Az orosz–ukrán háborúban mindkét fél alkalmaz kazettás lőszereket. Míg a híradások itthon kevés figyelmet szenteltek annak, hogy az orosz haderő – szemben az ukrán féllel – a 2022 februári eszkalációt követően extenzíven vetette be e fegyvereket (már a teljes körű invázió első napjaiban), addig „nagyot ment” 2023 júliusában a médiában annak a híre, hogy az Egyesült Államok Ukrajnának kazettás lőszereket ad át. Jelen írás e kérdésnek kizárólag a nemzetközi jogi vonatkozásait igyekszik feltárni: arra adva választ, megsértik-e nemzetközi kötelezettségeiket a hadviselő felek és az őket támogatók a kazettás fegyverek alkalmazásával, illetve rendelkezésre bocsátásával.
Kazettás lőszerek
A kazettás lőszer, az alkalmazását tiltó nemzetközi egyezmény fogalommeghatározó 2. cikke szerint, „olyan hagyományos lőszert jelent, amelyet arra terveztek, hogy 20 kg-nál kisebb tömegű robbanó altölteteket szórjon szét vagy bocsásson ki, s amely magában foglalja ezen altölteteket”. E – repülőgépről, de földről és vízről is indítható – fürtös bombáknak is nevezett lőszerek a levegőben kinyílva hullatják széjjel a bennük addig fürtökbe rendeződött kisebb bombákat, szubmuníciókat: kiterjedt területet beterítve velük. Minimális az esély e több tíz vagy száz szétrobbanó minibomba becsapódási körzetében tartózkodóknak a túlélésre, illetve testi épségüknek a megőrzésére.
Fegyverzetkorlátozó, leszerelési egyezmény
Mivel a kazettás bombák képesek válogatás nélkül szedni áldozataikat, nem téve különbséget legitimen támadható katonai célpont és nem támadható civil személyek és javak között, és mivel kicsi tölteteik nem mindegyike robban fel a bevetésük során, s aktívak maradva akár bőven a harcok után is súlyos veszélyt jelentenek, ezért 2008-ban az államok egy része úgy döntött, tilalmat hirdet, illetve vállal e fegyverekre. Tizenöt éve Dublinban elfogadták, Oslóban aláírásra megnyitották a kazettás lőszerek betiltásáról szóló egyezményt, amely a szükséges számú ratifikációt követően 2010-ben hatályba lépett.
2023 első feléig 111 állam vállalta a szerződésben rögzített kötelezettségeket. Közel sem mondhatjuk tehát, hogy Földünk ma közel 200 államának mindegyike rábólintott volna a benne foglaltakra. Amely állam azonban ezt megtette (így Magyarország is), kötelezte magát arra, hogy kazettás lőszert: „[egyrészt] soha, semmilyen körülmények között nem használ; [másrészt] nem fejleszt ki, nem állít elő, nem szerez be más módon, nem raktároz, nem tart meg, és nem ad át senkinek; [valamint] nem segít, nem bátorít, illetve nem ösztönöz senkit arra, hogy bármilyen, [az] Egyezmény által a Részes Államok számára tiltott tevékenységet folytasson” (1. cikk).
E szerződéshez se Oroszország, se Ukrajna, se a most Ukrajnának ily fegyvereket átadó USA nem csatlakozott. Márpedig a nemzetközi közjog sajátja, hogy az, vagyis az állam, alkotja a jogot, akinek aztán azt alkalmaznia kell, azaz szintén az állam. Másképpen fogalmazva egy nemzetközi szerződés (fő szabály szerint, lásd a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 34-37. cikkeit) harmadik államot sem nem jogosíthat, sem nem kötelezhet. Egy állam maga dönti el, mely kötelezettséget vállal, s melytől marad távol.
Ámde a nemzetközi jog forrásai korántsem a szerződésekre korlátozódnak. A nemzetközi jogban mindig is és ma is kiemelkedő szerepe volt és van a nemzetközi szokásjognak. E jogforrástípus a nemzetközi jog általános szabályai közé tartozik, azaz (ugyancsak fő szabály szerint) a nemzetközi közösség minden tagját, így minden államát kötelezi. A kérdés tehát az: ha Oroszország és Ukrajna (valamint az Egyesült Államok) távol is maradtak ugyan a kazettás bombákat betiltó nemzetközi szerződéstől, vajon szokásjogi norma nem köti-e őket. Azaz: szokásjogi szabályt rögzít-e e fegyverzetkorlátozó egyezmény? Tiltja-e nemzetközi szokásjogi norma a kazettás fegyverek alkalmazását? Ez esetben ugyanis irreleváns lenne, ratifikálta-e az államok mindegyike a 2008-ban megszületett dublini egyezményt, jogi kötelezettség ekkor is terhelné őket, csak más, mégpedig szokásjogi alapon (lásd a ’69. évi bécsi egyezmény 38. cikkét).
Nemzetközi szokásjogi normák
Határozott választ nehéz adni a fenti kérdésekre, a nemzetközi szokásjogban benne rejlő bizonytalanság (lásd Bruhács János tankönyvének 136–137, 146, 162, 167, 177. pontjait) okán. Fogódzót nyújt mindazonáltal számunkra a humanitárius nemzetközi jog motorja, a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottsága (ICRC). A Vöröskereszt 2005-ben ugyanis mélyreható monográfiában foglalta össze (amely tanulmányt – lásd itt és itt – folyamatosan frissülő online adatbázisban is publikálják), megítélésük szerint mi minősül ma a humanitárius jogi normák, azaz a fegyveres konfliktusok áldozatainak védelmére vonatkozó szabályok közül szokásjoginak, vagyis olyan előírásnak, amely minden hadviselő felet kötelez – függetlenül a vállalt szerződéses kötelezettségeiktől.
Ami a kazettás bombák alkalmazását illeti, rájuk nézve az ICRC által azonosított 161 szokásjogi szabály között nem találunk kifejezett tilalmat. Példának okáért azonban a biológiai (73. szabály), illetve a vegyi fegyverek (74. szabály) vagy a dumdum lövedékek (77. szabály) vonatkozásában a Vöröskereszt megállapíthatónak látta, hogy mind nemzetközi, mind nem nemzetközi fegyveres konfliktusban mára már kialakult a szokásjogi tilalom használatukra. (A fegyverekkel kapcsolatos valamennyi identifikált szokásjogi szabályt a 72–86. pontok tartalmazzák.) Levonhatjuk mindezek alapján azt a köveztetést, hogy ezek szerint kazettás bombák alkalmazásától csak annak kell tartózkodnia, amely állam magára nézve kötelezőként elfogadta a 2008. évi dublini egyezményt? Korántsem!
A Vöröskereszt egyelőre ugyan nem látja még kialakultnak a nemzetközi szokásjog két feltételét – vagyis az államok általános gyakorlatát és a hozzá kapcsolódó jogi meggyőződést (azaz hogy jogként fogadnák el a gyakorlatot) –, ami a kazettás bombák totális tilalmát illeti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen fegyverek bevetése a dublini egyezményt elutasító államok részéről feltétlenül jogszerű lenne.
Az alábbiakban William H. Boothby gondolatmenetét kölcsönvéve vezetném le a legfontosabb irányadó szempontokat:
1) Tilos alkalmazni a dublini egyezményben nem részes hadviselő feleknek is a kazettás bombát, mégpedig szokásjogi alapon, ha e lőszer adott célpontra nem irányítható, illetve hatása adott célpontra nem korlátozható, és amely ennek folytán természeténél fogva megkülönböztetés nélkül sújt katonai célpontokat, de polgári személyeket és polgári javakat is egyaránt. Szokásjogi szabály ugyanis a megkülönböztetés nélküli támadások indításának tilalma (11. szabály).
2) Tilos továbbá alkalmazni a dublini egyezményben nem részes hadviselő feleknek is a kazettás bombát, ugyancsak szokásjogi alapon, ha e lőszer bevetése következtében olyan arányban maradnak vissza fel nem robbant töltetek, s okoznak így polgári veszteségeket, civilek halálát, sérüléseit, hogy ezzel a fegyver hatását tekintve ugyancsak indiszkriminatívnak minősül. Szokásjogi szabály ugyanis a természetüknél fogva megkülönböztetés nélküli fegyverek alkalmazásának tilalma (71. szabály).
3) S még ha lehet is kifejezetten katonai célpontra irányítani adott kazettás lőszert, és az nem is minősül természeténél fogva megkülönböztetés nélkülinek, ugyancsak tilos a dublini egyezményben nem részes hadviselő feleknek is e fegyvert úgy bevetni, szintén szokásjogi alapon, hogy példának okáért a támadás megtervezésekor ne mérlegelnék, mekkora lesz a várható katonai előny mellett a polgári életekben és / vagy javakban okozott járulékos kár, illetve hogy e kalkulációhoz ne szereznék be a rendelkezésre álló minden információt. Szokásjogi szabály ugyanis az elővigyázatosság követelménye, amelynek értelmében a támadások tervezése során mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a bevetni tervezett hadviselési eszköz ne okozzon vagy a lehető legkisebb polgári veszteséget okozza (17. szabály), illetve ugyancsak mindenkit kötő szokásjogi szabály az arányosság elve, amely megköveteli a támadások tervezőitől annak felmérését, hogy feltehetően meghaladja-e a katonai célpontok likvidálása során keletkező polgári veszteség a várható konkrét és követlen katonai előnyt, mert ha igen, el kell állni a támadástól (18. szabály).
4) A szokásjogi normák után végül hangsúlyozni szükséges, hogy mind Oroszország, mind Ukrajna részese annak a 2003-ban elfogadott, 2006-ban hatályba lépett, mára 97 részes állammal bíró, háborús robbanóanyag-maradványokról szóló (az 1980. évi mértéktelen sérülést okozónak vagy megkülönböztetés nélkül hatónak tekinthető egyes hagyományos fegyverekről szóló szerződéshez fűzött V. számú) jegyzőkönyvnek, amely előírja az ilyen maradványok eltávolítását, megsemmisítését, az érintett területek megtisztítását. E kötelezettség ugyanúgy vonatkozik a kazettás bombatokokból kihullott, a bevetés során fel nem robbant szubmuníciókra is.
A gyalogságiakna-párhuzam
Hogy jobban értsük az egyértelmű (csak az egyezményben részes feleket kötő) szerződéses tilalom és az olykor bizonytalanabb (minden államra vonatkozó) szokásjogi kötelezettség közötti különbséget, érdemes megvizsgálni a gyalogsági aknák nemzetközi szabályozását. (A nukleáris fegyverek vonatkozásában lásd: a szerző ezen elemzését.)
A gyalogsági aknák tilalmára vonatkozóan 1997-ben született szerződés, amelyhez máig 164 állam csatlakozott. Az Oslóban elfogadott, Ottawában aláírásra megnyitott egyezmény részes felei vállalták, hogy nem használnak, nem fejlesztenek ki, nem állítanak elő, más módon sem szereznek be, nem halmoznak fel, nem tartanak meg és nem adnak át senkinek gyalogsági aknákat, nem is segítenek senkit e tiltott tevékenységekben, illetve megsemmisítenek minden gyalogsági aknát (1. cikk).
A nemzetközi közösség túlnyomó többsége elfogadta e kötelezettségeket, harminc körüli állam azonban úgy döntött, távol marad a megállapodástól. Az ő szabadságuk sem korlátlan azonban, őket pedig a szokásjogi normák kötik. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának szakértői azonban – egyelőre – úgy vélik, nem alakult még ki a gyalogsági aknák kapcsán a szerződésben rögzítettekkel azonos átfogó szokásjogi tilalom. Az ICRC azt mindazonáltal bizonyítottnak látja, hogy ma már a szokásjog alapján minden állam köteles legalább a következőkre: 1) A gyalogsági aknák használata során különös gondot kell fordítani arra, hogy minimalizálják indiszkrimináló hatásukat. (Azaz nincs szokásjogi tilalom a használatukra, de példának okáért csak katonai objektumoktól való távoltartásra vethetők be, és gondosan meg kell jelölni az aknamezőket, felhívva a veszélyre a lakosság figyelmét.) 2) Előbbivel szorosan összefüggően az aknákat használó hadviselő fél, amennyire lehetséges, köteles nyilvántartani a gyalogsági aknák elhelyezkedését. 3) Végül pedig minden, fegyveres konfliktusban részt vevő államot terhelő kötelezettség, hogy az ellenségeskedések lezárultával, ha alkalmazott gyalogsági aknákat, azokat eltávolítsa vagy másképp gondoskodjék arról, hogy a lakosságot az aknák nem veszélyeztetik, azaz hatástalanítani köteles azokat. (81–83. pontok).
Látjuk tehát, a szokásjogi tilalom elmarad a jóval szigorúbb szerződéses kötelezettségtől. A szokásjog azonban nem statikus jogforrás. Alakulhat úgy az államok gyakorlata és a hozzájuk kötődő jogi meggyőződés, hogy a minden államot kötő szokásjogi tilalom azonossá válik a leszerelési egyezményben foglaltakkal. Mint ahogyan például vegyi fegyverek esetében ez a helyzet. Igaz, az e fegyverek tilalmáról szóló (1993-ban aláírásra megnyitott) szerződés szinte univerzálissá is vált, napjainkig 193 állam ratifikálta. Mindazonáltal a kazettás bombákat betiltó egyezmény stigmatizáló hatása elvezethet a változó állami gyakorlathoz, még ha az ukrán–orosz háború kapcsán nem is ez az optimista forgatókönyv lehet az első gondolatunk. Érdemes azonban arra felfigyelnünk, hogy példának okáért az USA a szerződés elfogadása óta mindössze egyszer – 2009-ben, Jemenben – hajtott végre egy elszigetelt kazettás bombatámadást, 2008-ban leálltak a gyártásukkal, s a Biden-adminisztráció Ukrajna kapcsán is tojáshéjon járva intézkedett e fegyverek átadását illetően.
Konklúzió
Fentiekből következik, hogy még ha nem is tudjuk határozottan kijelenteni, hogy létezne minden államot kivételt nem tűrően terhelő tilalom a kazettás lőszerek alkalmazására, az biztosan állítható, hogy az egyéb, mára már kikristályosodott szokásjogi normáknak meg nem felelő alkalmazásuk háborús bűncselekménynek számít. (Illetve az is határozottan leszögezhető, hogy a fegyverek átadásával a szerződésben nem részes USA nem sérti nemzetközi kötelezettségeit.)
Háborús bűncselekmény például sűrűn lakott városokban található, egyébként legitim katonai célpontnak tekinthető objektumok ellen bevetni őket, hiszen aránytalan mérvű járulékos kárt okoznak. Háborús bűncselekmény úgynevezett kettős – katonai és polgári – rendeltetésű létesítmény, például vasútállomás ellen irányítani e fegyvereket, mit sem törődve azzal, ha akár a harcok elől menekülő civilek tömegében szedi áldozatait. Háborús bűncselekmény természetesen lakónegyedek, lakótelepek pusztítása általuk, akár ha szándékosak, de még ha csak óvatlanok is a támadók.
Ha van is tehát némi bizonytalanság a kazettás lőszereket betiltó szerződést el nem fogadó államok kötelezettségeit illetően, az origó azonban napnál is világosabb: Oroszország az Ukrajnával szembeni agresszióval nemhogy „csak” szerződéses, az ENSZ Alapokmányában deklarált kötelezettségét sérti meg, de az erőszak tilalmának negligálásával a nemzetközi jog feltétlen érvényesülést kívánó, ún. ius cogens szabályát is semmibe veszi. Márpedig háború kirobbantása nélkül háborús bűncselekmény sem létezik. Ius ad bellum szempontjából (azaz az államok közötti erő alkalmazására vonatkozó szabályok alapján) tehát az Oroszországi Föderáció a jogsértő, ius in bello szempontjából (azaz a már megindult fegyveres konfliktusban irányadó normák szerint) azonban mindkét hadviselő fél az lehet, ha figyelmen kívül hagyják a humanitárius nemzetközi jog, s azon belül a fegyverek használatára vonatkozó normaanyag szerződéses és szokásjogi szabályait.
Nyitókép forrása: U.S. Army / Wikipédia