindegyike önmagában is jelentős környezeti romlást, gazdasági károkat, társadalmi vészhelyzeteket és politikai zavarokat okozhat, több kockázat együttes fennállása pedig még több negatív hatás okozója lehet.
A jelentés szerint Európában az ökoszisztémák katasztrofális és kritikus állapotban vannak, a tíz vizsgált kockázati terület közül három (tengeri és tengerparti, valamint az erdőtüzek veszélyeztette biodiverz ökoszisztémák – kifejezetten Dél-Európában) sürgős beavatkozást igényel, a többi kockázat esetében (pl. vizes ökoszisztémák, talaj stb.) pedig további cselekvések szükségesek. Az egészség klaszter tekintetében két kockázat került a legmagasabb kategóriába: a lakosságra hatást gyakorló hőstressz és az erdőtüzek épített környezetre, valamint lakosságra mért hatása – szintén Európa déli részére nézve, ugyanakkor az erdőtüzek az egész kontinens tekintetében kritikus kockázatot jelentenek, mint ahogy a hőstressz a szabadtéri munkát végzők esetében, valamint a rossz állapotú épületek az emberi jóllétre gyakorolt hatás kapcsán.
Mindazonáltal a hőség és az aszály a növénytermesztés tekintetében is kockázatot jelent; Dél-Európában már katasztrofális szintet ért el, de a közép-európai országok is veszélyben vannak a terméshozam, ezáltal az élelmezésbiztonság relációjában. De hasonló helyzetben van az infrastruktúra is: Dél-Európában a hőség és az aszályok jelentős kockázatot jelentenek az energiatermelésre, -szállításra és -keresletre, a legnagyobb kockázatot ugyanakkor a folyami, illetve az intenzív csapadék okozta áradás jelenti az épített környezet, a kritikus infrastruktúra vagy akár a gazdaság működésének tekintetében. Továbbá az európai gazdasági és a pénzügyi rendszer számos éghajlati kockázattal szembesül: például az éghajlati szélsőségek növelhetik a biztosítási díjakat, veszélyeztethetik az eszközöket és a jelzáloghiteleket, valamint növelhetik a közkiadásokat és a hitelköltségeket.
Összességében elmondható, hogy az azonosított legfontosabb éghajlati kockázatok több mint fele a jelenleginél jelentősen több fellépést igényel, és közülük nyolc különösen sürgős; ezek elsősorban az ökoszisztémák megőrzése, az emberek szélsőséges hőmérséklet elleni védelme, az emberek és az infrastruktúra árvizekkel és erdőtüzekkel szembeni védelme, valamint az európai szolidaritási mechanizmusok, például az EU Szolidaritási Alap működésének biztosítása.
A jelentés ugyanakkor nemcsak a kockázatok beazonosításával foglalkozik: témakörönként megfogalmaz cselekvési prioritásokat, többnyire nemzeti, de akár regionális vagy helyi politikai szintre kitekintve, amelyből következtetni lehet, hogy jelen esetben már nem elegendőek a kisléptékű megoldások. Ehhez kapcsolódik szorosan az Európai Bizottság válasza az éghajlati kockázatok kezeléséről, amelynek keretében négy fő cselekvési kategóriát határoztak meg: 1. Jobb irányítás 2. Jobb eszközök a kockázattulajdonosok szerepvállalásának növelésére 3. A strukturális politikák kiaknázása 4. Az éghajlatváltozás hatásaival szembeni reziliencia finanszírozásának megfelelő előfeltételei. Mint ahogy az EEA jelentés, a Bizottság reakciója is a klímaadaptációs válaszlépésekben összpontosul, ami egy jelentős elmozdulást jelent a korábbi kibocsátás-csökkentési, vagyis a mitigációs szemlélettel szemben. Ugyanakkor megállapítható, hogy egyrészt ez a felismerés meglehetősen elkésett, másrészt továbbra is túl általános válaszreakció, hiszen konkrét megoldásokat egyelőre nem kínál. Az e téren való elmélyülés valószínűsíthetően már a következő Bizottság napirendjén fog szerepelni, remélhetőleg teret adva addig a szakértők becsatornázásának annak érdekében, hogy ezúttal a politikai megoldást a szakmai tények és érvek váltásk fel.
Nyitókép forrása: Wikipedia
