Andrássy Gyula angol nyelvű anonim publikációjáról (1850)
1850 novemberében a kor neves brit szemléző folyóirata, a The Eclectic Review hasábjain egy viszonylag terjedelmes anonim írás jelent meg „The Present Position and Policy of Austria” címmel. A szerzői névtelenség ellenére a szöveg tartalma nem hagyott kétséget a felől, hogy azt a magyar politikai helyzet valamelyik alapos ismerője vetette papírra. Terjedelme (közel két szerzői ív), gondolati összetettsége és intellektuális színvonala, sőt annak dacára is alig részesítették idáig közelebbi figyelemben ezt a tartalmas elemzést a magyar történészek, hogy historiográfiai toposzként lépten-nyomon hivatkoznak rá a korszakkal foglalkozó különféle szakmunkákban és ismeretterjesztő irodalomban. E rövid bejegyzés számára rendelkezésre álló terjedelmi keret sajnos nekem sem enged részletekbe menő vizsgálatot, így több kérdést vetek fel, mint amennyi választ adhatok, ám az eddigi (kisszámú) értelmezéstől eltérő szempontok mentén törekszem e rejtélyes közleményt újraolvasni.
A szerzőség kérdésével kezdve a dilemmák sorát: a legutóbbi időkig egyértelműen id. gr. Andrássy Gyula (1823–1890), tehát az osztrák–magyar kiegyezés megkötése utáni első magyar miniszterelnök, majd közös külügyminiszter művének, de legalábbis szellemi termékének tulajdonította a magyar történetírás, mígnem legújabban felmerült, hogy egy kevésbé ismert kortárs politikus, Somssich Pál tollából (1811–1888) származik, amit aztán a világhálón szaporodó újabb népszerűsítő írások tényállításként hagyományoznak tovább.
Jóllehet a korábbi történetírás nem vonta kétségbe Andrássy szerzőségét, a szöveg interpretálása terén homlokegyenest ellentétes megállapításokra jutott. Amíg az azt elsőként (és hosszú ideig egyedül) elemző klasszikus Andrássy-biográfus, Wertheimer Ede a jóval később bekövetkező osztrák–magyar kiegyezés gondolatának meglepően korai megfogalmazódásaként értelmezte, a wertheimeri tézist száz évvel múltán alapjaiban megkérdőjelező Csorba László ellenben kifejezetten a korabeli emigrációs körök föderatív útkereséseinek a kontextusába helyezve vélte megtalálni a keletkezése okát.
Egyik értelmezője sem vetett számot azonban a szöveg műfajának és megjelenése szövegkörnyezetének a problémájával, ami, meglátásom szerint, közelebb vihet bennünket a feltételezhető szerzői szándékhoz. Ma már kevésbé közismert, de a közlése fórumaként szolgáló, 1805-ben alapított kritikai szemle a kor egyik legfontosabb és legnívósabb brit sajtóorgánuma volt. A disszenterek alapította, ám felekezetsemleges és nonprofit periodika a legszélesebb körű, ám kellően művelt olvasóközönség lapjaként különösen a brit és amerikai romantikus irodalom népszerűsítőjenként vált híressé, de a legkülönfélébb humán és természettudományok területén születő munkák ismertetőinek/bírálatainak is tág teret biztosított. Ahogy a lap nevéből is nyilvánvaló, a benne leközölt írások tehát (formailag legalábbis) recenziók voltak. Tulajdonképpen még a szóban forgó cikk címe is csak a lap fejlécéből tudható, annak élén ugyanis – ahogy a többi közlemény esetében – csupán a recenzeált (esetünkben: két) mű címe és szerzője szerepel, míg az ismertető írójának kilétét a névtelenség homálya fedi. Mindez a kortársak számára még azért nem okoz(hat)ott meglepetést, mert csak húsz év múltán, egy másik brit tudományos és irodalmi kritikai szemle, a The Academy szerkesztősége vezette be újításként, hogy immár a szerzőjük nevét is nyilvánosságra hozva tegye közzé a könyvbírálatokat.
Esetünkben, ahogy már utaltam rá, ráadásul két recenzeált műről: az az év tavaszán és nyarán egyaránt Bécsben kiadott Ungarns Gegenwart és Das legitime Recht Ungarns und seines Königs c., terjedelmes politikai röpiratokról volt szó. Szerzőjük az 1848 előtti hazai konzervatív párt két közismert alakja, a korábbi szepesi, illetve somogyi kormánypárti követ és országos tisztviselő Zsedényi Ede, illetve Somssich Pál volt (az előbbi munkája névtelenül jelent meg, bár a bennfentesnek bizonyuló recenzens nevesíti a szerzőt, az utóbbié pedig magyarul is megjelent). Az Eclectic Review-beli közlemény szerzőségét legújabban boncolgató online publikáció szerzője, bár nem indokolja, vélhetően a műfaj és a fentebb ismertetett szerkesztési gyakorlat félreértése miatt vélhette úgy, hogy nem Andrássy, hanem az (egyik) recenzeált röpirat szerzője tollából származik ez az értekezés is. Honnan tudható egyáltalán, hogy minden valószínűség szerint nem így van, hanem gyaníthatóan valóban Andrássy szellemi termékéről van szó? Teljes biztossággal ugyan nem állítható (és egyéb, perdöntő forrás híján valószínűleg nem is lesz már bizonyítható), ám a szöveg angliai megjelentetésénél bábáskodó Pulszky Ferenc a visszaemlékezéseiben egyértelműen Andrássynak tulajdonította azt, márpedig a memoárja megjelenésekor (az 1880-as évek elején), Andrássy és Somssich még egyaránt az élő sorában lévén, érintettség (vagy annak ellenkezője) esetén joggal kérhetett volna bármelyikük Pulszkytól helyreigazítást. Ilyesmiről azonban nem tudni, így a fentebbiek és a cikk egyedi gondolatmenetének tükrében sem látom indokoltnak kétségbe vonni Andrássy szerzőségét.
Áttérve a szerzői intenció értelmezésének problémájára, érdemes szintén a tágabb szövegkörnyezetből kiindulni. A korszak kutatói egyértelműen ahhoz a politikai mozgalomhoz kapcsolják az Andrássy-féle közlemény apropóját adó munkák születését, amely az 1850 tavaszán az uralkodóhoz emlékiratot intéző magyar konzervatívok fellépésével vette kezdetét (jóllehet egyikük neve sem olvasható e süket fülekre találó memorandum aláírói között). Mindez annyiban persze nem meglepő, hogy a forradalom vérbe fojtását követően csak ókonzervatívnak gúnyolt csoport maradt belföldön az egyetlen szervezett magyar politikai tömörülés. Márpedig e két tökéletesen udvarhű, a forradalom előtt a metternichi politikát meggyőződéssel támogató, a forradalmi eseményektől pedig magát távoltartó „ókonzervatív” a leghatározottabban elhatárolódott a magyar nemzeti önigazgatást felszámoló birodalmi centralizáció és mind leplezetlenebb abszolutisztikus hatalomgyakorlás politikájától, és annak koncepcióját és intézkedéseit nemcsak keresetlen szavakkal bírálta, de a leghatározottabban adott hangot a magyar politikai intézményrendszer és közigazgatás legalább 1848 március előtti állapotába történő helyreállításának. Somssich röpirata ráadásul Macaulay ötkötetes klasszikusa (The History of England from the Accession of James II) nyomán a dicsőséges forradalom utáni angol politikai rendszerről is hosszasabban értekezett. Arról az alkotmányos monarchiáról tehát, amelyet nemcsak követendő példaként állított a magyar közvélemény elé, de hangsúlyosan párhuzamba állította a régi magyar alkotmánnyal, majd oda konkludált, hogy „mai időben Magyarországnak csak egy pártja van, és ez a nemzeti párt, az összes nemzet maga!!”.
Andrássy gondolatmenete mindazonáltal a magyar konzervatívokétól eltérően kifejezetten külpolitikai, sőt geopolitikai súlypontú. Írása vezérfonalát ugyanis annak konstatálása adja, hogy a kortárs Ausztria megszűnt az európai hatalmi erőegyensúly stabilizáló tényezője lenni, mivel irányítóinak a forradalmi megrázkódtatásra adott hibás válaszai olyannyira meggyöngítették, hogy a saját léte biztosítására is közismerten idegen katonai erőre kellett támaszkodnia, miáltal lekötelezettjévé, sőt kiszolgáltatottjává vált a cárnak. Emiatt pedig a hamarosan bekövetkezni látszó újabb orosz–török katonai összeütközésben nem is lehet képes betölteni hagyományos szerepét, azaz Oroszország feltartóztatását, de legalábbis jelentős balkáni térnyerésének a meggátlását. Andrássy Ausztria belső gyengeségét és külpolitikai kiszolgáltatottságát egyértelműen a kiépülőben lévő erőltetett centralizációs kurzusnak tulajdonítja, amely politika ugyan az összbirodalom népességének mintegy a háromnegyedét elidegeníti magától, a legkárosabb következményekkel mégis Magyarországra nézve jár. Többféleképp érvel amellett, hogy a magyar alkotmányosság (mind annak sokévszázados rendi, mind a közelmúltbeli parlamentáris formája) legalább annyira szolgálta Magyarország, mint a teljes birodalom és általa az európai hatalmi erőegyensúly általános érdekét, amennyiben régóta a legbiztosabb ellenszere volt az orosz befolyásszerzés regionális továbbterjedésének. Angliának tehát a morális és tágan értett ideológiai megfontolásokon túl, pusztán reálpolitikai okokból is elemi érdeke nyomást gyakorolni a célból, hogy Magyarország mielőbb visszanyerje történeti alkotmányát és sok évszázados politikai-közigazgatási önrendelkezését. Ezt bizonyítandó számos érvet hoz annak igazolására, hogy a magyar politikai elit soha nem is akart elszakadni Ausztriától, arra voltaképp maga a centralizációs politika kényszerítette rá. A magyarországi események ebben az értelemben nem is tekinthetők tehát forradalminak, hiszen: „a magyar mozgalom nem forradalom volt új szabadságjogok megszerzéséért, hanem harc a már birtokolt szabadságjogok védelméért – nem a demokratikus elméletekért folytatott küzdelem, amely nem talált volna bajnokra egy olyan országban, amely különösen azzal büszkélkedett, hogy vérontás nélkül szerezte meg szabadságjogait, hanem a centralizációs tervekkel és rendszerrel szembeni ellenállás”. Sőt, azt is világossá teszi, hogy az áprilisi törvények szentesítése után Magyarország kifejezetten ellenérdekelt volt az elszakadásban. A reál- és geopolitikai érveken túl pedig morális-ideológiai megfontolásokat is az angol politikai döntéshozók figyelmébe ajánl, például amikor azt fejtegeti, hogy „tegyük fel egy pillanatra, hogy Anglia az abszolutizmus oldalára áll […] mi lenne egy ilyen politika erkölcsi hatása? A szocialisták és a republikánusok sorai óriási mértékben megnövekednének; mert […] minden rosszat nem a monarchikus elvvel való visszaélésnek, hanem magának az elvnek tulajdonítanának.”
Andrássy érvkészlete, ha nem is maradéktalanul, de sok szempontból alátámasztani látszik mondanivalójának Wertheimer-féle hagyományos értelmezését. Csorba László azonban joggal mutatott rá arra, hogy előbbi vélhetően szándékosan hamisította meg Andrássy egyik kulcsmondatát, amikor szemérmetlenül kiszerkesztette a szó szerinti idézetéből a centralizáció ellenszeréül a föderatív rendszer említését. Csak sejteni lehet, hogy Wertheimert a dualista Magyarország közjogi állását alapjaiban veszélyeztető föderációs tervek századeleji aktuálpolitikai áthallása késztethette erre a szakmailag eléggé el nem ítélhető eljárásra. Csorba László viszont néhány elszórt utalás, de különösen az Andrássy 1850-es emigrációs ténykedéséről tudható értesülésekre alapozva oda konkludál, hogy az ekkor még Teleki László bizalmasának számító fiatal száműzött lényegében a birodalom szövetségi átalakítása mellett tett volna hitet (egy ponton még az elszakadás lehetőségére is célozva), így írása aligha olvasható az osztrák–magyar kiegyezést megelőlegező eszmefuttatások korai reprezentánsaként. Ennek a markáns újraértelmezésnek azonban a szöveg számos pontja szintén ellentmond. Például amikor Ausztria szláv föderációvá alakulásának veszélyeit és abban az orosz propaganda manipulatív szerepét hangsúlyozza a szerző, vagy amikor az etnikai alapú politizálás kilátástalanságát kárhoztatva annak a forradalom idején a birodalom vezetői általi cinikus kijátszását és a tragikus délvidéki és erdélyi következményeit idézi fel, sőt esetenként az elv következetes érvényesítésének abszurditására is rámutat.
A fentiek alapján annyi látszik tehát bizonyosnak, hogy e sokat emlegetett (ám kevesek által olvasott) írás szerzője, miközben az európai hatalmi erőegyensúly kérdését állította középpontba, nyilvánvalóan azonos állásponton volt a hazai konzervatívok (általuk persze lényegében a teljes korabeli magyar politikai elit) sine qua non elvárásával, amely egyszerre utasította el a birodalmi centralizációt és szállt síkra a magyar közjogi önállóság és alkotmányosság visszaállításáért. Hogy a birodalom újjászervezése milyen mértékű (és típusú) föderációt tett volna kívánatossá, annak részleteibe azonban egyáltalán nem bocsátkozott, ám – ahogy a konzervatívok – elvi alapon nem is ellenezte. Mondanivalója nóvuma viszont épp abban állt, hogy bár érvrendszere alfája és ómegája egyértelműen a magyar nemzeti szuverenitás helyreállítása volt, azt az angol olvasóközönség számára alapvetően az Osztrák Birodalom nagyhatalmi státusának visszanyerése szemszögéből tematizálta.
Nyitókép: Andrássy Gyula (balra) és Somssich Pál korabeli portréja
