A 2008 és 2010 közötti pénzügyi válságok egyik elméleti következtetése volt, hogy ki lehet dobni a régi közgazdasági tankönyveket – legalábbis a monetáris politika esetében –, és új megoldásokat keresni. Ennek a keresésnek az egyes állomásai voltak az unortodox, illetve nemkonvencionális jegybanki politikák, majd mind ebből nagy karriert futott be az addig szinte a fióknak íródó Modern Monetáris Elmélet (MMT), amely szerint az állam korlátlan pénzkibocsátó, így az eladósodásának nincs is korlátja, valamint a gazdaság szereplői közötti hitelezési hajlandóság határozza meg az elérhető (hitel)pénz mennyiséget. Mindez kiválóan működött a stabil árak és az alacsony kamatok környezetében.
A 2010-es évek gazdaságpolitikai percepciója és így következtetése is az volt, hogy nincs következménye az állami keresletélénkítésnek: sem a pénzpiacon, hiszen az infláció minimális marad éveken keresztül; sem a hitelpiacon, hiszen az árstabilitás miatt a kamatok is alacsonyan maradnak. Mindeközben kellemes növekedési környezetben kiválóan teljesítenek a tőzsdei mutatók is. A tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtti gödörből való kilábalás után töretlen maradt a gazdasági optimizmus évtizedes időtávban, így a piacok működéséből következően hosszú távon elmaradt a globális inflációs sokk, a tőzsdei összeomlás vagy a nagyobb térségre kiterjedő adósságválság. Bár a 2010-es évek első felében még komoly aggodalom töltötte el a közgazdászokat amiatt, hogy az amerikai jegybank (Fed) három hullámban elkövetett mennyiségi könnyítése majd milyen inflációs kockázatokat és tőzsdei buborékokat keletkeztet, nem igazolódott vissza ez a borúlátás. A Covid miatt bekövetkezett nagy lezárás időszaka is csak megerősítette a stabil árak és alacsony kamatok érzetét, valamint a költekező és élénkítő gazdaságpolitika szükségeségét.
Mind ezek következtében a gazdaságpolitikai gyakorlatból kikopott a Milton Friedman által felállított monetarista elmélet inflációval kapcsolatos óvatossága és egyensúlyi szemlélete, és valóban félretették a makrogazdasági tankönyveket. Így jutott el a világ odáig, hogy nemcsak a féktelen pénzkibocsátás és hitelpénzteremtés, hanem az állami eladósodás is kifejezetten ajánlottá vált.
A 2022-es év inflációs következménye, hogy az elmúlt évtized monetáris fordulata elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan leginkább a 2010 előtti árstabilitási és egyensúlyi fókuszú gazdaságpolitikához kell visszatérni. Igaz, a lezárás utáni gazdasági élénkülés okozta inflációs nyomást még úgy értékelte a szakma, hogy az MMT-n alapuló élénkítő gazdaságpolitika folytatható, habár a figyelmeztető jelek már gyűltek, és az MMT hibái nyilvánvalóvá váltak az év során. Azonban az orosz–ukrán háború további inflációs lökései következtében a legfejlettebb országokban is kétszámjegyűvé váló infláció és az erre épülő várakozások már erőteljes hátraarcot vetítenek előre a közgazdasági viták terén is. Ezek következtében Friedman elmélete újra érdekessé válik, és az MMT és a monetarista elmélet szintéziséből lép előre a közgazdasági modellalkotás.
