A magyar egyetemek az ún. modellváltás bűvkörében élnek. Az utóbbi hetekben öt nagy magyar egyetem döntött arról, hogy kezdeményezi az állami fenntartás helyett vagyonkezelő alapítvány fenntartásába történő átlépést. A Kormány az egyetemek „döntésére” vár, de a fejlesztési források elosztását finoman az egyetemek „hatékonyabbá válásával” hozza összefüggésbe. A fővárosi egyetemek egy részében még nem merült fel a modellváltás, a vidéki egyetemek viszont modellt váltanak. Egy sajátos döntési logika körvonalazódik, amelyben világos államérdek (ki a fenntartó?), fontos közérdek (kiváló egyetemek) és a „mit akar az egyetem?” szempontja keveredik. Helyes-e, hogy a Kormány az egyetemekre hagyja a modellváltás „eldöntését”? Ha helyes, akkor miért nem ezt tette korábban is? Folytatódik-e az elmúlt harminc év félbemaradt reformjainak sorozata vagy megtörténik a teljes körű modellváltás: azaz eljön rendszerváltás az állami felsőoktatásban is?
A „hatékonyabb és korszerűbb felsőoktatás érdekében” 2019 óta az állam tíz állami egyetem alapítói és fenntartói jogait törvényben statuált vagyonkezelő alapítványoknak adta át. A Kormány deklarált célja, hogy a „jelenleginél rugalmasabb és kiszámíthatóbb működési környezet növelje a felsőoktatás versenyképességét”. A vonatkozó törvények miniszteri indoklása szerint az alapítványi modell „a hosszú távú és kiszámítható tervezés” lehetőségét is biztosítja.
A modellváltás négy fontos változást jelent az egyetem számára. (1) Kikerül a minisztériumi fenntartás rendszeréből. (2) Kikerül az államháztartási szabályozás és az állami költségvetés közvetlen finanszírozási rendszeréből. (3) Kikerül az állami vagyonkörből. (4) Az alkalmazottak kilépnek a közalkalmazotti szabályozás hatálya alól.
Az „állami fenntartás” első pontja egy kijelölt miniszter[1] alábbi felügyeleti jogosítványait jelenti: az egyetem működéséhez szükséges feltételekről gondoskodik, kiadja az alapító okiratot, meghatározza a költségvetés főszámait, ellenőrzi a gazdálkodást, a működés törvényességét és hatékonyságát, a szakmai munka eredményességét. Ezen felül kezdeményezi a rektor és a kancellár megbízását és felmentését, gyakorolja felettük a munkáltatói jogokat. A fenntartói irányítás nem sértheti a felsőoktatási intézmény – a képzés és kutatás tudományos tárgyával és tartalmával kapcsolatos kérdések tekintetében biztosított – önállóságát. Végül pedig a miniszter tagokat delegál az egyetem stratégiai döntéseinek megalapozása és gazdálkodási tevékenységének ellenőrzése céljából működő testületbe, az ún. konzisztóriumba.
Tíz egyetem esetén a Kormány, majd a Parlament az egyetemek előzetes egyetértése nélkül döntött a modellváltásról. A Kormány új kommunikációja szerint a modellváltás második szakaszában már az állami egyetemek döntésén múlik a modellváltás. Az elmúlt hónapokban öt nagy egyetem szenátusa döntött arról, hogy az állami fenntartás helyett a vagyonkezelő alapítványi fenntartás modelljét választják. A kormányzati ösztönzés a modellváltásban látja a „korszerűsítés” feltételét, amely a 2021-ben induló 1500 milliárd forintos állami egyetemfejlesztés eredményességének egyik előfeltételeként is megfogalmazódik.[2]
A modellváltás első szakaszában határozott kormányzati szándék és döntés állt a változások mögött. Ennek ki nem mondott indokai a következők: az egyetemnek az államnál jobb gazdája egy olyan kuratórium, amelyben a politikai és a gazdasági élet szuverén személyiségei „tulajdonosi testületként” irányítják az intézményt. A fenntartó minisztérium tisztviselőinek közérdeket kereső szakmai döntései helyett jobb, ha a piaci valósághoz igazodó egyetemi érdek kap teret. Az alapítványi vagyonnal gazdálkodó egyetem „tulajdonosi” szemlélete egy motiváltabb és versenyképesebb működés felé vezet.
Az állami irányítás hatékonyságával szemben(!) érvelő kormányzati szakpolitika meglepő lehet, hiszen 2010 óta minden területen az állami felelősségvállalás kiterjesztése és az állami irányítás megerősödése jelent meg. A felsőoktatás nézőpontjából azonban mégis racionális döntésekről van szó. Az állami egyetemek vezetésére évtizedek óta bénítóan hat a történelmileg rögzült paternalista gondolkodás: „majd a minisztériumban megmondják”. Az „állam” a bürokratikus és hierarchikus egyetemi kultúrák szellemét táplálja. Ezek gyakran elfojtják a kreatív és fejlődést jelentő erőket. Az államháztartási szabályok gúzsba kötik az innovációt támogató gazdálkodást. Több évtized félbemaradt reformjai után az alapítványi-tulajdonosi modell új lehetőséget nyit egy versenyelvű és nemzetközi szinten is sikeresebb egyetemi működésre.
Kérdés azonban, hogy ha a Kormány az állami helyett az alapítványi fenntartásban látja a versenyképes egyetem feltételét (ahogyan ezt 10 korábbi állami egyetem esetében tette), miért nem dönt ezirányban a további 15 állami egyetemről (és egy állami főiskoláról)? A Kormány kommunikációja szerint az állami egyetemek kezdeményezésére várnak. Politikai gesztusnak tekinthetnénk az egyetemek megkérdezését, ha az egyetemi döntés végül egybevág a Kormány modellváltó szándékaival. Ha azonban nem ez történik, akkor nehéz logikát találni abban, hogy az állam miért tart fenn egyetemeket egy deklaráltan gyenge hatásfokú állami fenntartói és államháztartási rendszerben? Másként fogalmazva miért engedi, hogy egy egyetem továbbra is ragaszkodjon az állami fenntartáshoz? Ennek oka az lehet, hogy az alapítványi modell nem minden egyetem számára kínálja a hatékony fenntartói környezetet és ezt az egyetemen belülről (szenátus) lehet legjobban megítélni. Ha ez így van, akkor a modellváltás első szakaszában is meg lehetett volna kérdezni az átalakított egyetemek szenátusait. Ha pedig egy egyetem inkább maradna a „biztosabbnak” tűnő állami fenntartásban, akkor milyen indokkal mond nemet a versenyképesebb környezetet ígérő alapítványi modellre? Bizonyára egyetemi érdekből.
A végső kérdés sarkítva: van-e államérdek, illetve közérdek a modellváltásban? A válasz: igen. A pedagógusképzéstől az orvosképzésig az egyetemi működés biztosítása államérdek, a jobb egyetemmé válás közérdek. Vajon felülírhatja-e a közérdeket egy egyetem önérdeke? Egyáltalán ütközhet-e az állam – és közérdek egy adott egyetem önérdekével? Engedheti-e a Kormány, hogy az állami irányítás és finanszírozás modelljéről az egyetem „döntsön”, azaz ragaszkodjon ahhoz vagy elutasítsa azt? Az egyetem oktatóinak, kutatóinak és hallgatóinak van-e tudása a két modell közötti választáshoz? Végül is nem a Kormányé-e a felelősség azért, hogy a felsőoktatási, gazdasági és társadalmi szempontból leghatékonyabb modell érvényesüljön, és a kevésbé hatékony állami modellt elvesse? Függhet-e mindez egy egyetem oktatói-hallgatói közösségének (szenátus) pillanatnyi döntésétől? Vélhetően nem. Összefügg-e mindez az egyetemek autonómiájával? A válasz szintén nem, hiszen egy egyetem oktatói és kutatói közössége saját oktatói és kutatói munkájában kér szabadságot és nem az intézmény fenntartói modelljének kialakításában.
A fenti bizonytalankodásra azonban magyarázat lehet a modellváltás kísérleti jellege és fokozatossága, végső soron a Kormány józan óvatossága. A kormányzati döntéshozatalnak egy ritkán látott kooperatív modelljéről lehet szó, azaz az érintett intézmények fokozatos bevonásáról: „semmit rólatok nélkületek”. Maga a Kormány is döntési „modell váltott” az egyetemekre hagyva a kezdeményezést. Amíg azonban nem válik teljes körűvé a modellváltás, addig a következetlenség és a logikátlanság kockázata is jelen lesz.[3] Miért tartjuk fenn a gyenge hatásfokú állami fenntartás rendszerét egyes egyetemeken, ha van jobb fenntartói modell? Ezért is fontos, hogy a Kormány aktív párbeszédet kezdett nemcsak a felsőoktatás szereplőivel, de az egész társadalommal próbálja megértetni a sajátos lépések és változások miértjét.
A modellváltás mérlegének mutatója még ingadozik, rövid távú hatásai az új fejlesztési források állami elosztásában már láthatóak lesznek. A modellváltás hatékonysági hatásai és eredményei 3-4 éves távlatban jelentkezhetnek legkorábban. Addig az alapítványi fenntartáshoz fűzött hatékonyságjavulás és versenyképesebb működés csupán feltételezés és optimizmus. Ez is elég lehet azonban ahhoz, hogy 1-2 év alatt teljessé váljék a magyar „public university”-k „közalapítványi” fenntartási rendszere és fokozatosan történeti emlékké váljon az egyetemek közvetlen állami fenntartása. Harminc évvel a politikai rendszerváltás után közeledünk tehát a felsőoktatás „rendszerváltásához”. Hogy jobbak lesznek-e a magyar egyetemek? Reméljük, és meglátjuk néhány év múlva.
[1] A felsőoktatási törvény szerint az állam nevében a fenntartói jogokat az oktatásért felelős miniszter (EMMI) gyakorolja, de a miniszter a fenntartói jogot megállapodással a tudománypolitika koordinációjáért felelős miniszterre (ITM) ruházhatja. A megállapodás helyett a 94/2018. (V. 22.) Korm. rendelet adta a felsőoktatás irányítását 2019-ben az ITM miniszter hatáskörébe, ennek részeként értelmezve az állami egyetemek fenntartói jogköre is az ITM-hez került.
[2] https://eduline.hu/felsooktatas/20210129_orban_viktor_egyetemi_tamogatasok
[3] https://www.ludovika.hu/blogok/kormblog/2020/05/31/az-alapitvany/
