A magyar nyelv státusza a 18. század végén
Az ún. nyelvkérdés, vagyis a magyar nyelv ügyének 18. század végi előtérbe nyomulása a közéleti-politikai vitákban a modern magyar nacionalizmus kialakulásának egyik alapvető faktora. Az alábbiakban a kérdéssel foglalkozó több alapmunka szerzőjének, Bíró Ferencnek a nyelvkérdés 18. század végi alakulásával és e folyamat nemzeteszmére gyakorolt hatásával kapcsolatos tézisét mutatom be.
Szajbély Mihály hívta fel a figyelmet arra, hogy a Toldy Ferenc által felállított tézissel, miszerint a magyarországi felvilágosodás irodalmát Bessenyei György mintegy a semmiből, előzmények nélkül teremtette meg, igazán erőteljesen Bíró Ferenc szállt szembe először. Ha áttekintjük Bíró azon munkáit, melyek e vonatkozásban relevánsnak tekinthetők, nem lehet kétségünk afelől, hogy Szajbély megállapítása megállja a helyét, hiszen Bessenyei „demisztifikálása” kétségkívül markánsan megjelenik Bíró monográfiáiban és tanulmányaiban. Tévedés lenne azonban ezt a mozzanatot a testőríró súlytalanná tételére irányuló törekvésként értelmezni. Nem erről, hanem inkább Bessenyei szerepének árnyalásáról van szó.
Bíró a magyar nyelvnek az irodalom művelése szempontjából releváns tulajdonságai (újra)felismerését – főként az időmértékes verselésre való alkalmasságról van szó – elsőrendűen a századközépen fellépő, „laicizálódó egyházi értelmiséghez” köti, ezzel párhuzamos jelenségként pedig egy már részben magyar nyelvű, főként főnemesi irodalmiság megjelenését detektálja. A következő, a hetvenes években fellépő nemesi írónemzedéket pedig – ahova maga Bessenyei is mint lezáró és új utakat nyitó személyiség soroltatik – már a nemesi felvilágosodás irányzatával hozza kapcsolatba. Az ötvenes években fellépő egyházi értelmiség esetében a magyar nyelv konkrét irodalmi alkalmazásáról és egy újra felfedezett tudásanyag reflektált rendszerezéséről van szó, a (fő)nemesi irodalom ezzel nagyjából párhuzamosan érvényesülő hullámában pedig az a szembetűnő, hogy „bár nem csak magyarul készült, de a magyar nyelv már uralkodó szerepet játszik benne”, ugyanakkor az ide sorolható íróknál „az anyanyelven való megszólalásnak önmagában véve különös ideológiai vagy politikai jelentősége nincs.” Végül a hetvenes évek rendi felvilágosodáshoz sorolt nemesi íróit illetően Bíró egyrészt a natio Hungarica, a nemesi nemzet ideológiája felé való elköteleződést hangsúlyozza, valamint a magyar nyelv (továbbra is) reflektálatlannak mondható használatát állapítja meg, külön kiemelve azt, hogy „gondolatvilágukban nem játszott különösebb szerepet a nemzeti nyelv kérdése: identitásuknak természetesen szerves része volt, de még nem vált lényeges elemévé a nyelvi-kulturális nemzet fogalma.”
Bíró elképzelése szerint mindebben, vagyis a nyelv és a (nemzeti) közösség viszonyáról alkotott elképzelések terén az 1770-es és 1780-as évek fordulójától kezdődően egy döntő változás zajlott le. E változás lényege abban állt, hogy a nyelv korábbi, eszközként való felfogása mellett megjelent a (nemzeti) nyelv jelként való elgondolása is, utóbbi pedig fokozatosan kiszorította a régebbi felfogást. Bíró tehát lényegében a (magyar) nemzet és annak nyelve közti viszonyrendszer kérdését tematizáló, 18. század végi diskurzuson belül két, egymástól lényegileg különböző felfogást azonosított be. E leírás szerint a 18. század hetvenes éveiben a nyelv instrumentalista felfogása nyert teret, amely a nyelvet „vehikulumként”, eszközként, hordozó médiumként tételezte. Ez végső soron a felvilágosodás egyik központi fogalmával, a (köz)boldogság koncepciójával is összefüggésben állt, illetve annak kultúrpolitikai szintre történő extrapolálásával volt egyenértékű. Bessenyei kulcsszerepet játszik e fordulatban, ám ő Bírónál nem mint váratlanul előlépő, a semmiből teremtő zseniális figura jelenik meg, hanem korábbi, közvetlenül a hetvenes évek nemesi íróihoz kötött folyamatok betetőzőjeként és új irányba fordítójaként.
A hetvenes évek nemesi írói, akiket Bíró – Kosáry Domokos fogalomhasználatával élve – a felvilágosult rendiség első nemzedékeként aposztrofál (olyan személyiségeket idesorolva, mint például Orczy Lőrinc, Barcsay Ábrahám vagy Ányos Pál), lassanként eltávolodtak az udvartól és írásaikban egyre inkább a magyarországi nemesség beszédmódjában szólaltak meg. Bíró narratívájában Bessenyei, bár határozottan e csoport tagjai között foglal helyet, éppen a nyelv jelentőségének újbóli problematizálása tekintetben hoz fordulatot. Jelentőségének igazi súlyát az adja, hogy a „laicizálódó egyházi értelmiség” perspektíváját meghaladva és a nemesi írók anyanyelvhasználatára építve, de azt „ideologizálva”, a szoros irodalmiság dimenzióján immár messze túllépve, a nemzeti nyelvet egy kultúrpolitikai léptékké szélesített mezőben ruházza fel központi jelentőséggel.
Bessenyei „művelődési programjának” lényegi eleme a „közboldogság”, illetve a „közjó” fogalmainak centrumba állítása, amit a „tudományok” (a korban a szellemi szféra egésze értendő alatta, benne azzal a területtel, melyet ma „irodalomnak” nevezünk) terjesztésével lehetséges növelni. A tudományok kulcsa pedig a nyelv, mégpedig a „számosabb rész” nyelve: a magyar. Bessenyei a Bíró-féle narratívában sem lép ki a natio Hungarica eszmeköréből. Mint kiderül, a társadalom rendi struktúrája mint elv egész gondolatrendszerén belül evidenciaként van jelen és Bessenyei nem ennek, hanem a struktúrát konstituáló és működtető individuumok szintjén konstatálja a változás tényét, illetve fogalmazza meg egyúttal az erre vonatkozó igényt. Míg korábban a „kard” lehetett a felemelkedés eszköze az egyén számára a nemesség soraiba, ugyanezt a funkciót most, a civilizációs előrehaladás eredményeképpen a „penna” tölti be. Bíró szerint ez voltaképpen egyfajta érdekegyesítési program, melyet Bessenyei György által a nemesi elit ajánl fel „a kor magyar nyelvű (vagy magyar nyelven írni hajlandó) értelmiségének.” Ami a nyelvnek e rendszeren belüli funkcióját illeti, az Bíró értelmezésében Bessenyeinél pusztán a közlésre szolgáló eszközként jelenik meg: az adott nyelv csupán tulajdona a nemzetnek, nincs vele esszenciális viszonyban. Elvileg tehát elképzelhető lenne akár az is, hogy egy nemzet más nyelvre „térjen át” anélkül, hogy sajátlagos nemzeti minőségében megszűnne létezni.
Ez az a pont, ahol Bíró a magyar nyelv használatának az ötvenes évektől a kilencvenes évekig terjedő, alapvetően kontinuus elbeszélésébe a rendi felvilágosodás játékba hozása után egy következő módosító tényezőt épít be. Ennek jelentősége, hogy ez Bíró ábrázolásában az anyanyelv egy olyan felfogását reprezentálja, mely immár egy lényegében „kultúrnacionalistának” nevezhető képletet látszik megelőlegezni. A Bíró-féle narratívában a nyolcvanas évek „értelmiségi” irodalma a nyelvről szóló diskurzus jellegének alapvető megváltozását hozza. Ezen többnyire „a társadalom alacsony néposztályaiból származó írók” nemcsak „gyakrabban emlegetik a nemzetet és a hozzá kapcsolódó fogalmak körét, mint az előző évtized irodalmának főszereplői, de az említések mögött az elődök – igazából csak Bessenyei György – szemléletétől egészen eltérő látásmód körvonalai bontakoznak elő.” Ez a változás abban áll, hogy náluk a nyelv már nemcsak mint a közjó előmozdításának eszköze, hanem emellett egyre inkább mint a nemzet jele mutatkozik meg, ami lényegében a nyelvi-kulturális nemzeti identitásnak a mentális expanzióját jelzi. Bíró hangsúlyozza, hogy ezt az alapösszefüggést (nyelv és etnokulturális közösség azonosítását) természetesen nem a kor írói találták fel. Szerinte azonban ez a képlet igazi jelentőségre a 18. század kilencvenes éveiben tesz szert: a nyelv itt a nemzeti lét zálogaként jelenik meg. Mindennek demonstrálására többek közt Péczeli József, református lelkész és író tömör szentenciája szolgál: „Egy a’ nyelv, egy a’ nemzet.” A nyelv előtérbe állítása mögött Bíró elsősorban nem pusztán eszmei mozzanatok összességét, hanem egy társadalomtörténeti értelemben is releváns jelenségegyüttest vél felfedezni: a kor értelmiségi, „plebejus írói” azért éppen nyelv és közösségi összetartozás ősrégi toposzát állítják a középpontba, majd alakítják át és használják fel saját igényeik szerint, mert ezzel a nemzeti felemelkedés evidens terepeként pontosan az a terület tételeződhet, melynek specialistáiként e csoport tagjai igazán elemükben érezhetik magukat: az irodalom.
Kritikaként fogalmazható meg, hogy Bíró elemzései híján vannak a konkrét fogalomhasználatokat részletesebben vizsgáló szövegelemzéseknek. Emellett az is jól látható, hogy a fenti modell nem vet érdemben számot azzal a szélesebb, korabeli diskurzustörténeti „szubsztrátummal”, a közéleti-politikai viták egészével, melynek különböző szegmensei bár nem közvetlenül a nyelvkérdéshez kapcsolódva, de a nyelvvel kapcsolatos nézetrendszerek különböző változatainak diszkurzív-konceptuális „környezetét”, kialakulásuknak „lehetőségterét” adva, ezek formálódását alapvetően meghatározták. Mivel azonban ennek részletes elemző vizsgálata elmarad, a nyelvkérdéssel kapcsolatba hozható megfontolások kontextuális „helyiértékének” tisztázására sem kerül sor. Mindez nagymértékben leszűkíti annak lehetőségét, hogy a nyelvvel kapcsolatos érvrendszerek a maguk gazdagságában, a közéleti-politikai diskurzusokhoz való szövevényes viszonyukban legyenek feltárhatók. Ami pedig a legfontosabb, annak eredményeképpen, hogy a magyar nyelvről szóló diskurzus saját kontextuális keretrendszeréből kiszakítva kerül elemzésre, az anyanyelv jelentőségének narratívája egy olyan teleologikus perspektíva hatókörébe kerül, melyben „nyelv” és „nemzeti közösség” viszonyának korabeli elgondolásai gyanúsan problémamentes módon válnak egy olyan értelmezési keretben elhelyezhetővé, melyben a 19. századi kultúrnacionalista érvelésmódok túlságosan egyértelműen kapcsolhatók a 18. század végi formákhoz.
Fontos jelezni, hogy annak ellenére, hogy a fenti mozzanatok egy kontextualista-konceptualista alapállású diskurzustörténet perspektívájából megalapozhatóan képezhetik kritika tárgyát, a nyelvtematika 18. század végi előtérbe nyomulásának Bíró-féle leírása alapvető felismerésekkel szolgál a nyelvkérdés kora újkori alakulástörténetére vonatkozólag és mint kiindulópont nem kerülhető meg ennek vizsgálata szempontjából. Ugyanakkor ahhoz, hogy a nyelvhez a korban kötődő elképzelések és értéktulajdonítások elemzéséből kiindulva bármiféle következtetést vonhassunk le a közösségről alkotott koncepciók, konkrétan pedig a „nemzettudat” változatainak mibenlétére és alakulására nézvést, egyszóval hogy a nyelv és nemzet viszonyrendszerének diskurzustörténeti kutatását fenyegető „dekontextualizáló” mozzanatokat – amennyire ez lehetséges – kiküszöbölhessük, a nyelvtematikát problematizáló érvelések és azok tágabb vitakörnyezetének konkrét, mélyreható, egyszerre textualista és kontextualista elemzésére van szükség. Annál is inkább szükségesnek látszik egy ilyen közelítésmód alkalmazása, mivel Bíró megállapításai egy olyan korpusz elemzésén alapulnak, amely önmagában messzemenően nem reprezentálja a korabeli politikai nyilvánosság egészét. Érdemes volna tehát az „írók” és az „értelmiség” szűkebb körén kívül azt is megvizsgálni, hogy vajon milyen szerepet töltött be a nyelvkérdés a politikai diskurzusnak a politikai döntéshozatal és „politikacsinálás” mindennapjai által inkább érintett szegmenseiben akár helyi, akár országos szinten, legyen szó akár a rendi-nemesi, akár a kormányzati politikáról.
Felhasznált irodalom
Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest, 1995, Balassi.
Bíró Ferenc: A legnagyobb pennaháború. Kazinczy Ferenc és a nyelvkérdés. [H. n.], 2010, Argumentum.
Nyitókép: Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly első találkozása 1828-ban. Forrás: Wikipédia
