„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert.” (Albert Camus)
Hamvas Béla óta tudjuk, hogy a krízis, a válság tudata az egész emberi gondolkodás történetét keresztül-kasul szövi: „Van-e egyáltalán krízis? Nem örökké meglévő valami ez? Mindig krízis van.” (Hamvas, 1983, 10.) A válság – dacára annak, hogy szinte állandó toposzként kíséri végig a történelem különböző korszakait – azonban egészen addig csak távoli „lidércnek” tűnik, amíg valójában ki nem tör. Az pedig a mottó gyanánt választott Camus-idézetből is kitűnik, hogy pszichológiai értelemben a válság tényleges kirobbanása mindig felkészületlenül éri az embert. A válságtudatosodás e kritikus pillanatának számított, amikor Magyarország Kormánya az Alaptörvény különleges jogrendre vonatkozó felhatalmazása alapján, a 40/2020. (III. 11.) Korm.rendelettel – a globális méreteket öltő koronavírus-járványra tekintettel – veszélyhelyzetet hirdetett ki, amely a rendszerváltozás óta eltelt három évtizedes időszakot szemlélve példátlan döntésnek számít. A döntés jogosságát, szükségességét és elkerülhetetlenségét a többség természetesen nem vitatta, jóllehet a különleges jogrend keretei között valamennyi állampolgár alapjaiban kénytelen átalakítani addigi, a normál jogrend kereteihez szabott gondtalan életvitelét. A különleges jogrend „élesítésének” tényéből számtalan államelméleti konzekvencia is következik. Carl Schmitt gondolatai például sokadszorra váltak aktuálissá (ismert, hogy a német állam- és jogtudós alapjaiban definiálta újra a szuverenitás addigi felfogását, amikor a határfogalomra koncentrálva kijelentette, hogy „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt” – Schmitt, 1992, 1.). Ezen túlmenően újra mozgásba lendültek a radikális újbaloldal egyes „veteránjai” is; Giorgio Agamben például Foucault gondolatait felelevenítve a „hatalom természetes diktatórikus törekvését” látta bele a rendkívüli jogrend intézményesítésébe.
Az alábbi bejegyzés azonban nem e szűk értelemben vett államelméleti vagy politikai filozófiai vonatkozásokat kívánja górcső alá venni. Sokkal inkább arra vállalkozik, hogy néhány gondolatot fogalmazzon meg a válságból való „kilábalást” követő Quo vadis? kérdésére nézve. Meglátásom szerint ugyanis nem folytathatjuk ott, ahol a járvány kitörését megelőzően, a „történelem vége” (Fukuyama) és az „örök vasárnap” (Kojéve) mantrái előtt hódolva abbahagytuk. Ha sikerül kiszabadulnunk az egyelőre mind valóságosabbnak – és hónapok múlva nyilvánvalóan egyre fojtóbbnak – tűnő karanténjainkból, minden bizonnyal egy alapos, átgondolt és átfogó paradigmaváltásra lesz szükségünk. Ha másért nem, hát azért, mert a releváns szakirodalom szerint a globális járványok terjedését nagyban segítik a társadalmunk elmúlt évtizedeit alapjaiban meghatározó jelenségek és folyamatok: így a népességnövekedés, a klímaváltozás, a közlekedési eszközök és a szállítás felgyorsulása, a megfelelő infrastrukturális ellátottságot nélkülöző világvárosok megszaporodása, a háborúk, valamint a társadalmi egyenlőtlenség. (Snowden, 2019.) A gazdasági növekedés állandó hajszolása, illetve minden természeti és emberi érték fölé való helyezése, a progresszió egyedül üdvözítő mivoltába vetett fanatikus hit tűzzel-vassal való terjesztése, a korlátlan habzsolás és természetkárosítás nem lehet többé perspektíva, mert – ahogy a sokak által tisztelt és követett Ferenc pápa fogalmaz – „ez a gazdaság öl”: képletesen, és immáron tényszerűen is az áldozatait szedi. A jelzett válsággócok hátterében pedig az a hosszú, ám annál tudatosabb folyamat áll, amelynek során az emberiség az erkölcs helyére az egyetemes fejlődés eszméjét helyezte. Ennek köszönhetően „a boldogságot a beteljesülés gondolata szorította ki az emberek fejéből”, és egyre hihetőbbnek tűnt egy olyan – egyébként Francis Bacon tevékenysége óta íródó – forgatókönyv, amelyben a természetet végleg az uralma alá hajtja az ember, a szabadpiac és a politikai liberalizmus döntő diadalával pedig egy teljes mértékben homogenizált és uniformizált végső állam stádiumához érhetünk el. A végső állam eszméje azonban „tarthatatlan progresszivitás-felfogáson nyugszik, ezért nem a végső beteljesülés, hanem az elállatiasodás felé mutat. A mindent megkapni akaró ember végül önmagát veszti el, állama pedig zsarnokság lesz. A modernség válsága a korlátlan fejlődés eszméjébe vetett hit válsága.” (Lánczi, 1999, 94.)
Lehet, hogy a nyugati kultúrkör eddig épített elefántcsonttornyaiból nézve megmosolyogtatónak tartjuk a bhutániakat, amiért a bruttó nemzeti boldogság realizálására törekednek a bruttó hazai termék gyarapítása helyett, a magam részéről azonban legitimálhatónak tartom egy hasonló – magát szükségszerűen az átlagos fogyasztói mentalitással szemben pozicionáló – gondolkodásmód képviseletét. A koronavírus elleni küzdelemnek a rendkívüli jogrend kényszerűen egyre drasztikusabbá váló intézkedéseivel való kezelése ugyanis csak felületi megoldásnak számít; az aktuális csatát megnyerhetjük ugyan, de a háborút csak akkor nem veszítjük el, ha a járvány felett aratott győzelmet követően a fogyasztói társadalom eszement logikáját is detronizáljuk. Ezt követően át kell térnünk egy valóban fenntarthatóbb, például a helyi kis- és középvállalkozások, valamint a „háztartási gazdálkodás” paramétereire kidolgozott szemléletmódra (utóbbira nézve lásd Deneen, 2019). Immáron nemcsak bolygónk, valamint a biodiverzitás, hanem szabadságunk megőrzése érdekében is. Addig is fontoljuk meg Hamvas Béla gondolatait: „Van valamilyen rejtélyes átalakulás, amelyet csaknem lépésről lépésre követni lehet, valami kifejezhetetlen, lassú, egészen lassú kibontakozás és közeledés a befejezéshez.” A befejezés, a végső cél meglátása szerint nem lehet más, mint emberré lenni. „Felismerni, hogy végül is semmi, de semmi bennünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül embernek lenni.” (Hamvas, 1947, 5-6., 12.)
Irodalomjegyzék:
Camus, Albert: A pestis. Ford.: Vargyas Zoltán. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.
Deneen, Patrick J.: A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri, Budapest, 2019.
Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Ford.: Somogyi Pál László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.
Galeazzi, Giacomo – Tornielli, Andrea: Ferenc pápa: Ez a gazdaság öl. Ford.: Török Csaba. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015.
Hamvas Béla (szerk).: Anthologia Humana. Ötezer év bölcsessége. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947.
Hamvas Béla: A világválság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.
Kojève, Alexandre: Introduction to the Reading of Hegel. Cornell University Press, New York, 1980.
Lánczi András: Modernség és válság. Leo Strauss politikai filozófiája. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 1999.
Schmitt, Carl: Politikai teológia. Ford.: Paczolay Péter. TEMPUS, Budapest, 1992.
Snowden, Frank M.: Epidemics and Society. From the Black Death to the Present. Yale University Press, New Haven – London, 2019.