Vulgáris: 1. Általános, közönséges, (hét)köznapi; általánosan ismert, közismert; köz-. (…) / Egyszerű, kevésbé művelt emberekre jellemző v. hozzájuk alkalmazkodó, igazodó; népies, népszerű. (…) / Közönséges, alantas, parlagi(as), útszéli, pórias, durva. (…)2.A valóság, a tények összefüggéseit, a jelenségek bonyolultságát helytelenül, mesterségesen, gépiesen leegyszerűsítő s ezzel meghamisító; alacsony színvonalú, leegyszerűsített, tudománytalan. (…)
A történészek időnként rezignáltan jegyzik meg, hogy már messze nem rendelkeznek akkora befolyással a történeti tudat alakítására, mint egykor. Igaz, már korábban is meg kellett küzdeniük a konkurenciával – lelkes, de félművelt amatőrökkel, többé-kevésbé felkészült regényírókkal vagy filmrendezőkkel, véleményvezérekkel és másokkal –, ám az információs forradalom és a posztmodern fordulat (pontosabban annak a kiforgatása) következtében a hangzavar tovább nőtt, a történészek helyzete pedig még nehezebb lett. Van azonban még egy olyan embertípus, amely hagyományosan szeret történészkedni, holott nem is ez a szakmája (sőt, az valójában inkább arra készteti, hogy ő maga kerüljön be a történelembe): a politikus. És neki már végképp nem kell zavartatnia magát holmi szakmai szempontoktól – úgy értelmezheti a múltat, ahogy az neki éppen megfelel. Ráadásul a politikusok közszereplőkként jóval nagyobb tömegeket érnek el, mint a történészek: egy-egy állításukat könnyen felkapja a média, különösen, ha sarkosan fogalmaznak vagy jó nagyokat mondanak. Ha pedig valami szakember esetleg cáfolni vagy legalább árnyalni próbálja az elhangzottakat – annyi baj legyen, a cél amúgy is általában a figyelemfelkeltés és a pillanat uralása. A történeti tudat további torzulása a politikusokat egyáltalán nem érdekli, az csak a történészeknek fáj.
Az alábbi négy, október és november fordulóján Erdélyben megtörtént esemény erre szolgál példákkal. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bár történetesen romániai esetekről van szó, amelyek nemcsak a választott (vagy önjelölt) vezetők ismereteit, hanem a román történeti tudat sajátosságait is tükrözik, régiónk többi országában – Magyarországot is beleértve – is jócskán lehet találkozni ilyenekkel.
Az első eset a legújabb úzvölgyi incidens volt. A Székelyföld és Moldva határán évek óta tartó szimbolikus konfliktus aktuális epizódjaként ugyanis a román radikális nacionalista Calea Neamului („A Nép Útja”) és a Frăția Ortodoxă („Ortodox Testvériség”) nevű szervezetek tagjai és szimpatizánsai október 22-én, a román hadsereg napjára készülve újra megszállták az első világháborús katonatemetőt. A Mihai Tîrnoveanu vezette felvonulók a „magyar nyomásgyakorlás” ellen tiltakoztak, amely a sírkertben illegálisan elhelyezett újabb román kereszteket fenyegeti. Szerencsére a 2019-es eseményekhez képest, amikor a futballszurkolókkal megerősített agresszív román tömeg szó szerint áttörte a magyarok élőláncát, és a rendőri jelenlét erőtlenségét kihasználva elfoglalta a temetőt, idén nem került sor tettlegességre. A megemlékezés során ortodox istentiszteletet tartottak, hazafias beszédeket mondtak (némi antiszemita kicsengéssel), nacionalista dalokat énekeltek és trikolórokkal díszítették fel a temetőt, eltávolítva egy augusztusban kitűzött magyar zászlót is.
A médiát viszont bejárta annak a molinónak a képe, amelyen Mongóliába küldték haza a betolakodó „barbár magyarokat” – hibás románsággal. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke erre azt reagálta, hogy „Elfogadhatatlan a temetőgyalázás, a történelemhamisítás, már rég tiltakozniuk kellett volna a kormánypártoknak és az ellenzéki alakulatoknak. És már rég kellene tudnunk, hogy ilyen üzeneteket megfogalmazva milyen büntetést kaptak a szervezők” – bírálta a gyűlöletbeszéd iránt közömbös román hatóságokat is.
A következő példa Kolozsváron szemléltette, hogy Gheorghe Funar hiába bukott meg már közel két évtizede, és azóta mérsékeltebb vezetők váltják egymást a városházán, a hírhedt polgármester által csúcsra járatott nacionalista diskurzus nem tűnt el teljesen Erdély fővárosából. Bár a mai városvezetés már nem olyan vulgáris módon próbálja sulykolni a románok római eredetét és erdélyi elsőbbségét, mint ahogy azt egykor Funar tette (akinek talán a román trikolór színeire festett köztéri padok és szemeteskukák voltak a legemlékezetesebb alkotásai), a Kolozsvár magyar nevét jelző táblák azért mégis csak kaptak egy-egy latin nyelvű kiegészítést, amikor 2017-ben, évekig húzódó pereskedést követően végre kihelyezték őket. A latin szál idén ősszel is felbukkant, amikor október végén rövid időre újra megnyitották az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum középkori és koraújkori kőtárát, az eseményen pedig Raluca Turcan kulturális miniszter mellett Kolozsvár polgármestere, Emil Boc is részt vett. A várost 2004 óta kisebb megszakítással vezető (2008–2012 között miniszterelnökként ténykedő) Boc megnyitó beszédében a múzeum nevében lévő „nemzeti” és „Erdély” kifejezések kapcsán tett rövid, de annál nagyobb ívű történeti kitérőt. A románok évezredes jelenlétét és „európai hivatását” méltató polgármester hangsúlyozta, hogy voltak (mármint Erdélyben) dákok, rómaiak, dáko-rómaiak, románok, szlávok, magyarok, székelyek, szászok, de a román többség állandó volt a történelem során. Ez pedig 1918-ban oda vezetett, hogy a régió román többsége egyesült Romániával, Woodrow Wilson önrendelkezési elvének megfelelően, vagyis az egyesülés nem a nagyhatalmak ajándéka volt. Bár a „Nagy Egyesülés” centenáriuma óta már eltelt vagy öt év, Boc valamiért ezt is fontosnak tartotta megemlíteni a dák–római–román kontinuitás mellett.
Ugyancsak október végén, „Tordatúrt dákok, majd rómaiak is lakták, ezt a dolgot pedig megerősítették a szakértők” felütéssel jelent meg Tordatúr (Tureni) polgármesterének Facebook-oldalán az a szenzációs hír, hogy rendkívül értékes felfedezésekre bukkantak egy közeli útépítés leletmentő ásatásai során. Ám a dák időkből, a Kr. e. 2. századból származó lándzsa és a Kr. u. 2–3. századi római lakóhelyek feltárásáról szóló beszámolót a polgármester még megtoldotta azzal, hogy „felfedeztek még valamit: bizonyítékot, hogy már évszázadok óta élnek itt románok.” A régészek ugyanis állítólag találtak egy román nyelvű adásvételi szerződést is 1267-ből: „vagyis jó 750 éve már beszéltek románul Tordatúron”. A község polgármesteri hivatalának Facebook-oldala is tudósított a régészeti leletekről, amelyek „mérhetetlen jelentőséggel bírnak úgy Tordatúr község története, mint a Kárpátok–Duna–Fekete-tenger közötti területen élő népesség története szempontjából”.
A változatos betűtípussal írt közlemény szerint a talált tárgyak azt bizonyítják, hogy Tordatúr térségében dák népesség élt a Kr. u. 106-os római hódítás előtt, és a terület lakott volt a római korszakban (106–271 között) is. Vagyis „ezek az erdélyi ROMÁN identitásra nézve alapvető fontosságú felfedezések egyértelműen megerősítik a dák-római lakosságok KONTINUITÁSÁT Erdély térségében!” Még az is olvasható, hogy a községet egy 1267-es oklevél említi először, de az új régészeti leletek alapján már jóval a Kr. u. 1. század előtt is éltek itt. A hír elterjedt a közösségi médiában, és több román hírportál is beszámolt róla, ám néhány kritikus megjegyzés (és cáfolat) hatására a polgármesteri hivatal kénytelen volt pontosítani. Újabb „hivatalos sajtóközleményében” tisztázta, hogy a latin – és nem román – nyelvű oklevelet nem most találták, hanem a kolozsvári levéltárban őrzik (arról viszont már nem számoltak be, hogy jó eséllyel XIX. századi hamisítvány), de a biztonság kedvéért azért leszögezte, hogy a „felfedezések valóban bizonyítják e vidékek lakott voltának kontinuitását (dákok, illetve rómaiak által), úgy a Kr. e. 2. században, mint a Kr. u. 2. században.”
November 2-án pedig a gyulafehérvári erőd III. kapuja előtti térség vált egy egészen bizarr esemény színterévé – egy „szimbolikus perre” került sor a „Birodalmi Ausztria” ellen. A helyszín megválasztása nem volt esetleges: itt törték kerékbe, majd négyelték fel 1785-ben az előző év végén kirobbant parasztfelkelés két vezetőjét, Horeát és Cloșcát (a harmadik vezető, Crișan a börtönben öngyilkos lett, bár az esemény egyik résztvevője ezt tagadta), 1937-ben pedig egy monumentális obeliszket emeltek az emlékükre. A Gyulafehérvár polgármesteréből (USR, „Mentsétek meg Romániát Szövetség”), a már említett Gheorghe Funarból, a szélsőséges nacionalista AUR („Szövetség a Románok Egyesüléséért”) dél-erdélyi tagjaiból, valamint egy bizonyos Laurean Stănchescuból álló testület a három román parasztvezér kivégzésével vádolta meg, majd ítélte el a Habsburgok egykori birodalmát. Az önmagát íróként, újságíróként és irodalomtörténészként meghatározó Stănchescu lépett fel az ügyész szerepében, a román trikolórral letakart asztal körül ülő politikusok alkották a bíróságot, a tanúk pedig főleg az AUR néhány jelenlévő tagjából kerültek ki – számolt be a történtekről az alba24.ro.
A román népzenével tarkított fura performansz során többen is felszólaltak. Például Stănchescu Ferenc József „birodalmi levéltárából és az MTA budapesti levéltárából” származó dokumentumokkal támasztotta alá az érvelését, Funar pedig kijelentette, hogy folytatni kell ezt a kezdeményezést, és be kell nyújtani egy törvényjavaslatot is, amely előírná, hogy távolítsák el minden olyan bűnöző szobrát Románia területéről, akik vétettek a nemzet ellen. Az egykori polgármester meg is nevezett hármat: a román parasztvezérek kerékbe törését jóváhagyó erdélyi kormányzó, Samuel von Brukenthal nagyszebeni emlékművét, az aradi, „úgynevezett Szabadság-szobrot”, amely a 40 000 román haláláért felelős tizenhárom tábornoknak állít emléket, valamint Traianus római császár dévai szobrát. Noha Funar több mint húsz éve még Traianus oszlopának mását is fel szerette volna állíttatni Kolozsvár főterén, hogy az a dák–római–román kontinuitás szellemében hirdesse a város magyarok előtti dicső múltját, most azt rótta fel a római császárnak, hogy leromboltatta Sarmizegetusát, a dákok hatalmas fővárosát, kifosztotta Daciát, és üldözte a keresztényeket.
De mi köti össze a „Mongóliából betört magyarok” ellen mozgósított román hazafiakat, Kolozsvár – egyébként történelem szakot is végzett – aktuális vezetőjét, aki reflexszerűen sorolja fel a román nacionalista narratíva alapdogmáit, a lelkesen összevisszaságokat posztolgató tordatúri polgármestert és a teljesen elborult történelmi fejtegetéseit rezzenéstelen arccal előadó Gheorghe Funart, illetve obskúrus társait? Egyrészt valószínűleg az a lángoló hazaszeretet, amit ezúttal is büszkén vallottak meg ország-világ előtt. Másrészt szemlátomást mindegyikükben megragadt az az iskolában megtanult etnocentrikus, nacionalista történelemszemlélet, amelynek gyökerei közvetve a XIX. század nemzetépítő hevületébe, közvetlenül pedig a Ceaușescu-rezsim nemzeti-kommunista ideológiájába nyúlnak vissza. Ezt később még valószínűleg innen-onnan – a szakirodalomból, újságcikkekből, filmekből és más helyekről – kiegészítették a legkülönfélébb tényekkel, féligazságokkal, történeti mítoszokkal és vad spekulációkkal. Nyilván főleg olyanokkal, amelyek nem zavarták meg az említett „alapozást” – vagyis azt a több tekintetben meglehetősen vitatható nemzeti narratívát, amelyet Lucian Boia klasszikussá vált, Történelem és mítosz a román köztudatban című könyvében már az 1990-es években mélyreható kritikai elemzésnek vetett alá. A fenti történetek szereplőit viszont feltehetően hidegen hagyták Boia fejtegetései, ha egyáltalán ismerik őket. Inkább olyan történészekre hivatkoznak, akik annak idején megalkották vagy továbbfejlesztették a nemzetépítő történetírás hagyományát, mint például a Boc által is felhozott Nicolae Iorgára vagy a nemzeti-kommunista Ștefan Pascura, hiába haladta meg őket a modern történettudomány, továbbá olyan kortárs szakemberekre, mint a szintén említett Ioan-Aurel Popra, a Román Akadémia aktuális elnökére.
Ezzel együtt valószínűleg abban a frusztrációban is osztoznak, amely erőteljesen jellemzi a román nacionalista történelemszemléletet – legalábbis cselekedeteik és szavaik erre engednek következtetni. Lucian Boia több helyen is beszélt azokról a kisebbrendűségi komplexusokról, amelyek a románság történeti megkésettségéből, periferikus helyzetéből, kisállamiságából fakadnak. Mindezt áldozati diskurzussal, illetve felsőbbrendűséggel próbálják meg kompenzálni – még ősibb származással és még nagyszerűbb teljesítményekkel: „Egy komplexusos nép nagyon erősen épít a mitizált történelemre”…
A kolozsvári polgármester esetében plasztikusan érzékeltette ezt T. Szabó Csaba ókortörténész is egy nemrég megjelent publicisztikájában: „Emil Boc beszéde a román történetírás, nemzeti identitás legmélyebb, kollektív traumáját idézi, amelyet száz év távlatából sem tudott meggyógyítani: hogyan építhető be a több száz éves magyar és szász urbánus és intézményi örökség a románság történelmébe. Hogyan egyeztethető össze a rurális, tárgyi hagyatékában szegényes, 18. század előtt alig érzékelhető románság történelme a „hódítók” és „együttélő nemzetiségek” monumentális kőemlékeivel.”
Boc pedig nincs egyedül, és az Úzvölgyében felvonult román nacionalisták is a legjobb meggyőződésük szerint – vagyis az erdélyi román őshonosság számos sebből vérző elméletét alapigazságként kezelve – küldhették haza, Ázsiába a magyar „jövevényeket”; Tordatúr polgármestere büszkén kürtölhette világgá, hogy újabb bizonyítékok támasztják alá, hogy a románok ősei már a magyarok elődei előtt Erdélyben éltek, míg a gyulafehérvári „történelmi ítélőszék” ismét feleleveníthette a románok évszázados elnyomásának sérelmeit.
Önmagában a történeti mítoszok hangoztatása, de még a magyar–román együttélés vulgárisan egyoldalú és leegyszerűsített történetének reprodukálása nem olyan káros. Ez inkább csak a történészeket bosszantja, mivel nehezíti a munkájukat, fokozva a társadalom történeti tudatát egyébként is jellemző zűrzavart. Természetesen a kolozsvári és a tordatúri polgármester más kategóriába tartoznak, mint a másik két társaság – az ő megnyilatkozásaik csupán a felfokozott nemzeti érzést éltetik tovább a nyilvánosságban. Az Úzvölgyében és Gyulafehérváron összegyűltek viszont már jóval fenyegetőbb beszédmódra, sőt a gyakorlat nyelvére fordították le a szélsőséges nacionalizmust. Az ellenségképek gyártásán és az elvont gyűlölködésen túl cselekvésre is ösztönöztek: míg Funar csak az „ellenséges emlékműveket” tüntetné el Romániából, a katonatemetőt elfoglalók már legszívesebben a „rosszul viselkedő” magyarokat is elküldenék az országból. A sírkert megszállása is azt tudatja, hogy Románia alapvetően a románoké, a román szimbólumok mindenhol elsőbbséget élveznek, a többiek pedig húzzák meg magukat.
Időnként még erre is csak legyintés a válasz, hogy nem kell túldimenzionálni a nyilvánvalóan ostoba kijelentéseket vagy szélsőséges hőbörgéseket. Csakhogy a látszólag elszálló szavak már számtalanszor ihlettek embertelen tetteket a történelem folyamán. A szavak üzenete ugyanis valójában velünk marad, a tudatlanságból és intoleranciából építkező gyűlölködés, annak normalizálása, illetve politikai instrumentalizálása pedig a hétköznapokban is éreztetheti hatását – akár egy, a buszmegállóban beszóló bunkó alakjában (személyes tapasztalat), akár a kisebbségi nyelvhasználat elutasításában. Különösen, ha ezt a diskurzust egyes választott vezetők is legitimálják. De hozzájárulhat a szélsőséges csoportok és pártok népszerűségének növekedéséhez is – az AUR felemelkedésére a választások közeledtével már az RMDSZ egyes vezetői is felhívták a figyelmet (a legfrissebb felmérések szerint az AUR a második helyért küzd a kormányon lévő Nemzeti Liberális Párttal). A vulgáris történelemszemlélet tehát valójában korántsem valami ártatlan és ártalmatlan dolog, és túlságosan is összefügg a közéleti viszonyok eldurvulásával. Ezért nem is tehetjük meg, hogy nem veszünk róla tudomást.
Nyitókép: A topánfalvi (Câmpeni) Szent Miklós-templomhoz vezető kapu díszei. Forrás: a szerző felvétele, 2008.