Oroszország 2022. február 24-én megtámadta Ukrajnát, és a kezdeti várakozásoktól eltérően az orosz hadsereg – bár az állítások szerint szinte csak perceken múlott – kudarcot vallott egy olyan gyors hadművelet tervével, mint amilyeneket az USA hajtott végre például 1983-ban és 1989-ben előbb Granada (Operation Urgent Fury), majd Panama (Operation Just Cause) fővárosának elfoglalásával, az általa legitimitásukban vitatott kormányzatok gyors eltávolításával. Az előbbi négy napig, míg a második hadművelet már bő három hétig tartott, az utóbbinál 400-nál is több bombát dobtak le a speciális erők – a Szovjetunió ekkor már a végóráit élte és nem is tehetett semmit (pl. szankciók, fegyverszállítások, nemzetközi fellépés).
Az orosz–ukrán háború immáron több mint fél éve tart – mindeközben egy belpolitikailag és a szövetségi kormányzás tekintetében meggyengült Németországot követve Franciaország élén is egy relatíve meggyengült vezető maradt a tavaszi elnöki, majd a nyári nemzetgyűlési választások eredményeképpen, holott Emmanuel Macron szándéka szerint éppen országa tölthetné be az első számú vezetői szerepet az EU-ban, ráadásul a francia soros EU elnökség is remek alkalmat szolgáltatott (volna) ehhez 2022 első félévében. Macron elnök folyamatosan középutas politikát igyekszik vinni – „nem szabad az oroszokat megalázni” – az orosz–ukrán háborúban, amely megvilágítást érdemel.
A francia elnökök tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy – egy 2011-es közvélemény-kutatás szerint – a francia választók 81%-a frusztrált a franciák nemzetközi befolyásának csökkenése miatt. A magát centristának valló Macron nemzetközi szerepfelfogása bár különbözik két elnöki elődjétől, egyre markánsabban jellemezhető gaullistaként, azaz a legendás de Gaulle elnök politikai örököseként. A hagyományosan gaullista, de sokkal „amerikabarátabb” jobboldali Nicolas Sarkozy héja volt a nemzetközi porondon, sőt 2011-ben egy ugyancsak néhány hétig tartó katonai kalandba is bocsátkozott (Opération Harmattan), amely során sikeresen hajtottak végre csapásokat a Kadhafi-féle kormányzati erők feletti légtérzár biztosítsa érdekében Líbiában. A spektrum másik végén François Hollande szocialista párti elnök bár szinte láthatatlan és népszerűtlen volt, ám csendben ő is elrendelt egy különleges katonai hadműveletet a francianyelvű Afrikában. A Barkhane hadművelet 2014. augusztus 1-jén indult az iszlamista csoportok ellen Afrika Száhel-övezetében. Az akciót lebonyolító francia különleges hadműveleti erő nagyjából 5000 francia katonából állt, amelynek állandó főhadiszállása N’Djamenában, Csád fővárosában található. Ez egy nemzetközi összefogást jelentett francia vezetéssel és cseh, észt és svéd részvétellel, valamint külső amerikai, brit, kanadai és dán támogatással. A műveletet öt afrikai országgal együttműködve vezetik a franciák, amelyek mindegyike (Burkina Faso, Csád, Mali, Mauritánia és Niger) egykori francia gyarmat volt, amely átíveli a Száhel-övezetet.
Ilyen előzmények után ezért Macron arra törekedett, hogy elnökségének olyan szerepfelfogása – és látszata – legyen, amely Sarkozy „agresszivitása” nélkül, de határozottan és – lehetőleg kockázatmentesen – ismét megerősítse Franciaország pozícióját a globális színtéren. Ennek érdekében teljes mellszélességgel kiállt a még Hollande által elkezdett, a fentebb ismertetett, és immáron 8. éve tartó Barkhane nevű katonai kaland mellett is. Mindössze néhány nappal az orosz–ukrán háború kirobbanása előtt, 2022. február 17-én kezdte meg Franciaország csapatainak kivonását Maliból, lezárandó a számára egyre zavarosabb hadműveletet. Ehhez azt is tudni kell – nem is mellékesen –, hogy a 2021 májusában Maliban bekövetezett puccsban részt vevő, később elnökké váló, egyre inkább önállósodó Assimi Goïta tábornok korábban éppen pont az Egyesült Államokban, Franciaországban és Németországban kapott kiképzést és szerzett tapasztalatokat az Egyesült Államok Hadseregének Különleges Erőivel való együttműködésben is.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök mellett Emmanuel Macron is igyekezett közvetíteni a felek között a háború kitörése előtt – lásd a „hosszú asztal-diplomáciát” február elején. A Macron-féle szerepfelfogás kapcsán ismerni kell a francia közelmúlt történelmét is. Kevesen tudják vagy esetleg emlékeznek még arra, hogy de Gaulle tábornok egy nagyon zűrös időszakban tért vissza a politikába 1958-ban a második világháború után. Ekkor Franciaország már negyedik éve(!) egy brutális háborúban vett részt, pont akkor, amikor az Európai Unió jogelődjét, a Közösségek alapjait fektették le. Franciaország hadat viselt az Ukrajnánál területileg négyszer nagyobb Algéria ellen, ami 1830-tól francia gyarmat, majd 1899-től pedig egyenesen Franciaország megyéje volt. Az EU hat alapítójának egyikeként a Római Szerződés aláírásakor – nyilvánvalóan a jogállamiság mint kérdés fel sem merült ekkor – már olyan véres harcot folytatott Franciaország Algériában, aminek a végeredménye 75 ezer francia és 140 ezer arab, berber és algériai áldozat volt. A függetlenségi törekvések bár már azonnal a második világháború után a franciák ellen irányultak, a francia idegenlégió kifáradásakor az USA aktív politikai és pénzügyi támogatást nyújtott Franciaországnak úgy, hogy egyre nagyobb hányadát (1954-ben már 80%-ot is) átvállalt a növekvő költségekből. Sőt, ekkor az amerikaiak biztosították a bombázásokhoz a repülőgépeket is, amelyeket francia pilóták vezették. Ez már akkor is egy geopolitikai proxyháború volt, hiszen a másik oldalon természetesen Kínától és a Szovjetuniótól kaptak komoly hadi támogatást és segítséget a helyi felkelők.
Mindezek után talán nem túlzás azt állítani, hogy a franciák az 1950-es években valami olyanon mentek keresztül, mint az oroszok a Szovjetunió felbomlásakor: elvesztették hatalmas indokínai gyarmataikat, ahová majd részben gyorsan az amerikaiak vonultak be (Vietnám), vagy éppenséggel Algériát, ahonnan de Gaulle csapataival megérkezett Párizs felszabadítására a második világháború végén. A Szabad Franciaország erőinek kétharmadát ugyanis gyarmati katonák alkották, így ezért teljesen más a megítélése, optikája a bevándorlóknak az országban e tekintetben. Kevesen tudják, de Párizs felszabadításakor és a szövetségesek diadalmas bevonulásakor „megkérték” az arab és berber harcosokat, hogy ne vonuljanak együtt a fehér bőrű franciákkal, ugyanakkor a katonai temetőkben az ő tiszteletükre is vannak muszlim sírok.
Az algériai háborús veszteségek mellett mindmáig kevés szó esik arról, hogy hány algériait érintettek a francia nukleáris robbantások és atomfegyver-fejlesztési tesztek az 1960-as években, amelyek – az algériai függetlenség elnyerését követően is – folytatódtak egészen 1966-ig. Az algériai háborút lezáró és a hidegháború csúcsán – a teljes kudarcba fulladt disznó-öbölbeli CIA invázió és az atomháború rémét elhozó kubai rakétaválság között – megkötött, ún. eviani szerződés (1962) hármas számú fejezete alapján Algéria végül elnyerte függetlenségét. Ám a valóság persze ennél sokkal bonyolultabb volt: a formális függetlenségét elnyerő Algéria területén a francia hadsereg – támaszpontjaikat megtartva – még további 18 alkalommal összesen 286 kilotonnányi robbantást végzett, amely közel 14, Hiroshimára ledobott bomba erejének felelt meg. És még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Franciaország hivatalosan (1999-ben!) elismerje a háború tényét, addig csupán „rendfenntartás”-ként minősítette az algériai konfliktust. Sőt, 61 évvel ezelőtt a Saint-Michel-hídon, 1961. október 17-én az algériai felkelők a kijárási tilalom ellenére tüntetést szervezetek Párizsban. Algériai becslések szerint 200 embert, francia becslések szerint 70 tüntetőt mészároltak le a párizsi rendőrök Az összecsapásokban életüket vesztő tüntetők egy részét a Szajnába vetették, még napokkal később is bukkantak felszínre holttestek a folyóban. Mint utóbb kiderült, az a Maurice Papon vezényelte le a pogromnak is beillő fellépést, aki a nácibarát Vichy-féle Franciaországban helyi vezetőként (prefektus) aláírta a francia zsidók deportálását. Pere 1981-ben kezdődött, végül 1999-ben(!) 10 év börtönre ítélték.
Algéria mind a mai napig nem tagja az Európai Uniónak, így lényegében formálisan ez az első terület, ami elhagyta az „európai projektet” 1962-ben, ám így is részesül uniós forrásokból francia érdekek mentén: csak 2018 és 2020 között közel 50 milliárd forint értékű támogatásban az European Neighbourhood Instrument (ENI) forrásaira támaszkodva, amely keret bővülni fog, részben az ország hatalmas gázkészletének is köszönhetően. Sőt, még az is elképzelhető, hogy Franciaország az európai projekt nélkül, a többi európai ország gazdasági ereje nélkül ezzel a (polgár)háborúval gazdaságilag „elvérzett” volna akkor.
1962 már régen volt: Macron elnök viszont nemrégiben egy háromnapos – kifütyüléssekkel tarkított – látogatás során az algériai elnökkel megállapodott abban, hogy a Franciaországba irányuló gázszállítás 50 százalékos növelését készítik elő, így akár évi 65 milliárd köbméter földgáz is jöhet az afrikai országból, amelynek egy részét képes lesz tovább exportálni. Ma már senki sem kérdőjelezi meg, hogy Algéria ma Franciaország egyik legfontosabb „közelkülföld”-je.
Nos, 1962-ben talán senki sem gondolta volna Algériában, hogy ezt hozza majd a jövő, de a földrajz és geopolitika nem ismer túl sok alternatívát. Vajon mi lesz Ukrajnával, mondjuk 2082-ben? Ami még fontosabb: mi lesz Kelet-Európával, ahol nem voltak sem gyarmattartó, sem pedig katonai nagyhatalmak, miközben a jelenben a háború árát leginkább mi fizetjük meg anyagilag, miközben egyre több volt szocialista országgal szemben hoznak fel „durva jogállamisági problémákat”?
A múlt nem felejt – csak az emberek. Azok az emberek meg, akik elfelejtik a múltat… Talán itt az idő egy minden fél számára elfogadható béke megkötésére – még mielőtt túl késő lenne. A legnagyobb gond az, hogy már mindenki feltette a tétjeit, és a klasszikus diplomáciai kelléktára immáron nagyon beszűkült: senki sem tud „arcvesztés” nélkül jól kijönni ebből a konfliktusból.
Csak emlékeztetőiül: már volt példa nukleáris fegyverekkel való fenyegetődzésre, ahogy az orosz vezetés most tette. Az USA 1950-ben átlépett egy határt, és egészen a kínai határig nyomult Koreában ENSZ felhatalmazással, miután az északiak támadását visszaverték, ám fordult a hadiszerencse; a kezdeti lendület nemhogy megtört, de még az eredeti határok felé kezdték visszaszorítani az amerikai és ENSZ-csapatokat. Ekkor, az 1950 novemberi sajtótájékoztatón Truman elnök már azt mondta az újságíróknak, hogy minden szükséges lépést megtesz a győzelem érdekében, beleértve az atomfegyverek alkalmazását is. Akkor győzött a józan ész.
Ez év október 21-én a CBS tévétársaság által készített riport szerint a koreai háborúban kiképzési feladatokat ellátó, legendás 101. légideszantos hadtest parancsnoka Romániában, néhány kilométerre az ukrán határtól egy hadgyakorlat során bejelentette, hogy már Európában vannak, és felkészültek arra, hogy – ha kell – belépnek a háborúba.
Nyitókép: Fort de Santa-Cruz, Oran, Algéria. Forrás: Wikipédia / Bakinounas
