Miközben mindenki a koronavírus-járvány következményeinek kezelésére figyel, az Európai Unió – nem utolsósorban szintén a járványnak köszönhetően – érezhetően elmozdult a kormányköziség irányába. A kérdés csak az, hogy átmeneti jelenségről vagy egy új korszak kezdetéről van szó.
Az idestova hetven éve gyűrűző vita az európai integráció menetéről mindeddig eldönthetetlennek tűnt, és nem is valószínű, hogy az elkövetkező hetekben fogunk tudni eredményt hirdetni. Az egyik tábor meggyőződése szerint az európai integráció valójában egy államépítési folyamat, amelynek végét egy európai föderáció létrejötte jelenti. Egyúttal ez az elsőszámú eredménye is, azaz, amennyiben akadályok emelkednek útjába, ez elsősorban éppen annak köszönhető, hogy még nem jött létre az Európai Egyesült Államok.
A vitában vehemensen érvelő másik álláspont szerint viszont éppen ellenkezőleg. Az európai integrációnak éppenséggel a halálát jelentené, ha egy nemzetek feletti államépítési folyamatba torkollna. A cél a gazdasági működés optimumának megtalálása, hogy az európai gazdaságok versenyképesek maradhassanak kihívóikkal szemben a világgazdasági versenyben. A kontinens államainak együttműködése olyan mértékben és mélységben képzelhető csak el, amely ezt a versenyképességet segíti. Az ezen a körön túli mindenfajta integráció haszontalan, sőt, káros.
A két végpont között persze árnyalatok sokasága létezik. Hiszen az európai integráció hétköznapjait és alakulását valóban csak árnyalatokkal, apró mozgások bemutatásával lehet leírni. Mégis, akik az árnyalatokban hisznek, mérceként jobbára ők is a két végpontot használják annak meghatározására, hogy milyen irányba halad a vállalkozás.
A folyamat leírásának vannak eminens pillanatai. Ilyen lehet egy új szerződés elfogadása vagy a nagyobb szerződésmódosítások. A római szerződés, a maastrichti szerződés vagy éppen a lisszaboni szerződés elfogadása például olyan kiemelt pillanata az európai integrációnak, amikor minden tábor híve árgus szemekkel figyel minden egyes intézményi változást, vagy az intézményi változások tényleges következményeit. Hasonlóképpen egy-egy nagyobb hatású dokumentum, mint például az Alapjogi Charta, vagy éppen a schengeni megállapodás is elemzők tömegeinek érdeklődését váltja ki.
Előfordulhat azonban, hogy olyan finom mozgások jelzik a változást, amelyek nem uniós nagy pillanatokhoz, hanem valamely külső eseményhez köthetők. Ilyen volt például az iraki háború, amely egyetlen pillanat alatt mutatta meg, hogy az Európai Unió külpolitikai értelemben nem létezik egységként, hanem helyette a tagállami stratégiák jelennek meg. Ilyen külső eseményként értékelhető a COVID–19 terjedése által okozott európai válság is.
A koronavírus-járvány nyilvánvalóan nem alapvetően alakította át sem az európai integráció menetét, sem pedig az Európai Unió működését. Mégis, azt mondhatjuk, hogy a járvány a tagállamokra és az uniós intézményekre gyakorolt közvetlen és közvetett hatásaival a kormányközi működés felé terelte az együttműködést.
Ennek első jele volt, hogy az uniós intézmények a válság kirobbanásának pillanatában és annak első időszakában a következmények kezelése során alulmaradtak a tagállami hatóságokkal szemben. Az Európai Bizottság ugyan viszonylag hamar, március végén már megpróbálta visszaszerezni a kezdeményező szerepet, ez azonban már nem tudott változtatni azon az érzésen, hogy ezt a válságot alapvetően nemzetállami szinten kezelték a tagállamok.
A járvány kezelése érdekében hozott szükségintézkedések ugyanakkor apró, ám fontos jellegváltozást idéztek elő a döntéshozatalban is. Az Európai Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament is, az online megoldások segítségével, a távolságtartási kötelezettségek mellett is folytatta munkáját – igaz ez utóbbi jogilag is vitatható módon tette ezt. Az eljárási szabályok nem módosultak lényegesen, mégis az a tény, hogy az ülések résztvevői – vagy azok többsége – fizikailag nem lehetett a helyszínen, csak távolról vehetett részt a vitákban, érezhetően módosította az uniós döntéshozatalt.
Angela Merkel már a március 26-i Európai Tanács üléséről szóló beszámolójában megemlítette, hogy a természetes jelenlét hiánya, és így az informális egyeztetések, a gesztusok, a folyosói beszélgetések elmaradása más hangulatot és karaktert adott a találkozónak. Azóta több résztvevő is hasonló élményekről számolt be: a távülések és távértekezletek merevebbé tették az álláspontokat, nehezebbé az egyeztetéseket. A közvetlen érintkezés hiánya lehetetlenné teszi annak a közösségi hangulatnak és személyi szimpátiáknak a kialakulását, amelyek egyébként a tagállami alkuk vagy pozíciók rugalmassá válásának legfontosabb előfeltételei voltak. A saját fővárosaikban, saját minisztériumaikban ülő és egymással csak távkapcsolatban lévő miniszterek nehezebben válnak rugalmassá, nehezebben kötnek megegyezéseket, mint korábban, amikor mindannyian Brüsszelben vagy Luxemburgban találkoztak, és esetleg a hivatalos programok közötti időt is együtt töltötték.
Mindennek köszönhetően a koronavírus-járvány kormányközibbé tette az Európai Uniót. A kérdés persze az, hogy a korlátozások megszűnésével az uniós intézmények ott és úgy folytatják-e működésüket, ahol a járvány félbeszakította azt, vagy egy új – tartósan kormányközibb – korszak kezdetének szemtanúi vagyunk.