Az Országgyűlés húsz állami egyetem fenntartói jogait az államtól ún. közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványoknak adta át. A fenntartói modellváltásként elhíresült intézkedés középpontjában az egyetemek tudományos és oktatási autonómiája, azaz önrendelkezése áll.
2021. június 11-én az Alkotmánybíróság (AB) döntést hozott (ABH) abban a kérdésben, hogy az alapítványi modellváltás sértheti-e az egyetemi autonómiát. A döntés bezárt ugyan egy ajtót, de egy új ajtót kinyitott, a polémia tehát folytatódik.
Az autonómia-vita lényege, hogy a (nemzeti felsőoktatási) törvény szerint az egyetemi alapító okirat úgy is rendelkezhet, hogy a fenntartó alapítvány hatásköre elfogadni pl. az egyetem költségvetését és szervezeti és működési szabályzatát. Vajon sérti-e mindez az egyetem szenátusában megtestesülő tudományos-oktatási önrendelkezést? Az AB megerősítette, hogy az államnak – törvények útján is – biztosítania kell, hogy az egyetemi autonómia érvényesüljön. Ebből következően nem meglepő, hogy önmagában az a törvényi rendelkezés (Nftv. 94. § (6) bek.), amely feltétel nélkül megengedi, hogy a fenntartó alapítvány döntsön pl. az egyetem költségvetéséről és szervezeti és működési szabályzatáról, nem felelne meg(!) az Alaptörvénynek. A felsőoktatási törvény azzal vált mégis alkotmányossá, hogy 2021. május 1-jén hatályba lépett a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról szóló 2021. évi IX. törvény 22. § (4) bekezdése, amely szerint a fenntartó fenti döntéseihez „a szenátusnak az alapító okiratban véleményezési vagy egyetértési jogot kell biztosítani.” Az AB által kinyilvánított alkotmányos követelmény szerint a fenntartó köteles a szenátusi „véleményezési jog gyakorlására kellő időt biztosítani, továbbá lehetőséget kell biztosítania érdemi javaslattétel megfogalmazására, amelyet a fenntartónak nyomon követhető módon figyelembe kell vennie döntéshozatala során”.
Állítsuk élére a kérdést: alkotmányos-e, ha a fenntartó a szenátus érdemi véleményét vagy javaslatát nyomon követhető módon figyelembe veszi a döntéshozatala során, de attól részben vagy egészben eltérő, vagy azzal ellentétes döntés hoz pl. a költségvetés vagy a szervezeti-működési szabályzat ügyében? Még egyszerűbben: joga van-e a fenntartónak a szenátustól eltérően vagy ellentétesen döntenie? Nevezzük ezt a jogot a „fenntartó autonómiájának”. Kérdés: van-e ilyen? Az AB szerint „nem sérti a felsőoktatási intézmény autonómiáját, amennyiben a költségvetés részletes megalkotásában a szenátus érdemi megismerési, javaslattételi és véleményezési lehetőséggel bírt, ha ez biztosított, akkor van befolyása a szenátusnak a költségvetésre, mert annak tartalma változhat a szenátus javaslata, véleménye alapján” (ABH 43.). Eszerint tehát a szenátusi véleményezést követően a fenntartó autonóm, azaz dönthet másként vagy ellentétesen olyan kérdésben is, amelyre a szenátus állást foglalt. A szervezeti és működési szabályok kérdésében az ABH a fenntartó és a szenátus együttműködési kötelességét írja elő, de sem együttdöntési, sem egyetértési követelményt nem támaszt. Az AB szerint az alkotmányosságot „a két szerv kölcsönösen együttműködve, a döntés érdemi előkészítésével és az ellentétes vélemények kifejtésének teret adva, azok megtárgyalásával tudja biztosítani”(ABH 44). Eszerint újfent arra jutunk, hogy a fenntartó – a szenátussal történő kötelező együttműködést betartva – végül dönthet másként vagy ellentétesen olyan kérdésben, amelyre a szenátus állást foglalt, azaz a fenntartó autonóm.
Az AB szerint tehát a szenátusban megtestülő egyetemi autonómia összebékíthető a fenntartói autonómiával. Például, ha a szenátus azt mondja, hogy szükség van X tanszékre az egyetem szervezetében, a fenntartó szerint viszont – megfontolva és elvetve a szenátus indokait – erre nincs szükség, akkor a fenntartó döntése alkotmányos.
Logikai kérdés, hogyan tud érvényesülni az egyetemi kutatási-oktatási autonómia, ha a szenátus akarata nem érvényesülhet, mert a fenntartó attól eltérő vagy azzal ellentétes döntést hozott? Logikus-e az AB-nek az az érvelése, amely szerint a szenátusi autonómia és a fenntartói autonómia egyidejűleg érvényesülhet akkor is, ha a két testület szándékai eltérőek? A közeljövő rendes bírósági értelmezésén múlik, hogy a logikai feladvány hogyan oldódik meg. Ha a bírói gyakorlat követi az egyetemi autonómia „formális” megközelítését, akkor a szenátus érdemi véleménye és annak fenntartói megfontolása önmagában kielégíti az alkotmányos követelményeket akkor is, a fenntartó nem ért egyet a szenátussal. Más eredményre jutunk, ha a bírói értelmezés felidézi az AB határozatból, hogy az Alaptörvény X. cikk (3) bekezdésében biztosított felsőoktatási autonómia védelmét olyan szervezeti szabályozás biztosítja, amely a szenátusnak „érdemi befolyást biztosít az egyetemi autonómia által érintett döntésekre” (41). Vajon a „szenátus érdemi befolyása” tud-e érvényesülni, ha a fenntartó elutasítja a szenátus véleményét, vagy azzal ellentétes döntést hoz? Törvényellenes lesz-e a fenntartói döntés ilyen esetekben egy bírósági perben? Az alkotmányjogi logika a szenátusi autonómia és a fenntartói autonómia antagonizmusára mutat olyan esetekben, amikor a kutatási-oktatási tevékenységet érintő kérdésekben konfliktus alakul ki a két testület között. Az AB által szabott „alkotmányos követelmény” résnyire ugyan, de nyitva hagyta a fenti kérdést a bírói jogértelmezés számára. Azt kívánhatnánk, hogy ne legyen szükség újabb precedensre és fenntartó-szenátus „tandemek” nagy egyetértésben építsék egyetemeinket. Az egyetemi autonómia alkotmányos értelmezése egy világosabb dogmatikát és zárt logikai rendszert igényelne, amelyre a jelek szerint még várnunk kell.
