A bűnök bűneként fémjelzett népirtás súlyos stigmát bélyegez az azzal megvádolt elkövetőre. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy a nemzetközi közösség egy-egy fegyveres konfliktus, illetve a szisztematikus emberi jogi jogsértések esetén hajlamos népirtást kiáltani. Azonban még ha népirtásnak is látszik egy-egy súlyos jogsértés, e bűncselekmény bizonyíthatósága nehézségeket vet fel.
Az 1948. évi Genocídium Egyezmény II. cikke – illetve az egyéni büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából releváns Római Statútum 6. cikke – értelmében a népirtás meghatározott cselekmények valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését jelenti. Népirtásnak minősül a fentiek figyelembe vételével a csoport tagjainak megölése, a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása, a csoportra megfontolva olyan életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése, olyan intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása, továbbá a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.
A népirtás fő megkülönböztető jegye a fenti definícióban meghatározott speciális szándék megléte. Ekképp az elkövető abban az esetben lesz felelősségre vonható népirtásért, amennyiben bizonyítást nyer, hogy az általa megvalósított cselekmény valamely védett csoport teljes vagy részleges megsemmisítésére irányult. A népirtás megállapítása szempontjából nem releváns, hogy az elkövető sikerre vitte-e célját, azaz nem feltétel a valamely védett csoport legalább részbeni megsemmisítése. E nemzetközi bűncselekmény szempontjából elsődlegesen az elkövető szándéka bír relevanciával. Beismerő vallomás hiányában a népirtás kapcsán megkövetelt speciális szándékot rendkívül nehéz bizonyítani. Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) előtt ezidáig nem volt népirtással kapcsolatos eljárás, így a bizonyíthatóság tekintetében a korábbi ad hoc törvényszékek, a volt Jugoszláviában elkövetett bűncselekményeket vizsgáló törvényszék (ICTY) és a Ruandában elkövetett cselekményeket vizsgáló törvényszék (ICTR) joggyakorlatára lehet támaszkodni. Tekintettel arra, hogy e két ad hoc törvényszék a Genocídium Egyezményben foglaltakkal egyezően határozta meg a népirtás definícióját, így az ICTY és az ICTR esetjoga nem csupán jogtörténeti jelentőségű, hanem hivatkozási alapul szolgálhat a népirtás bizonyíthatóságával kapcsolatos problémák tekintetében. Az említett törvényszékek a népirtás vonatkozásában megkövetelt speciális szándék kapcsán több ügyben is akképp határoztak, hogy az eset összes körülményeit figyelembe véve lehet e szándék meglétét bizonyítani.
Az ICTY például a Karadžić és Jelisić ügyekben megállapította, hogy a népirtási szándékra olyan tényekből és körülményekből lehet következtetni, mint például az eset általános kontextusa, más, ugyanazon csoport ellen szisztematikusan elkövetett vétkes cselekmények elkövetése, az elkövetett atrocitások mértéke, az áldozatok valamely védett csoporthoz való tartozásuk miatti szisztematikus célba vétele. Az eljáró bírói tanácsok kimondták továbbá, hogy a népirtási szándék meglétét bizonyítja valamely védett csoport elleni destruktív és diszkriminatív cselekmények megismétlése, illetve egy ilyen terv vagy politika megléte. Ezen megállapítás szinte egyező tartalommal köszönt vissza többek között az ICTR Rutaganda és Nahimana ügyekben meghozott döntéseiben is.
A fentiek tükrében kiemelendő, hogy az eset összes körülményéből történő népirtási szándék bizonyítása nehézségekkel jár. Bizonyítási nehézségek esetén a népirtásnak látszó cselekmények miatt az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása megtörténhet emberiesség elleni bűncselekményekért is. A Római Statútum 7. cikke értelmében emberiesség elleni bűncselekmények alatt azon cselekmények értendők, amelyeket a polgári lakosság elleni átfogó vagy módszeres támadás részeként, a támadásról tudva követnek el.
Az emberiesség elleni bűncselekmények körében külön kiemelendő az üldöztetés bűntette. A Római Statútum értelmében üldöztetést valósít meg az elkövető, amennyiben bármely meghatározható csoport vagy közösség tagjai ellen politikai, faji, nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nemi vagy más, a nemzetközi jog által egyetemesen tiltott egyéb ismérv alapján súlyos cselekményeket követ el (pl. szándékos emberölés). Az üldöztetés tényállása alapján jól látható tehát, hogy e cselekmény nagymértékben hasonlít a népirtás bűntettére. Az üldöztetés kapcsán is megjelenik a diszkriminatív célzat, az elkövető az áldozatát valamely társadalmi csoporthoz való tartozása miatt választja ki. Ami az üldöztetést elhatárolja a népirtástól, az a már említett speciális szándék. A népirtással ellentétben az üldöztetés esetén az elkövető szándékának nem kell kiterjednie valamely csoport teljes vagy részleges megsemmisítésére. Mindebből kifolyólag az üldöztetés bizonyíthatósága lényegesen egyszerűbb feladat.
Kiemelendő, hogy az egyes nemzetközi bűncselekmények között nincs hierarchia, így a büntetés kiszabása szempontjából nem releváns, hogy az elkövető cselekményével népirtást vagy emberiesség elleni bűncselekményt valósított meg. Ekképp amennyiben a népirtás bűntettének bizonyíthatósága (különös tekintettel a megkövetelt speciális szándékra) nagyobb nehézségekbe ütközik, és az elkövető cselekménye beleillik az üldöztetés tényállásába, az ICC nagy valószínűséggel az emberiesség elleni bűncselekményekkel kapcsolatban fogja lefolytatni az eljárást. Mivel a legfőbb cél a bűnösök felelősségre vonása, így érthető, ha a bíróság olyan nemzetközi bűncselekmény vonatkozásában folytat le eljárást, amely nehézségektől mentesen bizonyítható is.
Bár nincs hierarchia a nemzetközi bűncselekmények között, azonban a már említett stigma következtében a nemzetközi közösség sokszor mégis inkább népirtás miatt vonná felelősségre a tömeges atrocitások elkövetőit. Kérdéses, hogy amennyiben az ICC elé jut egy népirtással kapcsolatos eljárás, e bírói fórum miként birkózik meg a speciális szándék bizonyíthatóságának kihívásaival. Tekintettel arra, hogy az orosz–ukrán konfliktus kapcsán is felmerül a népirtásért történő felelősségre vonás kérdése, így a fenti problémakör az elvi jelentőségen túl aktualitástól korántsem mentes.
Kép forrása: https://www.icc-cpi.int
