Isaac Asimov legendás sci-fi regényében az alapítványoktól függ a galaktikus birodalom sorsa (1951). A magyar felsőoktatás két éve szintén az alapítványok lázában ég. A két történet közötti további párhuzamot ne erőltessük. A „hatékonyabb és korszerűbb felsőoktatás érdekében” a Corvinus Egyetem után további hat állami egyetem alapítói és fenntartói jogai kerülnek vagyonkezelő alapítványokhoz 2020. augusztus 1-jétől az Országgyűlés által május 19-én elfogadott törvények alapján.[1] Az állami egyetemből alapítványi fenntartásba került intézmények között van a Miskolci Egyetem, a Neumann János Egyetem, a Soproni Egyetem és a Széchenyi István Egyetem is. A Kormány célja, hogy a „jelenleginél rugalmasabb és kiszámíthatóbb működési környezet növelje a felsőoktatás versenyképességét”. Az új finanszírozási formában a Kormány szerint az intézmények rugalmasabban működhetnek, gyorsabban reagálhatnak térségük gazdasági igényeire, így a magyar fiatalok versenyképesebb képzésben és a munkaerőpiacon is értékesebb oktatásban részesülhetnek. A kormányzati indoklás szerint a modellváltás nyomán növekedhet az intézmények saját bevételszerző képessége és az egyetemek az igényekre rugalmasabban reagálva biztosíthatnak képzési, kutatási, innovációs, sport- és kulturális szolgáltatásokat.[2] A törvények miniszteri indoklása szerint az alapítványi modell a hosszú távú és kiszámítható tervezés lehetőségét is biztosítja.
A felsőoktatási reform fenti indokainak megértése azért nagyon fontos, mert az alapítványi modell minden szempontból előnyösebb és versenyképesebb környezetet ígér. De mihez képest? Válasz: az állami egyetemek működési modelljéhez képest. Kérdés tehát, hogy az ELTE, a Műegyetem, a pécsi vagy a szegedi tudományegyetemek, azaz a további 14 állami egyetem miért nem kerül(het) az alapítványi modell által ígért előnyösebb és versenyképesebb környezetbe. Lehet, hogy ez csak idő és a további intézkedések kérdése? Talán lényegesebb kérdés, hogy mi is lehet vagy lesz a minőségi különbség az állami fenntartás és az alapítványi fenntartás között. Összehasonlítás három pontban: (1) Az állami egyetem fenntartója a szakminiszter és a mögötte álló minisztérium. Az alapítványi modellben a Magyar Állam alapítja az alapítványt, amelynek tagjait a szakminiszter jelöli ki, aki egyben az alapítvány alapítói jogait is gyakorolja. Az alapítvány „átveszi” a Magyar Államtól az Egyetem alapítói és fenntartói jogait. A fenntartói döntés tehát a szakminiszter által kijelölt kuratórium kezében van és nem a szakminiszter, illetve annak tárcája kezében. Nos, paradoxon lenne, ha a minőségi többletet a szakminisztériumhoz képest az alapítványi kuratóriumban látnánk. (2) Nyilván az a kormányzati indok sem jelent különbséget, miszerint az oktatók többletteljesítményének elismerésére az alapítványi modellben lesz lehetőség, mivel a „merev bértábla” mellett eddig erre nem volt mód. Valójában a közalkalmazotti illetményrendszer a többletfeladatokra adható illetménytöbbletet nem korlátozza. (3) A vagyongazdálkodás oldalán lehet tehát a különbség, ahogyan erre a kormányzati indokolás is utal. A törvény szerint a Magyar Állam vagyont rendel az alapítványhoz, amellyel az alapítvány gazdálkodik, de más szervezetek is csatlakozhatnak vagyon juttatásával. Az alapítvány mellett az Egyetem is tulajdont kap, a törvényben meghatározott oktatási, tudományos kutatási feladatok ellátását szolgáló állami tulajdonban volt ingatlanok ingyenesen az Egyetem tulajdonába kerültek. Egyszerre gazdálkodik tehát a 2019. évi XIII. törvény szerint vagyonkezelő alapítványként működő új fenntartó és az Egyetem a kancellár irányításával. Világosnak tűnik, hogy az állami egyetemekhez képest a versenyképesebb működést ígérő előny: az államháztartáson kívüli szabadabb gazdálkodás. Másként fogalmazva: az állami egyetemeket szabályozó joganyag kevéssé biztosítja a „rugalmasabb”, „kiszámíthatóbb” és bevételképes gazdálkodás feltételeit. És valóban, az állami egyetemeknek a bevételi maradványról, a vállalkozási tevékenységből származó maradványuk visszahagyásáról is alkudozniuk kell a szaktárcákkal (ITM, PM) és a kiadási előirányzatok terhére vállalkozási tevékenység nem folytatható. Egy állami egyetem az állami vagyont kezeli, azaz korlátozottan értékesítheti. Az alapítvány és annak egyeteme viszont saját tulajdont kap. Logikusnak tűnik tehát az a kérdés, hogy ha a szabadabb vagyongazdálkodás a versenyképesség kulcsa, akkor mi az indoka annak, hogy 7 állami egyetem megkapja a „szabadságjogot”, 14 állami egyetem viszont nem. Esetleg miért nem kapnak mindannyian állami egyetemként olyan különleges gazdálkodási státuszt, amely az állami és az alapítványi modell közötti gazdálkodási különbséget eltünteti? Végül érdekesnek ígérkezik, hogy el tudnak-e szakadni a szakminiszter által kijelölt alapítványi kurátorok az államérdekre épülő gondolkodástól? Láthatóan ez jelenti ugyanis a kormányzati tervek szerint az alapítványi modell „minőségi” különbségét az állami fenntartáshoz képest. Vizsgálni és kutatni kell tehát, hogy a következő évek igazolják-e az alapítványi modellben rejlő többletpotenciált az állami egyetemekhez képest. Növekszik-e az állami finanszírozással szemben a magánbevételek aránya az alapítványi egyetemeken? Ha igen akkor, tovább élesedik a kérdés, miért maradnak állami fenntartásban a további versenyző egyetemek. Ha viszont megmarad az alapítványi egyetemek „államfüggősége”, akkor – „minden út Rómába vezet” – le kell vonni a következtetést: az állami fenntartás „minőségében” az alapítványi modellben sem változik. Siegfried BAR a Céh című egyetemtörténeti munkájában állítja „A lényege az egyetemnek az, ami az idők folyamán nem változik”.[3] Drukkolunk, hogy végre ne így legyen!
[1] A 2020. évi XXXIV., XXXV., XXXVI., XXXVII., XXXVIII., XXXIX. törvények.
[2] ITM kommunikáció https://www.kormany.hu/hu/innovacios-es-technologiai-miniszterium 2020. május 19.
[3] Siegfried BAR: A Céh. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. 17.
