A rómaiaktól az azonos nemű párokig
Az örökbefogadás és az ehhez kapcsolódó jogi és erkölcsi kérdések már az ókori társadalmakban is megjelentek, így például megjelent a zsidó társadalomban, a kelta, szláv és germán törzseknél, továbbá Hammurápi törvényeiben is. Henry Maine neves angol jogtudós szerint az örökbefogadás tekinthető az egyik első jogi fikciónak.
Az örökbefogadás egyidős a keresztény egyház történelmével is, hiszen a Római Birodalom hanyatlásának idején a háborúk és járványok következtében elhagyott, árván maradt és utcára került gyermekeket a keresztény családok fogadták örökbe. Az egyház ugyanis a páli teológia alapján az örökbefogadásban egy mélyebb, szakrális tartalmat látott, a krisztusi szeretet képét. Ugyanis ha Isten olyan irgalmas volt, hogy Fián, Krisztuson keresztül fogadott fiává tett minden embert, akkor a keresztényeknek is kötelességük segíteni a szegényeket az örökbefogadás eszközével is. Az egyház örökbefogadáshoz kapcsolódó jogi szabályozását nagyobb részt a római jogból vette át, a római jog előírásait alkalmazták így például a házassági akadályok esetében is. A római jog alapján pedig nem köthetett házasságot az örökbefogadott azokkal, akikkel akkor sem köthetett volna házasságot, ha abba a családba született volna ahová örökbe fogadták, így az első és másodfokú rokonsággal. Így a kialakuló kánonjogban az örökbefogadásból származó házassági akadály azok között jött létre, akik között az a római jog szerint is létrejött. Fontos kiemelni azonban a római jog és a keresztény jog motivációja közötti különbséget. A római, világi örökbefogadási jog motivációja elsősorban politikai természetű volt, nem volt fontos a gyermek szempontja. A neves szenátor családok az örökbefogadást például politikai befolyásuk növelésére használták. A keresztény felfogás ezzel ellentétben a gyermek érdekeit nézte, így már az ókorban a családjogi és a gyermekjogi szempontok játszottak a főszerepet. Az örökbefogadási gyakorlat és a római jogi gondolkodás így hamar elvált egymástól.
A római jog megszűnését követően a középkorban a kánonjog őrizte meg a római jog számos vívmányát, így a családjogi rendelkezéseit is. Az egyház a házassági akadály vonatkozásában a római jogi szabályozást kezdetben mint szokásjogot alkalmazta, majd később a bizonytalanság feloldása érdekében beemelte azt saját, tételes joganyagába. A középkor hozta el az első egyházi utalásokat is az örökbefogadás kapcsán. Az első egyházi utalásnak I. Miklós pápa 866-ban írt levelét szokták említeni, ám a teljesség igénye nélkül lehet hivatkozni II.Paszkal pápára, IX. Gergely dekrétumára és Bernardus Papiensis tanításaira is. A középkorban kezdett érvényesülni az a teológiai elv, hogy a szent dolgok (így a házasság is) tekintetében az állam nem törvénykezhet.
A középkort követő polgárosodás idejében a világi örökbefogadást immár nem vagyonjogi és politikai, hanem családjogi szempontok határozták meg. Ebben az optimista légkörben került sor az Egyházi Törvénykönyv (CIC) 1917-es kodifikálására. Az 1917-es CIC úgy fogalmazott: „ahol a világi törvény meg nem engedettnek tekinti azok házasságkötését, akik között örökbefogadásból származó törvényes rokonság áll fenn, azokon a helyeken a kánonjog is meg nem engedettnek tekinti ezen személyek házasságkötését”. Az 1917-es változás lényegét tekintve tehát úgy rendelkezett, hogy ne csak az örökbefogadásra, hanem az örökbefogadásból származó házassági akadályra vonatkozóan is vegyék át az állami jogszabályt. Kimondta, hogy azokban az országokban, ahol az örökbefogadásból nem származik házassági akadály, ott az egyház sem állít korlátozást. Azokban az országokban azonban, ahol az örökbefogadásból tiltó akadály származott, ott az egyház is tiltotta a házasságot.
A törvénykönyv azonban nem számolt azokkal a társadalmi folyamatokkal, amelyek később az örökbefogadás világi jogi szabályozását érintették, lehetővé téve az azonos nemű párok örökbefogadását. Az azonos nemű párok örökbefogadásának kérdése azonban több egyházjogi és morális kérdést is felvetett. A kánonjog egyik alapvetése szerint a világi jog kánonjogi elfogadására akkor van lehetőség, ha az az isteni joggal nem ellentétes. Amennyiben megállapítható, hogy az azonos nemű párok örökbefogadása ellentétes az isteni joggal, akkor az ilyen örökbefogadás nem vehető át a kánonjogba, és nem hozza létre a házassági akadályt sem. Az az egyház történetében soha nem volt kérdés, hogy az azonos nemű párok házassága egyértelműen szembe megy az isteni törvénnyel.
Az 1917-es CIC hiányosságait és hibáit az 1983-as Egyházi Törvénykönyv rendezte. Így a hatályos jog szerint, „nem köthetnek egymással érvényes házasságot, akik között örökbefogadásból származó törvényes rokonság áll fenn egyenes ágon vagy az oldalág második fokán”. Az 1983-as CIC végül tehát visszatért a régi szabályozáshoz. A jelenlegi kánonjogi rendszer azonban sajnos könnyen kijátszható. A legtöbb jogrendszerben az örökbefogadás preferált helye a család, de nem ritkán megengedik egyedülálló személyek örökbe fogadását is. Így maga a rendszer kijátszható, ha a homoszexuális pároknak csak az egyike fogadja örökbe a gyermeket. Sok esetben inkább elvi jelentősége van az ezért a jogi elismeréseknek. A katolikus egyházban a gyermekek homoszexuális párok általi örökbefogadása nagyobb részt morál teológiai és csak kisebb részben kánonjogi kérdés. Az azonos nemű párok örökbefogadásának kérdéskörét számos dokumentum igyekezett rendezni az elmúlt 25 évben.
A Család Pápai Tanácsa 2000. július 26-án kiadott dokumentumának az egyik bekezdése az azonos neműek együttélésének polgári jogi elismerésével foglalkozik. Ezt a dokumentum „nagyon veszélyes tényezőnek” titulálja, továbbá elutasítja az ilyen típusú együttélések jogi elismerését.
A Hittani Kongregáció 2003. június 3-án kiadott dokumentuma, a „Megfontolások az azonos nemű személyek együttéléseinek törvényes elismertetésére irányuló törekvésekről” szerint „súlyos helyzetnek” kell tekinteni, ha az állami jog engedélyezi a homoszexuális párok számára a gyermekek örökbefogadását, továbbá erőszakot jelent a gyermekekkel szemben, ha beviszik a homoszexuális együttélésekbe, „kihasználják kiszolgáltatottságukat azáltal, hogy olyan környezetbe helyezik őket, mely nem támogatja teljes emberi fejlődésüket”.
Ezekből a dokumentumokból tisztán látszik, hogy az az azonos nemű párok számára adott állami törvény, amely örökbefogadási lehetőséget biztosít, ellentétes az isteni törvénnyel, és ezért a kánonjogba nem vehető át. Amennyiben azonban kijelentjük, hogy az azonos nemű párok örökbefogadása ellentétes az isteni törvénnyel, és ezért nem kanonizálható, akkor semmilyen joghatással nem fog rendelkezni az állami törvény a kánonjogban. A házassági akadály sem jön létre, jóllehet az akadály legfontosabb funkciója éppen az, hogy védelmet nyújtson a személyeknek, a közösségnek és a házasság szentségének. A homoszexuális párok örökbefogadásának kánonjogi elutasításával erről az esetleges későbbi védelemről is lemondunk. Jó lenne, ha hiteles törvénymagyarázat zárná le azt a kérdést, hogy a kánonjogban hogyan kell kezelni a homoszexuális párok polgári jogilag elismert örökbefogadását.
Ujházi Lóránd, a jelen cikk szerzője e cikkhez is kapcsolódóan „Megszentelt élet intézményei a béke és a társadalmi fenntarthatóság szolgálatában” címmel tartott előadást április 17-én, szerdán, a Ludovika Főépület Zrínyi termében. Az eseményről készült tudósítást erre a hivatkozásra kattintva érhetik el.
Nyitókép forrása: a4gpa / Flickr
