Amikor 2016-ban megkérdeztem a főnökömet, Grahamet, hisz-e még a „skót feltámadásban”, tökéletesre csiszolt angol kiejtéssel azt válaszolta, hogy fiatalabb korában még híve volt a monarchiától való elszakadásnak, de – akkor két évvel a referendum bukása után – már nem látja értelmét. Könnyen lehet, hogy ezt csak a friss csalódás mondatta vele. Az Aberdeenből származó, ötvenes éveiben járó „head” nem volt nagy rajongója Nicola Sturgeonnek, de Skócia miniszterelnökének tavaly novemberi kijelentése után talán benne is újraéledt némi remény…
The British like the Scottish land, but not its people – ahogy fogalmazott, de lehet, nem örülne, hogy kiteregetem a nem túl korrekt belpol szennyest, viszont szerettem volna megérteni a Rettenthetetlen című filmen túl, hogy is állnak egymással skótok és angolok, vagyis a britek (amit persze előbbiek kikérnek maguknak). Legendás akcentusuk pedig annál kegyetlenebb, minél kevésbé urbánus, vagy minél északabbról származó illetőről van szó.
Nem tudjuk, hogy most hogyan éreznek a skótok, de azt igen, hogy 2014-ben a szavazók 55 százaléka voksolt arra, hogy Skócia ne szakadjon el az Egyesült Királyságtól. David Cameron akkori brit miniszterelnök a referendum után kijelentette, hogy Skócia függetlensége „legalább egy nemzedéknyi időre” lekerült a napirendről. De úgy tűnik, talán mégsem.
„A függetlenség egyértelműen látótávolságon belül van, és én soha nem voltam annyira bizonyos abban, hogy ezt el is érjük, mint most” – hangzott el Sturgeon részéről a mondat a szokásos éves, de ezúttal online megtartott SNP (Scottish National Party, Skót Nemzeti Párt) kongresszuson tavaly november 28-án, amely azóta lázban tartja Skóciát, és megmozgatja még a Grahamhez hasonlóan rezignált skót hazafiak fantáziáját is. Sturgeon többször hangoztatta azon véleményét – amellyel valószínűleg nincs egyedül –, hogy Skócia önálló országként gyorsan visszatérhetne az Európai Unióba, ahonnan London akarata ellenére „rángatta ki”. A 2016-os Brexit népszavazáson szűk, 51,89 százalékos többség szavazott az EU-ban való bennmaradás ellen, ugyanakkor a skótok 62 százaléka az EU-tagság mellett állt ki. Tehát az ország egyértelműen kinyilvánított szándéka is indokolná az újabb függetlenségi népszavazást.
De mi az, ami most, hat év után ismét katalizálhatja a skót függetlenedést a Brexit mellett? Egyértelműen a Covid-19 világjárvány, meg persze Boris Johnson.
Amikor a brit miniszterelnök gyürkőzni kezdett a koronavírus-járvánnyal, aggodalmainak listáján valószínűleg még kevéssé szerepelt annak a brit unióra gyakorolt hatása. A pandémia kitörésekor ugyanis abban a hitben volt, hogy ő az Egyesült Királyság érdekében cselekszik. Ám fokozatosan rá kellett jönnie, hogy ez az állítás valótlan volt. A gyakorlatban ő csak Anglia miniszterelnöke volt. Az egészségügyi politikát Skóciában már 1919-ben decentralizálták, és Tony Blair korszaka óta a különböző devolúciós adminisztrációk felügyelete alá tartozott nemcsak itt, de Walesben és Észak-Írországban is. És mivel mindhárom devolúciós nemzetet és a legtöbb angol várost nem konzervatív politikusok vezették/vezetik, akik saját territóriumukon saját elképzeléseik szerint néztek szembe a járvánnyal (ami a legtöbbször nem egyezett Johnson politikájával), ezért a koronavírussal kapcsolatos döntéshozatal nehezen jutott konszenzusra, mindezt a közösség hátrányára.
Skócia nacionalista kormánya pedig, élén Nicola Sturgeonnel, ragyogóan megragadta az alkalmat arra, hogy hangsúlyozza: kézben tartja a hazai Covid-politikát. A skót nemzeti párt feje márciusban kezdte meg rendszeres tájékoztatóit – ezek száma mostanra már több, mint 150-re rúg –, amelyeket a tényszerűség, az értelmes tanácsadás és az óvatosság jellemez. Ez ellentétben áll Johnson akadozó, olykor túlzó és tévedésektől hemzsegő bejelentkezéseivel, Sturgeon malmára hajtva a vizet. A járványkezelését a skótok kimondottan pozitívan értékelték a közvélemény-kutatásokban, szemben Johnson érzékelhető mélyrepülésével. Nem beszélve arról, hogy ugyanekkor a skótok többségben támogatták az Egyesült Királyságról való leválást, 17 egymást követő közvélemény-kutatás során is.
Sturgeon asszony fellépése és az egészségpolitikai decentralizáció valóságának kombinációja következményekkel járt Walesben és Észak-Írországban, sőt, angol helyi szinten is – azt pedig tudjuk, látjuk, hogy Johnson lusta libertarianizmusa és szégyenteljes késlekedése Anglián kívül is érezteti a hatását.
És bár lehet, hogy a Covid megfekszi az unió gyomrát, nemcsak a járvány kezelésének különbözőségei a legfőbb okai annak, hogy a szigetország jövője mostanában bizonytalan. A másik legkézenfekvőbb magyarázat az SNP népszerűségének tartós emelkedése Skóciában. Az újabb függetlenségi referendum kiírása az idei májusi parlamenti választások után válhat esedékessé, ahol, Sturgeon szavaival élve, minden skót számára az lesz a kérdés, hogy ki hozza meg a Skócia jövőjét alakító döntéseket. Ha a párt elnyeri zsinórban a negyedik győzelmét, és megbízást kér egy új függetlenségi népszavazásra, az az unió stressz-szintjét a kritikus zónába taszíthatja. És ha az északi tartomány végül elszakad, az komoly kihatással lesz a többi országrésszel való kapcsolatokra is. Boris Johnson brit konzervatív kormányfő azonban hallani sem akar erről az eshetőségről.
Az pedig mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Brexit kulcsfontosságú szerepet játszik azon okok halmazatában, amely a skót függetlenségi népszavazást 2021-ben ismét ’hot topic’-ká teszik. 2016 után sem Theresa May, sem Boris Johnson nem fordított kellő figyelmet a skóciai fájdalom enyhítésére. Mindemellett Johnson egy olyan politikai bakit is megengedett magának, hogy tavaly novemberben azt találta mondani egy zártkörű rendezvényen, hogy a 1997-es decentralizációs rendezés volt Tony Blair „legnagyobb hibája”, egy „katasztrófa az angol határtól északra”. Ez jól érzékelteti, mit is gondol Johnson Nagy-Britannia alkotmányos berendezkedéséről valójában.
A választások előtt fél évvel egy ilyen gyújtó hatású elszólás a tory-k számára öngyilkosságnak, az SNP-nek viszont karácsonyi ajándékként hathatott.
Szegény Graham akkor azt hitte, az Európai Bizottság edinburgh-i irodájából fog majd nyugdíjba menni. Emlékszem, meggyászoltuk közösen David Bowie-t 2016 elején, és ahogy a szigetországbeli uniós képviseleteket bezárták 2019 nyarán – merthogy az ország mind a négy fővárosában volt egy-egy kirendeltség –, azokat is elbúcsúztattuk, de én már csak a távolból. És bár Skóciának függetlenedésük esetén hivatalosan újra kéne indítania a felvételi procedúrát az Unióba, minthogy nem érvényesülne az automatizmus, a szakmai pályafutásába esetleg még beleférhetne pár év, ugyanezen a poszton. De talán idealista vagyok. És talán most ő is – újra, egy kicsit.
(A szerző az Európai Bizottság ösztöndíjas gyakornoka volt a 2015/16-os őszi-téli szezonban Edinburgh-ban, Skóciában.)
