Az Európai Tanács ma kezdődő ülésén Orbán Viktor magyar miniszterelnök jobbján már nem a megszokott kolléga fog ülni. Mateusz Morawiecki – pártjának választási győzelmét követően – nem tudott győztes koalíciót életre hívni, így új szomszédként egy régről ismert politikus, Donald Tusk üdvözölheti majd újra az állam- és kormányfők tanácsát.
A két kormányfőnek nem kell bemutatkoznia egymásnak. Tusk 2007 és 2014 között lengyel miniszterelnök, 2014 és 2019 között az Európai Tanács elnöke, 2019 és 2022 között pedig az Európai Néppárt elnöke, hogy aztán visszatérjen – mint utóbb kiderült, sikeresen – hazája belpolitikai életébe. Pályájuk hosszú évek óta párhuzamosan fut, sok esetben kellett már együttműködő partnerként, más esetekben vitapartnerként tekinteniük egymásra.
2010 előtt, a Fidesz ellenzéki éveiben, a szintén az Európai Néppárthoz tartozó, és már kormányon lévő lengyel Polgári Platform és elnöke, Donald Tusk természetes szövetségesnek tűnt. Ezért is volt nyilvánvaló, hogy a 2010-es választási győzelem után, a frissen kormányt alakító magyar miniszterelnök első hivatalos útja Varsóba vezetett. Bár voltak, akiknek már ekkor is feltűnt, hogy Tusk baráti érzelmei kevésbé mélyek Orbán Viktor, mint elődje, Bajnai Gordon irányába, az ekkori látogatással megerősödött személyes együttműködés még közel egy évtizedig kitartott. 2020-ban aztán már Donald Tusk az Európai Néppárt elnökeként egyértelműen a Fidesz pártból való kizárása mellett emelt szót, hogy aztán a magyar választási kampányban, 2022. március 15-én Márki-Zay Péter nagygyűlésén szólaljon fel.
Ilyen előzmények után persze nem túl nagy merészség azt jósolni, hogy a magyar kormányfő viszonya a régi-új lengyel miniszterelnökkel nem lesz annyira felhőtlen, mint előző kollégájával, Mateusz Morawieckivel volt. Az esetleg fennmaradt kétségeket is eloszlatta a még akkor csak hivatalba lépni készülő lengyel politikus múlt heti nyilatkozata, ahol a magyar miniszterelnököt azzal vádolta meg, hogy nyíltan orosz érdekeket képvisel.
Kétségtelen, nehezebb időszakra kell számítani magyar–lengyel viszonylatban. Bár az előző, a Jog és Igazságosság által vezetett koalíció és a magyar kormány között is voltak viták, különösen Ukrajna megsegítése ügyében, összességében mégis a két ország számíthatott egymásra az uniós intézményekkel folytatott viták mindegyikében. Most azonban nemcsak filozófiai és politikai különbségek nehezíthetik az együttműködést, hanem személyes sértések is. A hivatalba lépő lengyel kormányfő a viták során nem egyszer személyes sértésként is megfogalmazta ellenérzéseit magyar kollégájával szemben. Ezek a megjegyzések most szintén nem könnyítik meg a két ország közötti együttműködést.
Nagy kérdés ugyanakkor, hogy mekkora változást jelent a kormányváltás Lengyelország Európai Unióval kapcsolatos politikájában. Donald Tusk eddigi politikai pályafutásából és nézeteiből egyenesen következik, hogy az elkövetkező időszakban egy, az uniós intézményekkel sokkal együttműködőbb lengyel Európa-politikára számíthatunk. Ez még önmagában nem jelent problémát Magyarország számára sem. Néhány jel azonban arra utal, hogy ez a nagyobb együttműködési készség a Magyarországgal szembeni lépésekre is kiterjedhet. Ez pedig már a hagyományosan a V4-ek között még fennálló regionális szolidaritást is megtörné.
Tusk számára ugyanakkor maga a visegrádi együttműködés sem bír akkora jelentőséggel, mint elődei, vagy éppen a magyar kormány számára. Az új lengyel kormánykoalíció alapvetően a weimari háromszög elnevezésű – Lengyelországon kívül Franciaországot és Németországot magában foglaló – külpolitikai együttműködést részesíti előnyben. Mindez a közép-európai országok számára mindeddig meghatározó jelentőségű lengyel szereplés intenzitásának csökkenését vetíti előre a visegrádi országok között.
Mindezek alapján nem sok jó várható az új lengyel és a magyar kormány közötti jövőbeni együttműködésben. Vannak azonban olyan területek, ahol – bár az országok közötti jelentős különbségek fennmaradhatnak – szinte szükségszerű a lépések összehangolása. Donald Tusk kormánya lehet ugyan az eddigieknél sokkal inkább rugalmas a nemzeti érdek és az európai érdek összeegyeztetésében, az uniós mezőgazdasági vagy éppen a versenypolitika területén érdekeiből adódóan a közép-európai országokkal kell egyeztetnie. Az ukrán gabonabehozatal vagy éppen az onnan érkező munkavállalókkal kapcsolatos szabályozás esetén természetesnek tűnik az érdekek egybeesése. Hasonlóképpen, az uniós bevándorláspolitika jelenlegi és jövőbeni prioritásainak meghatározásánál a lengyel érdekek inkább a magyarral mutatnak hasonlóságot, semmint a franciával vagy a némettel.
Mindez azt valószínűsíti, hogy az Európai Tanács ülésein mától egymás mellett ülő két politikus között, bár alacsonyabb lehet a barátság hőfoka, mint korábban, de az együttműködésre hajlandóságnak nem szabad teljesen kivesznie. Azt azonban a jövő dönti el, hogy az országok között részben fennálló érdekazonosság vagy a személyes szimpátia határozza meg az európai belpolitika közép-európai szereplőinek jövőbeni irányát.
Kép: Mandiner
