Avagy az államok – így Magyarország – nemzetközi kötelezettségei az orosz–ukrán fegyveres konfliktus kapcsán, a nemzetközi ius cogens megsértése esetén érvényesülendő felelősségi szabályok tükrében
Mivel az Orosz Föderáció Ukrajna lerohanásával alapvető nemzetközi jogi normát sértett, nemcsak nekik, a felelős államnak, hanem a nemzetközi közösség minden tagjának kötelezettségei keletkeztek. Jelen írás utóbbiakra koncentrál, mégpedig a sértett állam irányában fennálló segítségnyújtási kötelezettségre, az agresszor állam támogatásának tilalmára, valamint az el nem ismerés kötelezettségére.
Agresszió történt, vitán felül állóan
Lassan egy éve, 2022 februárjában az Orosz Föderáció súlyos nemzetközi jogsértést, agressziót követett el s követ el azóta is Ukrajnával szemben. (Ne feledjük persze, hogy a helyzet csak eszkalálódott ekkor, hiszen 2014-ben a Krím annektálása se minősíthető másként, mint agressziónak. Lásd az ENSZ Közgyűlésnek az agressziót definiáló 1974. évi 3314. sz. határozatát, nem kérdés ugyanis, hogy az ott részletezett agressziós tényállások egyike-másika valósult meg 2014-ben, majd ’22-től napjainkig.) A jogsértés vádjával szemben az államok közötti erőszak tilalma alóli kivételek egyikére sem hivatkozhat megalapozottan Oroszország. Megsértették így egyrészt az ENSZ Alapokmányát, de napjaink egyik feltétlen érvényesülést kívánó nemzetközi jogi normáját is.
Nemzetközi ius cogens, azaz feltétlen alkalmazást igénylő szabály sérült
Az államok közötti erőszak tilalmát ugyanis nem csupán az 1945-ben elfogadott (s mára már a világ majd’ összes állama, 193 ország által ratifikált) ENSZ Alapokmánya rögzíti – fundamentális jelentősége okán rögtön a legelső rendelkezései között, a 2. cikk (4) bekezdésében –, hanem kétségbevonhatatlanul az erőszak tilalma szerződéses norma mellett egyúttal kógens szabállyá is vált. A nemzetközi jog ezen imperatív normái pediglen a nemzetközi közösség minden tagját kötelezik (azokat is tehát, akik eleddig nem léptek be az ENSZ kötelekébe, vagy azokat, akik akár kilépnének onnan, ha terhesnek éreznék az Alapokmányból folyó kötelezettségeiket).
Félreértés ne essék, a nemzetközi jog egyéb normái is jogi kötőerővel bírnak, kötelező példának okáért az adott állam által elfogadott nemzetközi szerződés, vagy kötelező a szokásjogi norma (és még sorolhatnának a többi nemzetközi jogforrást). Az imperatív norma annyiban más, több, hogy nemzetközi ius cogens-szel – így tehát az államok közötti erőszak tilalmával is – más nemzetközi jogszabály nem (és egyébként nemzeti norma sem) ütközhet, ha mégis, utóbbi érvénytelen, sőt semmis lesz vagy jogi lehetetlenülés okán megszűnik. A kógens szabályok tehát felette állnak az összes többi – egymással mellérendeltségi viszonyban álló – nemzetközi jogforrásnak. E jogforrási hierarchia csúcsán álló normák pedig épp azért követelnek feltétlen alkalmazást, mert e szabályok védik a nemzetközi közösség alapvető értékeit, alapvető érdekeit.
Ius cogens sérelme esetén mindenkinek kötelezettsége keletkezik
A ius cogens fent leírt természetéből fakad az, hogy ha ilyen norma sérül, nemcsak – mint az összes többi nemzetközi jogforrás esetében – a felelős államnak, azaz az Ukrajna elleni agresszió esetében Oroszországnak, keletkeznek kötelezettségei, hanem az összes többi államnak is.
Az imperatív normát megsértő ország kötelezettségei épp ugyanazok, mint bármely egyéb nemzetközi jogi szabály sérelme esetében: 1) hagyjon fel a jogsértéssel, 2) teljesítse a figyelmen kívül hagyott nemzetközi kötelezettségét, 3) adjon garanciát a jogsértés megismétlődése ellen, 4) és nyújtson jóvátételt. Kérem a kedves Olvasót, fentieket adaptálja Oroszországra, az orosz agresszió tükrében.
Ha nem szerződéses szabályt, szokásjogi normát, egyoldalú aktust, bírói ítéletet stb. ignorál egy állam, hanem ius cogens sérül, egyéb kötelezettségek is keletkeznek, csak nem a felelős állam, hanem a nemzetközi közösség többi tagja vonatkozásában. Melyek ezek a kötelezettségek?
Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának az államok nemzetközi jogsértések miatti felelősségéről szóló 2001. évi végleges tervezete (ARSIWA, 41. cikk) szerint ez esetben minden állam köteles: 1) együttműködni, hogy jogszerű eszközökkel véget vessenek a ius cogens súlyos megsértésének, 2) tartózkodni a jogsértőnek történő segítségnyújtástól, 3) valamint nem elismerni a kógens norma (így az erőszak tilalma) megsértésének következtében előállt helyzetet.
Mindenkinek kötelessége betartani, mindenkinek kötelessége betartatni
A nemzetközi jog kógens normái tehát egyrészt erga omnes szabályok – azaz a nemzetközi közösség minden tagja köteles eleget tenni nekik –, és egyúttal súlyos megsértésük esetén minden állam köteles is tenni e helyzet felszámolása érdekében.
Ius cogens semmibe vétele esetén nem csupán a közvetlenül sértett állam, de valamennyi állam érdekelt a jogsértés megszüntetésében, ugyanis minden állam érdeke a nemzetközi jogrend megóvása.
Támogatni az agresszort?
Jelen állás szerint nyíltan csak Belarusz – s valószínűleg Észak-Korea, illetve Irán – sérti meg a nemzetközi felelősségi szabályok azon passzusát, amely szerint kógens norma sérelme esetén nem nyújtható támogatás e norma sérelméből fakadó helyzet fenntartásához. Ne feledjük persze azt se, hogy Belarusz nem csupán segíti az agresszor államot, Oroszországot, de egyúttal maga is agressziót, közvetett agressziót követ el azzal, hogy területét e célból átengedi az agressziót végrehajtó szomszédjának. (Lásd ismét a már hivatkozott 1974. évi 3314. számú ENSZ Közgyűlési határozat által felsorolt agressziós tényállások közül az f) pontot.)
Nem elismerni a helyzetet?
Igen: ha kógens norma sérül, az így keletkező szituáció a többi állam által nem elismerhető. Következésképp nem ismerhetjük el Krímet Oroszország részének, vagy nem ismerhetjük el a donbasszi bábállamokat önálló államokként, illetve utóbb orosz területekként.
Persze nincs új a nap alatt, lásd az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere által 1932-ben megfogalmazott ún. Stimson doktrinát, amelynek értelmében nem akceptálhatók a külső erőszak révén létrejött nemzetközi területváltozások. Ahogy anno Mandzsukuo bábállam (vagy később pl. Észak-Ciprus), úgy ma Donyeck és Luhanszk sem ismerhetők el.
Ám jóval korábbra is visszatekinthetünk az időben: ex iniuria ius non oritur, azaz a jogellenesség nem teremt jogot, vallották már az ókori Rómában is, s része ma is e szabály általános jogelvként a nemzetközi jogforrási rendszernek. Mindazonáltal az el nem ismerés kevés: a Nemzetközi Bíróság szerint e kötelezettség magában foglalja a jogellenes helyzet megszüntetésének kötelezettségét is (lásd a „Megszállt palesztin területen megépített fal” tanácsadó vélemény releváns pontját, § 159.).
Támogatni az agresszió áldozatát?
Igen! Legalábbis ez olvasható ki az ARSIWA azon idézett pontjából, amely szerint az államok kötelesek együttműködni a kógens norma sérelmének felszámolása érdekében. Ahogy a felelősségi tervezet fogalmaz: „jogszerű eszközökkel”. Ezen eszközök számos formát ölthetnek: export- és/vagy importtilalom, nemzetközi szervezetből kizárás, fegyverszállítmányok, kiképzés, vagy akár még közvetlen katonai segítségnyújtás is. Utóbbi kapcsán megjegyzendő: jogi akadálya tehát nincs Ukrajna mellett, érdekében a direkt katonai szerepvállalásnak. (Hiszen a kollektív önvédelem gyakorlásához nem szükségeltetik olyan szervezeti kötelék, mint pl. a NATO, ad hoc alapon is nyújtható ugyanis – jogszerűen – segítség a megtámadott államnak. Akik kollektív védelem keretében a sértett államot segítve alkalmaznak erőszakot az agresszor állammal szemben, ugyanúgy nemzetközi kötelezettségeikkel összhangban cselekednek, mint az agresszió sértettje.) Ám a jogi mellett egyéb megfontolások nem engedhetik az eszkalációt.
Miként viszonyuljunk fentiek fényében a szankciókhoz?
Reményeim szerint ha idáig kitartott az Olvasó, nem lepem meg az alábbi válaszommal. Ius cogens megsértése esetén nem (csak) morális, hanem jogi kötelezettség fellépni a jogsértővel (ez esetben agresszorral) szemben. Így az agresszor államot térdre kényszeríteni kívánó szankciók kiszabása esetén csak a hatékonyságuk mérlegelhető, de nem a szükségességük/létjogosultságuk (és persze figyelembe veendő a szankcionáló állam teherbíró képessége).
Ha szankciók állíthatják meg a normasértőt (nem, nem egyik napról a másikra, vigyázzunk tehát a sok fórum által sulykolt állítással), szankciókat kell alkalmazni. Ha a szankció ellenintézkedés (ARSIWA, 22. cikk), tehát jogsértésre adott olyan válasz, amikor mi is felfüggesztjük a nemzetközi kötelezettségünket, a válaszjelleg kizárja részünkről a jogellenességet. Feltéve, ha az ellenintézkedés visszafordítható, továbbá arányos (az elszenvedett sérelemmel arányban álló), és ius cogens-t (pl. alapvető emberi jogokat) természetesen ugyancsak nem sérthet.
A támogatással sérülnek a semlegességi szabályok? Hol van az már?!
Végül egy utolsó szempontot még felvetnék. A nemzetközi jog normáit nem, vagy csak felületesen ismerők, netán azokat szándékosan félreértelmezők és így a közvéleményt megtéveszteni kívánók rögtön a semlegességi normák megsértését kiáltják, midőn hírek jönnek arról, Ukrajna részére más államok példának okáért harckocsikat adnak át, hogy csak a legújabb eseményekre utaljak. A semlegesség szabályait 1899-ben, majd 1907-ben kodifikáló hágai egyezmények azonban még akkor születtek, amikor a ius ad bellum, azaz a háborúindítás joga része (sőt az egyik legfontosabb eleme) volt az állami szuverenitásnak. Épp ekkor, az 1907. évi konferencián kezdték csak el korlátozni e jogosultságot (a 2. számú Drago-Porter egyezménnyel), még pusztán apró lépést téve azon az úton, amely végül 1945-ben az ENSZ Alapokmány által deklarált erőszak tilalmához vezetett. Napjaink alapvetése márpedig az, hogy egyik állam egy másikkal szemben fegyveres erőt nem alkalmazhat, csakis önvédelmi helyzetben, vagy ha az ENSZ BT úgy ítéli, fegyveres rendszabályokat kell foganatosítani a nemzetközi békét és biztonságot megsértő állammal szemben, hogy azt jogkövető magatartásra, azaz az erőszak tilalmának tiszteletben tartására kényszerítsék. Ha egy állam ma támadó háborút indít, mindent meg kell tenni a többieknek annak érdekében, hogy ennek véget vessenek. (Ne feledjük, a hódító, területszerző háborúkat már 100 éve is jogszerűtlennek minősítette a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya, 10. cikke által. Ekkor még a ius ad bellum teljes kizárására nem került sor, ám a 20. század közepére idáig is eljutottunk.)
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa jelen állás szerint az orosz vétó miatt képtelen hatékonyan működtetni a kollektív biztonság rendszerét. (Ahogy lebénul máskor is, ha szintén BT állandó tag vagy szövetségese érintett agresszióban.) Marad tehát az államok egyéni fellépése vagy ha olyan szervezet tagjai, mint mi az Európai Uniónak, a közös fellépés az erőszak tilalma érvényre juttatásának érdekében.
Végszó
Nem lehet szó nélkül hagyni a nemzetközi jogrend alapjainak megrengetését. S a szavakat tetteknek kell követniük. Még ha számunkra is oly fájdalmasak e lépések. De nem lehetnek fájdalmasabbak, mint ha szeretteinket, otthonainkat, testi és/vagy lelki épségünket, (megszokott) életünket veszítenénk. Mint ma Ukrajna lakossága. Ha cserbenhagyásos gázolással szembesülsz, akkor se azt mérlegeled, esik-e az eső, fúj-e szél, kellemes-e kiszállnom a gépkocsimból, sáros leszek-e, ha letérdelek a sérülthöz. Segítesz, ez a kötelezettséged. Erkölcsi és jogi.
