A „technostruktúra” fogalmát az akadémiai diskurzusba olyan jelentős nevek vezették be és tették elismertté, mint Thorstein Veblen, John Kenneth Galbraith vagy Henry Mintzberg. Definícióik szerint: a technostruktúra elsősorban egy cégen, vállalaton belül értelmezhető, mint a szakértők, elemzők, középvezetők és innovátorok összessége; akiknek nem kizárólag a profitcél a fontos, hanem a vállalat méretbeli növekedése is és hosszútávú pozíciója. Így a technostruktúra ellent is mond a tulajdonosok rövidtávú profitérdekének, miközben hosszútávon épp a profitabilitást biztosítják.
Ez a Galbraith-féle technostruktúra értelmezhető makrogazdasági, társadalmi szinten is, mint mindazon jólképzett csoportok összessége, akik a különböző szakmák működőképességét biztosítják, függetlenül a felsővezetés milyenségétől. És akik között létezik egyfajta általános bizalmi kapcsolat, ami a másik szakértelmének elfogadásán alapszik. Az orvos hisz a biológus szakértelmében, a biológus hisz a közgazdász szakértelmében, és a közgazdász hisz az orvos szakértelmében. A technostruktúra ilyen tág értelmezésében tehát horizontálisan is összeköti a szakmákat, és képez egy olyan technokrata értelmiségi réteget, ami a társadalom stabilitásához is hozzájárul.
Az utóbbi évtized néhány erőteljes közéleti témája kapcsán felvethető azonban az, hogy – sajnos – ez a technokrata értelmiségi réteg elvesztette belső koherenciáját: a szakmák közötti bizalom legyengült. Ugyanis kialakultak olyan lényeges területei az életnek, melyek alapvetően szűk szakmai tudás révén tárhatók fel; olyan komplexek, összetettek, nehezen átláthatók és nehezen megoldhatók, hogy az erre vonatkozó szakmai megállapítások nem kapnak már teljeskörű és általános bizalmat a technokrata értelmiség más csoportjaitól.
Vegyünk példának három témát, amelyek elvileg az orvosnak, a biológusnak és a közgazdásznak a szakmájához tartoznak, de közben mindenkit érintő közügyekké váltak.
Az első a Covid, ami mindannyiunk életét felforgatta, úgy, hogy eközben a ráadott reakciók meglehetősen különböztek országonként, korcsoportonként, politikusonként. Akik többé-kevésbé egységes véleményen voltak, azok az orvosok: maszkviselés, távolságtartás betartása, egészan addig, amíg nincsen meg az oltás; onnantól kezdve pedig lehetőség nyílik a tömeges oltásra, mint végső megoldásra. Az oltással szembeni szkepticizmus azonban felütötte a fejét lényegében az összes társadalomban, és ami külön érdekes, hogy nagyjából hasonló szintig – 60%ig – jutottak el problémamentesen az oltási programok, majd onnantól kedve nehezen sikerült bővíteni az oltakozni kívánók körét. E szkeptikusok – bár erre sajnos nincsenek általánosan érvényes felmérések – nem úgy tűnik, hogy csak valamiféle „tanulatlan” csoportból kerültek ki. Ráadásul az oltáselleneseknél jóval tágabb kört képez a karantén-szkeptikusok köre, akik szerint az orvosok által a társadalmakra oktrojált intézkedések feleslegesen túlzók és következetlenek voltak.
És ebben még van is nyilvánvaló igazság: az orvos-szakmának ugyanis úgy kellett vakrepülést folytatnia – és megjósolni egy ismeretlen vírus várható erejét – hogy ezt az iteratív, kísérletezési folyamatot az egész bolygó közvéleménye végignézte. Talán kijelenthető, hogy ez a fajta közvetlen nyilvánosság, rálátás a szakmai vélemény kiforrásának folyamatára, nem tett jót az orvosszakma hitelének.
De lehet említeni a vírus eredetének a kérdését is. Egy szakmai oknyomozási folyamat lassan, a maga protokolljait, bizonyító erejű érveit begyűjtve afelé a következtetés felé jutott el, hogy a vírus laborszökevény. E lassú szakmai bizonyítást sokan megelőlegezték maguknak otthon, a kanapén ülve. Úgy tűnik, jól tippeltek. Bennük könnyen tovább gyengülhet a – laborszökevény-teóriát korábban nem magáévá tevő – orvos-szakma hitelessége, pedig inkább arról van szó, hogy az orvos-szakma a maga protokolljai mentén haladt előre a kérdés megválaszolásában.
A technológiai fejlődéssel párhuzamosan ráadásul megváltozott a társadalmi nyilvánosság szerkezete, és a különböző online platformoknak köszönhetően könnyen betekintést nyerhetünk egy szakma belső, törvényszerű “kínlódásaiba”: egy konszenzusos szakmai vélemény kiforrásának folyamatába. A korábbi folyosói beszélgetések, feszültségek, esetleges egyéni frusztrációk ma követhetővé váltak a Facebook-on: nem egy orvos elkeseredett – például az egészségügyet, vagy az emberek viselkedését ostorozó – kommentje vált virálissá a Covid-vírussal párhuzamosan. A civil szférával foglalkozó szakirodalom szokott utalni arra, hogy a nyilvánosságnak ez a fajta röntgenszerű ereje valójában nem tesz jót a szakmai kérdésekkel kapcsolatos társadalmi bizalomnak, mert egy rosszul strukturált belső szakmai vitafolyam elemeit nagyítja ki, miközben nem ad támpontot az egész vita megértéséhez, a hozzászólások helyén kezeléséhez. Ugyanez a szakirodalom kiemeli, hogy például az USA-ban a legnagyobb társadalmi bizalom az alkotmánybíróság és a katonaság iránt van – azon két intézmény iránt, amelyeknél csak a döntés eredményét ismeri meg a közvélemény, és nem annak egész folyamatát.
Míg hosszan időztünk el a Covid kérdésénél, említsük meg a másik két kurrens témát, ami mélyen szakmai és mégis tágan közérdekű: ilyen a globális klímaváltozás és a pénzügyi válságok kérdése. A globális klímaváltozás kapcsán a biológusok, ökológusok képviselnek egy közöttük már konszenzusosnak számító kutatási eredményt (a Föld a kibocsájtott széndioxidnak köszönhetően melegszik) míg a közgazdászok a veszélyes pénzügyi válságok terén figyelt meg törvényszerűségeket. Mégis, e szakmák irányába ezen eredmények kevesebb elismerést, és annál több kételyt hoznak: ugyanis óriási a nyomás rajtuk pontos előrejelzésekre és hatékony megoldásokra. Elfelejtődik ilyenkor, hogy valójában ezeknek a szakmáknak – és általában az akadémiai szférának – nem eredeti feladata jóslásokba bocsátkozni. Mégis, a közvélemény nyomására – vagy a politika elvárásának eleget téve – e fenti szakmák ontják magukból az előrejelzéseket: a Covid elleni nyájimmunitáshoz 60 százalékos átoltottság kell, 10 év múlva 0,2 fokkal lesz melegebb, két év múlva az infláció 4 százalékon áll, stb. Nem teszi hozzá sem az adatközlő, sem a közvetítő média, sem más szakmabéli, hogy „nagy valószínűséggel”. Sőt, bizonyos kérdések esetén azt kéne hozzátenni: „kis valószínűséggel”.
A későmodern közélet szerkezete – a maga tolakodó nyilvánosságával, jóslások irányi igényével – tehát eleve megnehezíti a rész-szakmák elismertségét, de valójában a technológiai fejlődés önmagában jelenti a fő problémát, a kihívást. Amíg 120 éve még egy mérnök, egy orvos, egy bankár még egymás tudásának és fejlesztéseinek hatékonyságát képes volt ellenőrizni – a villanykörte világít, a fenoftalein tényleg hajtja a hasat, a bank törhetetlen széfben őrzi a pénzt – addig mára a tudományok működési elvei alig érthetők meg külső érdeklődőnek; a hatásmechanizmus nem tapintható. A bizalom légköre így nehezen alakul ki a technokrata értelmiség szakmai körei között. Sőt, az esetleges „céhes” összejátszásokra a szakmai tudás által emelt falak miatt nagyobb a valós lehetőség is (például adatok meghamisítására), az ilyen skandalumok napvilágra kerülése aztán végleg aláássák egész szakmák hitelességét. Ha komolyan vesszük a fenti következtetéseket, akkor kissé disztopikus összképet kapunk egymással bizalmatlan szakembergárdákról, akiknek együtt kéne az országot sikerre vinne, mégis egymás iránt erős fenntartásokkal vannak. Ezzel végül lehet, hogy hozzájárulnak az általános elitellenesség rendkívüli erősödéséhez, és kijelölhetnek az általános emberi fejlődésnek egy határt: nem technikait, hanem inkább bizalmit. Ha például egy Marsra induló többtízezer fős kolonizáló „hadsereget” kéne összeállítani a Földön – informatikusokból, biológusokból, ökológusokból, orvosokból, menedzserekből, technikusokból, építészekből, pszichológusokból, szakácsokból, stb – hogy vegyék birtokba a távoli bolygót, mennyire sikerülhet ezt a csapatot úgy összeállítani, hogy feltétlen bizalmuk legyenek egymás tudása iránt? Hogy ne kérdőjelezzék meg a másik szakma állításainak és utasításainak időszerűségét, helyességét, arányosságát? Kissé távolra kalandozó gondolat ez, de könnyen lehet, hogy a földi társadalom számára egy idő után nem a technológiai innováció jelent majd kihívást, hanem ezen innovációk hiányos beágyazottsága a létező társadalmi normák közé.
