A 2014-ben kezdődött és 2022-ben kiszélesedett orosz–ukrán háború egyik következménye, hogy napjainkban a geopolitikai viták közbeszédünk állandó részét alkotják, s egyúttal megnőtt az érdeklődés a kelet-közép-európai régió történelme iránt is. A háború kihívására régiónkban többféle válasz fogalmazódik meg, amelyeknek gyökereit nem mindig érti a közvélemény. Az alábbi – három részesre tervezett – írásban arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam a lengyel geopolitikai és regionális gondolkodás evolúcióját.
Az 1939. augusztus 23-án aláírt Hitler–Sztálin (közismert nevén: Molotov–Ribbentrop-paktum) megpecsételte Lengyelország sorsát. A németek és az oroszok / szovjetek újra felosztották egymás között, s ezzel letörölték a lengyel államot Európa térképéről. De nemcsak a lengyeleket érintette az erőszakos rendezés, hanem a baltiakat, a beloruszokat és az ukránokat, illetve Besszarábia és Észak-Bukovina lakóit is. Hamarosan mind szovjet uralom alá kerültek.
Az antanthatalmak vezetői 1943-tól kezdve tárgyaltak egymás között a kelet-közép-európai régió jövőjéről. Végül Jaltán született meg a döntés, hogy a Szovjetunió nyugati határait a Bug folyóig, délebbre a Tiszáig és a Dnyeszterig, befolyását az Elbáig terjesztheti ki. A háború után leereszkedő Vasfüggöny kettéosztotta Európát, új világrend jött létre, ez pedig az addig létező, de többnyire kudarcot vallott lengyel geopolitikai elméletek újragondolását tette szükségessé. Ebben az új helyzetben született meg az új lengyel keleti politika.
A lengyel geopolitika megújítása értelemszerűen az emigrációban folyt, mivel a Szovjetunió befolyása alatt álló kommunista Lengyelországban semmi ilyesmiről nem lehetett szó. A lengyel emigráció központja – a 19. századhoz hasonlóan – Párizs lett. Itt hozta létre Jerzy Giedroyc a Kultura című lengyel nyelvű folyóiratot, amely a kommunista időkben a legfontosabb szellemi igazodási pontként szolgált a lengyel nyilvánosságban.
Giedroyc világnézete a harmincas években formálódott, nagy hatással voltak rá Adolf és Aleksander Bocheński nézetei – az oroszellenes prométheizmus – a Bunt Młodych szerkesztőségében. Természetesen Giedroyc háború utáni gondolkodása különbözött ifjúkori elképzeléseitől, és más megoldásokat keresett. Már csak azért is, mert az új határok meghúzásával az „ukránkérdés” megszűnt lengyel belügynek lenni, Lengyelország gyakorlatilag homogén nemzetállammá vált. A fő kérdés, ami Giedroycot foglalkoztatta, hogy Lengyelország miképpen viszonyuljon az ún. ULB-országokhoz (Ukrajna, Litvánia, Belarusz), amelyekkel több mint négy évszázadon keresztül egy államot alkotott (Jagelló-állam).
Giedroyc és köre – elsősorban Juliusz Mieroszewski – egyértelműen állást foglalt az új határok kérdésében. Lengyelországnak sem a keleti, sem pedig a nyugati határait nem tartották vita tárgyának. Elfogadták a nagyhatalmak által Jaltában rögzített területi rendezést, beleérte a lengyelek számára oly fontos Keleti Határvidék (Kresy Wschodnie) elvesztését is. Ezért a szintén emigrációba került nemzeti demokraták a lengyel nemzeti érdekek elárulásával, illetve a valóságtól való elszakadással vádolták őket. Giedroyc és Mieroszewski azonban makacsul kitartottak elveik mellett, úgy vélték, hogy azoknak nincs alternatívájuk. Azt hitték az utópikusnak tartott elképzeléseikről, hogy előbb-utóbb valósággá válnak.
Abból indultak ki, hogy a második világháború Európa területének érdekszférákra osztásával ért véget. A kontinens keleti fele számára mindez Moszkva dominanciáját és a szovjetizálást jelentette, de nem elégedtek meg ezzel az egyszerű diagnózissal. Mieroszewski azt hangoztatta, hogy a régi „megcsontosodott doktrínák mauzóleumának” búcsút kell inteni, a harmincas évek „orientációs iskolái” kudarcot vallottak. Nem lehet Lengyelország jövőjét sem „Németországra”, sem a „Oroszországra”, sőt „Nyugat-Európára” sem feltenni. Az a politika, amely a háború előtt azt vallotta, hogy egyenlő távolságra kell helyezkedni Berlintől és Moszkvától, Varsó nemzetközi elszigeteltségéhez vezetett, a Nyugat-Európához való közeledés pedig nem mentette meg az országot az újabb felosztástól.
Giedroycék szerint újra kellett fogalmazni a „jagellonizmus” fogalmát is. Ha az ukránoknak, litvánoknak és belaruszoknak az nem felel meg – ahogyan azt Varsóban hinni szerették –, hanem tiszta lengyel imperializmusnak tartják, akkor azt fel kell adni. El kell vetni az ULB-országokkal szembeni lengyel paternalizmust, a régi „jagellonizmus” helyett partnerséget kell velük kialakítani. E program abból a felismerésből is táplálkozott, hogy a lengyel imperializmus a történelem során gyengébbnek bizonyult, mint az orosz, így azzal nem is érdemes versengeni.
A lengyel–ukrán viszony rendezése – amely a háború alatt még inkább terhelté vált – továbbra is kulcskérdés maradt számukra. A partneri viszony kialakítása, vagyis egyfajta új kiegyezés létrehozása azonban nem elsősorban morális vagy valamiféle ukranofil érzelemből eredt, hanem tiszta lengyel nemzeti- és államérdekként definiálták. Ráadásul az orosz / szovjet megszállás alá kerülő lengyelek és ukránok élete ismét könnyen összehasonlíthatóvá vált (tegyük hozzá, hogy 1795 és 1918 között ugyanilyen közös sorban osztoztak a cári birodalomban). Nem véletlen, hogy a nyugati ukrán emigrációval is szoros kapcsolatba kerültek.
Az új helyzet új geopolitikai megközelítést igényelt. Mivel a történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy Nyugat-Európa nem nyújt elegendő garanciát a németek és az oroszok között élő népek nemzeti szuverenitásához, ezért Giedroycék úgy vélték, hogy Kelet-Közép-Európát föderalizálni kell a jövőben, még akkor is, ha ezt majd egyszer az USA fogja megtenni. Ugyanakkor ez nem jelentett szembefordulást Európával, mivel az nem volt vita tárgya, hogy e régiónak kulturális értelemben a Nyugaton, és nem a Keleten van a helye. Feladták ezzel a Berlin és Moszkva közötti „középen állás” stratégiáját is. Mieroszewski 1954-ben egy tanulmányában kifejtette, hogy egy ilyen föderatív formáció nem lehet németellenes, mivel annak a jövőbeni Európa lesz a helyszíne, és nem fordulhat önmaga ellen. Úgy vélte, hogy „mind Németországnak, mind ennek a szövetségnek az lenne az érdeke, hogy a kölcsönös kapcsolatok a lehető legbarátságosabbak legyenek”. Ugyanakkor erősen antikommunista és szovjetellenes volt. A föderáció azért is merült fel mint lehetséges biztonságpolitikai keret, mert a Szovjetunió feldarabolása a „prométheizmus” jegyében a fennálló hatalmi keretek miatt elérhetetlennek látszott.
Giedroycék elképzelésében a föderáció együtt járt volna a nemzetállami szuverenitás egyes elemeinek feladásával a kollektív érdekek javára, de ebben nem láttak semmi kivetnivalót. Már az ötvenes évek elején úgy vélték, hogy Nyugat-Európában is valami hasonló megy végbe a közös piac és a NATO keretei között.
A föderáció kapcsán említettem már az USA lehetséges szerepét. Mieroszewski jól látta előre az Egyesült Államok jövőbeni szerepét. Azt hangoztatta, hogy Európa világuralmának korszaka véget ért. „Európa sorsa nem Európában fog eldőlni”, Európa továbbra is a 19. századi korlátok között él, s ez megnehezíti számára a közös európai integrációt és a közös európai identitás kialakítását. Ezzel szemben az USA végigment ezeken a folyamatokon. Mieroszewski szerint az európaiaknak mielőbb fel kell ismerniük, hogy a kontinens megszűnt a világ középpontja lenni, két részre szakadt, és képtelen meghatározni a világrendet.
Ebből következett az az elképzelés, hogy a lengyel kérdéseket nem lehet Európa felszabadításának és egyesítésének általános problémáitól elszigetelten megoldani. Nincs visszatérés az 1939 előtti helyzethez. Mieroszewski azt hangsúlyozta, hogy a „történelem egyirányú utca – csak előre” halad. Már egy 1952-es tanulmányában meghaladottnak vélte az államot is mint politikai egységet. Az USA-n és a Szovjetunión kívül szerinte nem maradtak szuverén államok, ezért anakronizmusnak vélte a független Lengyelországért vívott harcot is. A kisállamok szuverenitását egyébként is fikciónak nevezte. Számára a cél a szabad és demokratikus Lengyelország létrehozása volt.
Giedroyc és Mieroszewski az is vallotta, hogy a föderációba tömörülő kelet-közép-európai államoknak le kell mondaniuk a „történelmi-jogi” érvelésről, a területi követelésekről, mivel ezek csak gyengítik a közös biztonságot. Úgy vélték, hogy eljön az a történelmi pillanat, amikor az ULB-országok társadalmai vagy autonómiát, vagy függetlenséget követelhetnek. Lengyelország feladata szerintük az, hogy erre felkészüljön, és támogassa őket Moszkvával szemben. Mieroszewski úgy fogalmazott, hogy „a Lwówról való lemondás nem az ukránokhoz való viszony, hanem Oroszországgal szembeni politikánk része” volt.
Természetesen mindez illuzórikusnak tűnt a második világháború után néhány évvel, de Giedroyc és Miroszewski hosszú távon gondolkodott. Rövidtávon úgy vélték, hogy a Szovjetunió feldarabolása helyett meg kell elégedni az ULB-országok emancipációs törekvéseinek támogatásával, illetve a Szovjetunióval kialakítandó kapcsolatok feltételévé kell tenni a birodalom belső demokratizálódásának követelését. Abban teljesen biztosak voltak, hogy ezek az országok szerződéses úton nem válhatnak függetlenné.
A „lengyel Ostpolitik”
Mieroszewski 1973-ban tette közzé a párizsi Kultura hasábjain a „Lengyel »Ostpolitik«” című nagyhatású tanulmányát. A címben szereplő „Ospolitik” implicite a nyugatnémet bonni kormány hatvanas évek második felében megindított keleti politikájára adott válasz is volt egyben. A német szociáldemokrata vezetésű kormányok ugyanis ekkor hirdették meg a Moszkvával partneri kapcsolatokra törekvő új külpolitikájukat. A párizsi Kultura meghatározó alakja azonban explicite nem Bonnak, hanem a Roman Dmowski politikai utódainak tartott lengyel Nemzeti Párthoz kötődő, Londonban kiadott Myśl Polska [Lengyel gondolat] és a Dziennik Polski [Lengyel Napló] című lapok hasábjain megjelent cikkekre adott választ. A nemzeti demokraták ugyanis az 1945-ös határokat csak részben fogadták el. A nyugati (Odera–Neisse) határvonalhoz ragaszkodtak, ám a keleti területek elvesztésébe nem törődtek bele.
Mieroszewski e felvetésekre reagálva összegezte a párizsi lengyel emigrációban kiformálódott keleti politikát. Szerinte a Nemzeti Párt köre ugyanazokból a hamis előfeltevésekből indul ki, mint annak idején Dmowski. Egyfelől hogy „nem az orosz néppel és társadalommal, hanem az establishmenttel kell megegyezésre törekedni”, illetve „hogy a totalitarizmus és az imperializmus örökös jelenség Oroszországban, tehát a cárokkal vagy Hruscsovékkal kell beszélni, mert Moszkvában soha nem lesz demokratikus kormány.” Ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a „szatellit-országok revizionistáinak, radikális reformistáinak vagy forradalmárainak kapcsolatot és kapcsolatokat kell keresniük az oroszországi ellenzékkel.” Nagyon egyértelműen fogalmazott, amikor a következőket írta: „Nem választunk az úgynevezett prométheuszi program és a szovjetekkel való tárgyalások programja között – mert nincs ilyen választásunk. Az Oroszország által elnyomott népek felszabadítására irányuló program mellett vagyunk – nem romantikából, hanem azért, mert számunkra nincs más út, és valójában soha nem is volt.”
A felszabadítás azonban – véleménye szerint – nem érhető el tárgyalásos úton: „Nyilvánvaló, hogy ha valaki tárgyalásokat és megállapodásokat akar kétoldalú alapon, akkor nem támogathatja a felszabadító mozgalmakat, mivel a hivatalos Moszkva soha nem fog tárgyalásokat folytatni a prométheizmus híveivel.” Mindezt azzal indokolta, hogy Oroszország egy olyan birodalom, amely csak az erő politikáját érti: „az elmúlt 200 évben Oroszország ahelyett, hogy velünk tárgyalt volna, négyszer vett részt Lengyelország felosztásában. Ez azért történt, mert Oroszország egy imperialista hatalom, és az is volt.”
Ellenben azt gondolta, hogy egy lengyel–csehszlovák vagy egy lengyel–csehszlovák–magyar föderáció egy olyan közép- és kelet-európai államcsoportosulást jelenthet, amelynek együttes gazdasági és ipari potenciálja – egyesülve és föderalizálódva – ellenállhat Moszkva imperialista hajlamainak.
Azzal természetesen Mieroszewski is tisztában volt, hogy a hetvenes évek első felében semmilyen lehetőség nem nyílt egy ilyen föderáció létrehozására. Éppen ezért az evolúciós változást hirdette: „a növekvő nemzeti és felszabadító mozgalmak korában a szovjet birodalom egyre inkább anakronizmussá válik – a huszadik század egyre nagyobb »különlegességévé«. Arra is számított, hogy Kína annyira megerősödik, hogy katonailag és gazdaságilag nyomást gyakorol majd Moszkvára, és az majd engedményeket tesz az elnyomott népek irányába.
Összegezve, Mieroszewski a következő programot terjesztette elő Lengyelország keleti politikája vonatkozásában:
- A szovjetek által elnyomott népek (különösen az ULB-országok társadalmai) önrendelkezési jogának és független állami létének elismerése.
- A revizionista politika végleges feladása, még akkor is, ha a történelem kedvező helyzetet teremtene rá.
- Baráti kapcsolatok az orosz nemzettel, de a birodalmi szovjet rendszer elutasítása.
Ezt nevezhetjük a lengyel keleti politika („Ostpolitik”) alapvetésének.
Mieroszewski azonban nem volt optimista afelől, hogy programját minden lengyel magáévá tenné, sőt a program megvalósulásának idejét is a távoli jövőbe helyezte. Cikkét a következő sorokkal zárta: „Az anakronizmusok néha sokáig tartanak, de a végén mindig összeomlanak. A lengyel keleti politika feladata az kell legyen, hogy felkeltse és felerősítse a szovjetekben lévő összes centrifugális erőt, és egységes frontot alakítson ki a szovjetek által leigázott népek között – az oroszokat sem kizárva. Már régóta megbékéltem azzal a ténnyel, hogy valószínűleg nem fogom megérni a felszabadulás pillanatát. Azt azonban sajnálom, hogy nem vagyunk felkészülve erre a pillanatra, hogy nincs teljes egyetértés a lengyelek és az ukránok, a fehéroroszok és a litvánok között. Sajnálom, hogy még mindig vannak közöttünk olyan politikusok, akik készek a fejünk felett és a szomszédos nemzetek kárára tárgyalni az imperialista Moszkvával. Sajnálom, hogy vannak emigrációban élő kiváló hazafiak csoportjai, akik azonban az 1939-es határok halott legalizmusát részesítik előnyben a leigázott nemzetek egységes fellépésének szükségességével szemben. Sajnálom, hogy oly kevés lengyel keresi a megértést és az együttműködést az új orosz nemzedékkel. Hadd ismételjem meg még egyszer: a történelmi konjunktúra, amelyre várunk, nem lesz hasznunkra, ha nem készülünk fel rá alaposan.”
Nyilatkozat az ukrán kérdésről
Jerzy Giedroyc kezdeményezésére a Kultura lapjain 1977-ben jelent meg egy nyilatkozat „ukrán ügyben”. Az aláírók között találjuk többek között az orosz Andrej Amarik, Vlagyimir Bukovszkij vagy a magyar Méray Tibor nevét is. A cél egyértelmű volt: az évek alatt formálódó keleti politikának hangot adni, s egyúttal szolidaritásukat kifejezni az ukránokkal és más, az oroszok által elnyomott népekkel. Ez a nyilatkozat alapjaiban határozta meg az ekkoriban aktivizálódó lengyel ellenzéki diskurzusokat. A szöveget érdemes teljes terjedelmében közölni, mivel magyarul eddig nem jelent meg:
„Az általunk kiadott nyilatkozatban, amelyet a keletről érkező emigránsok együttműködésének újabb és fontos előrelépésének tekintünk, másodlagos, sőt a lényeget elhomályosító lenne a múlt századi orosz imperializmus és a mai szovjet imperializmus közötti hasonlóságok és különbségek elemzése. A lényeg maga az imperializmus, függetlenül attól, hogy milyen formában jelenik meg, milyen motivációval vagy álarccal, milyen történelmi körülmények között lép fel. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül az évszázados lengyel imperializmus által Ukrajnának okozott sérelmeket sem.
Az imperializmus, bármilyen formában, céllal és körülmények között jelenjen is meg, egyformán rabszolgasorba taszítja az áldozatául esett nemzeteket, és egyformán megmérgezi a hordozó nemzetet. Ezzel együtt van egy alapvető különbség, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni: a cári Oroszországgal ellentétben a Szovjetunió ma a világ utolsó gyarmatbirodalma, és előbb-utóbb a nemzeti felszabadítás egyetemes ereje annak anakronisztikus létére is le fog csapni.
A Szovjetunió birodalmi struktúráján belül az alárendeltségnek két foka van: a ,,korlátozott szuverenitás” státusza a közép- és kelet-európai úgynevezett népi demokráciákban és a teljes alávetettség státusza a beolvasztott uniós köztársaságokban. A lengyeleknek, cseheknek vagy magyaroknak összehasonlíthatatlanul több lehetőségük van nemzeti és kulturális identitásuk megőrzésére, mint az ukránoknak, belaruszoknak, baltiaknak vagy a muszlim nemzeteknek. Az előbbieket szovjetizálják, de még nem oroszosítják. Az utóbbiakat évről évre intenzívebben szovjetizálják és russzifikálják. De az egyik és a másik sorsa szorosan összefügg: nem lehetnek igazán szabad lengyelek, csehek vagy magyarok szabad ukránok, fehéroroszok vagy litvánok nélkül. És végső soron szabad oroszok nélkül. Birodalmi ambícióktól mentes, saját nemzeti életüket fejlesztő, más nemzetek önrendelkezési jogát tiszteletben tartó oroszok nélkül.
Nyilatkozatunkban az ukránokat helyeztük előtérbe, mint a Szovjetunió legnagyobb meghódított nemzetét és mint a litvánok mellett a legmakacsabbul törekvő nemzetet, amely független államiságot akar kivívni. Mindenesetre arra törekszünk, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amelyben az ukránok szabadon megmondhatják, hogy akarnak-e független államiságot. A Hruscsov vezette olvadás mintegy tíz éve alatt a lezajlott újjászületés örökösei Ukrajnában felemelték a fejüket, és megpróbálták, ha csak részben is, de újjáépíteni azt, amit Sztálin alatt leromboltak. Aztán jöttek, és a mai napig tartanak a brezsnyevi pogromok. Semmi sem utal azonban arra, hogy Ukrajna kapitulált volna. Ellenkezőleg, az ukrán hazafiak népesítik be a legsűrűbben a börtönöket és a táborokat; az ukrajnai ellenállás a birodalom nemzeti ellenállásának szinonimájává vált.
Ezért e nyilatkozat megtételével három kérdést tárunk a nyilvánosság elé. Először is, magát az ukrán ügyet. Másodszor, az összes többi nemzeti kisebbség ügyét (amelyek már egy ideje összességében többséget alkotnak a Szovjetunióban), amelyek önrendelkezésre, a szovjet alkotmány által papíron garantált önállóságra törekszenek. És végül, harmadszor, a birodalmi nemzet ügyét, amelynek minél hamarabb tudatosítania kellene, hogy a szovjet gyarmatosítás felszámolása a saját érdeke is, mert csak így háríthatja el a jövőbeni kölcsönös mészárlás veszélyét. Különös nyomatékkal szólítjuk fel a Szovjetunióban működő orosz ellenzéki mozgalmat és az orosz politikai emigrációt, hogy erősítsék és mélyítsék el együttműködésüket az ukrán függetlenségért harcolókkal.
Mieroszewski cikkének és a Giedroyc által kezdeményezett deklarációnak nagy hatása volt a hetvenes évek második felétől a Lengyelországban intézményesülő, bár természetesen illegális keretek között működő ellenzéki csoportok külpolitikai gondolkodására. A szamizdatban kiadott lapokban, brosúrákban és könyvekben is egyre gyakrabban vitatták meg e kérdést. Megjelentek az ukrán történelmet és a lengyel–ukrán történelmi kapcsolatokat tárgyaló cikkek, dokumentumok. Az ukránokkal való szolidaritás mellett e cikkek leginkább arra hívták fel a lengyelek figyelmét, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt mind a lengyel, mind az ukrán nemzet számára, amikor konfliktus alakult ki köztük.
Fontos mérföldkő volt ebben a folyamatban a Szolidaritás mozgalom 1981. szeptemberi kongresszusán elfogadott, Kelet-Európa dolgozóihoz intézett Felhívás, amelyben a lengyel munkások a Szovjetunióban, illetve a szovjet blokkban élő más népekhez szóltak. Bátorították őket az önszerveződésre és a Szolidaritás mozgalom példájának követésére. E felhívás természetesen felháborította nemcsak Moszkvát, hanem a szatellit-államok vezetőit is. Ürügyként szolgált a hadiállapot bevezetéséhez és a Szolidaritás felszámolásához Lengyelországban.
Ám mindennek ellenére a nyolcvanas években a lengyel ellenzékiek a hadiállapot bevezetéséből éppen azt a – szovjetek által nem várt – következtetést vonták le, hogy egyedül nem lehet kivívni a függetlenséget, hanem csak akkor lehetséges annak elérése, ha az elnyomott népek összefognak, és egyszerre kényszerítik erre a Moszkva-központú impériumot.
A Mieroszewski–Giedroyc-doktrínaként is emlegetett lengyel keleti politika az 1989-es rendszerváltást követő kormányok vezérfonalaként szolgál napjainkig (erről Lagzi Gábor írt magyar nyelven kiváló monográfiát). A 2022. február 24-e óta tartó orosz–ukrán háborúban elfoglalt lengyel álláspont is jelentős mértékben ebből a geopolitikai hagyományból ered.
A sorozat részei
A lengyel geopolitikai gondolkodás története I. – A kezdetek
A lengyel geopolitikai gondolkodás története II. – Az újjászülető Lengyelország
A lengyel geopolitikai gondolkodás története III. rész – A „lengyel Ostpolitik” (a jelen írás)
A szöveg ismeretterjesztő és oktatási céllal készült az alábbi irodalom alapján
Czuczak, Chrystyna: „Nie ma niepodległej Polski bez niepodległej Ukrainy, Białorusi i Łitwy.”Uraina w geopolitycznych koncepcjach środowisk opozycyjnych (1976–1989). In: Giedroyc a Ukraina. Ukraińska perspektywa Jerzego Giedroyca i środowiska paryskiej „Kultury”. Red.: Semczyszyn, Magdalena – Zajączkowski, Mariusz. Warszawa – Lublin – Szczecin 2014, 254– 270.
Habielski, Rafał: Jerzy Giedroyc, Juliusz Mieroszewski. Prolegomena i motywy polityiki wschodniej. In: Giedroyc a Ukraina. Ukraińska perspektywa Jerzego Giedroyca i środowiska paryskiej „Kultury”. Red.: Semczyszyn, Magdalena – Zajączkowski, Mariusz. Warszawa – Lublin – Szczecin 2014, 93–103.
Lagzi Gábor: A lengyel keleti politika. Lengyelország keleti szomszédság- és nemzetpolitikája, 1989–2009. Budapest 2011.
Michał Urbańczyk: Idea ULB (Ukraina–Litwa–Białoruś) w myśli Jerzego Giedroycia i Juliusza Mieroszewskiego. In: Rodzinna Europa. Europejska myśl polityczno – prawna u progu XXI wieku. Red.: Fiktus, Paweł – Marszał, Maciej – Malewski, Henryk. Wrocław 2015, 309–322.
A szövegben említett lengyel források
Deklaracja w sprawie niepodległości Ukrainy. Kultura, 1977/5. 66–67.
Mieroszewski, Juliusz: Polski „Ostpolitik”. Kultura, 1973/6–7. 68–79.
