Egy évtizeddel ezelőtt elterjedt vélekedés volt, hogy az európai együttműködés javát szolgálná, ha az Európai Unióban több politikai vita lenne. Az Európai Parlament megfelelő fórumnak tűnhetett erre a célra. Napjainkban azonban azt tapasztaljuk, hogy a pártpolitika csapdába ejtette és megosztja Európát.
A tudományos és politikai gondolkodókat a 2000-es években erőteljesen foglalkoztatta az Európai Unió demokratikus deficitjének gondolata. Központi témának számított, hogy az Európai Unió sokkal kisebb demokratikus legitimációval rendelkezik, mint a tagállamok. A problémát intézményi szempontból az Európai Parlament szerepének növelésével kívánták orvosolni. Egyúttal szorgalmazták, hogy az Unióban a szokásos technikai jellegű viták helyett minél több, a választópolgárok számára érdekes, a belpolitikai vitákhoz hasonló vitát tartsanak, ezzel is közelebb hozva az EU-t az állampolgárokhoz.
Elméletben mindkét gondolat alkalmasnak mutatkozott arra, hogy javítson az európai demokrácia minőségén. A 2010-es évtizedben megfigyelhető gyakorlat azonban jelentősen árnyalja ezt a képet. Az EP hatalmának erősítésére való folyamatos törekvés, valamint a tagállamok belpolitikai témáinak európai uniós szintre való felemelése ugyanis együttesen olyan kombinációhoz vezetett, amely nem erősíti, hanem veszélyeztetheti az európai együttműködést.
A 2009 végén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés jelentősen kibővítette az Európai Parlament hatáskörét, amelyet a tagállamok minisztereiből álló Tanáccsal egyenrangú társjogalkotóvá emelt. Mára már tudjuk azonban, hogy a lisszaboni szerződés ezzel nem rendezte, csak átrendezte az európai uniós intézményi viszonyokat. Nem pontot tett egy, az EP jogköreinek szélesítésére való törekvéssel jellemzett több évtizedes európai intézményi fejlődés végére, hanem még nagyobb lendületet adott az EP-nek, hogy további hatásköröket követeljen magának. Erről szólnak a csúcsjelölti rendszerről vagy a transznacionális listákról újra és újra lángra lobbanó viták is, amelyek veszélyeztetik az uniós intézményi egyensúlyt. Ezt mutatja az EP arra való folyamatos törekvése is, hogy bizonyos tagállami kormányok állandó ellenzékeként lépjen fel. Montesquieu óta tudjuk, egy intézmény korlátok nélküli hatáskör-bővítése már önmagában demokratikus veszélyeket hordoz. Franciaországban arról is sokat tudnának mesélni, hogyan bénította meg az országot a nemzetgyűlés túlhatalma a Negyedik Köztársaság alatt. Az Európai Parlament által is nap mint nap hivatkozott jogállamiság fogalma szintén a demokratikus intézmények közötti hatalmi egyensúlyt követeli meg. Ebből a szempontból is téves volt az a feltevés, hogy az Európai Parlament hatalmának növelésével automatikusan javul az EU demokratikus minősége.
Még súlyosabb visszásságokhoz vezetett az a gyakorlat, hogy bizonyos tagállamok, köztük Magyarország bepolitikai kérdéseit az Európai Parlamenten keresztül az európai szintérre exportálták. Az Európai Parlament, csakúgy mint a nemzeti parlamentek, pártpolitikai logika mentén működik. A tagállamokban megszokott, hogy a végrehajtó hatalom intézkedéseiről éles pártpolitikai viták alakulnak ki, amelyekben a kormányoldal és az ellenzéki pártok legitim módon egymásnak feszülnek. Amennyiben ezeket a vitákat az Európai Parlamentbe exportáljuk, ugyanez a pártpolitikai logika érvényesül, az eltérő dimenziók miatt azonban a vita más jelleget ölt.
Nemzeti színtéren a kormányt és a kormánypártokat az ellenzékben helyet foglaló hazai képviselők bírálják, akik erre a hazai választóktól felhatalmazást kaptak. Ezzel szemben, amennyiben egy tagállami kormány intézkedéseiről az európai színtéren folyik vita, az adott ország kormánya más európai országok politikusaival kerül szembe. Mivel az európai pártpolitikán keresztül ezek a képviselők is kapcsolódhatnak saját országuk kormányzatához, az Európai Parlamenti viták hozzájárulnak ahhoz, hogy közvetett módon a különböző európai országok vezetései szembe kerüljenek egymással. Az ilyen jellegű viták ráadásul erősen ideológia töltetűek, hiszen a konkrét kormányzati intézkedéseket értékrendszerbeli kérdésekhez kötik, amely nem segíti a kompromisszumok kialakítását. Mindez összeegyeztethetetlen az Európai Unió alapgondolatával, az európai nemzetek közötti békés együttműködés elősegítésének céljával.
Az Európai Parlament hatalmának korlátok nélküli növelése, a tagállami belpolitikai viták európai színtérre való exportálása nem csak, hogy zsákutcába vezet, félő, hogy az Európai Unió megítélését is rontja az állampolgárok szemében. Érdemes lenne elgondolkozni, nem érné-e meg visszatérni a régi, bevált recepthez és arra fordítani az uniós intézményrendszer energiáit, hogy a különbözőségek helyett a tagállamok közös pontjait kutassa.
Kép: Európai Parlament
