A lengyel geopolitikai gondolkodás története I. rész – A kezdetek

A 2014-ben kezdődött és 2022-ben kiszélesedett orosz–ukrán háború egyik következménye, hogy napjainkban a geopolitikai viták közbeszédünk állandó részét alkotják, s egyúttal megnőtt az érdeklődés a kelet-közép-európai régió történelme iránt is. A háború kihívására régiónkban többféle válasz fogalmazódik meg, amelyeknek gyökereit nem mindig érti a közvélemény. Az alábbi – három részesre tervezett – írásban arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam a lengyel geopolitikai és regionális gondolkodás evolúcióját.

A lengyel geopolitikai gondolkodás kezdetei egészen a 19. század első feléig nyúlnak vissza. Ennek oka, hogy a lengyel államiság 1795-ben megszűnt létezni, miután Poroszország, Oroszország és a Habsburg Birodalom felosztotta egymás között a Rzeczpospolitát, azaz a Lengyel–Litván Köztársaságot. A lengyel nemzet döntő többsége a felosztást elfogadhatatlannak tartotta, és szüntelenül kereste azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével helyreállíthatná a lengyel állam szuverenitását. A gyakorlatban ez a tevékenység Napóleon támogatásától több felkelésen (1830, 1846, 1863) át a különféle nemzetközi akciókba való bekapcsolódásig (1848/49) terjedt.

Mivel a több mint négy évszázadon át létezett Lengyel–Litván Köztársaság egy hatalmas (tetőpontján közel 1 millió négyzetkilométer területű), soknemzetiségű és többvallású (ma úgy mondanánk: multikulturális) államalakulat volt, természetesnek vehető, hogy a lengyel értelmiség is megpróbálta megfogalmazni, hogy mi is az a tér, amelyben egy új Lengyelországnak létre kell jönnie, és mi garantálhatja az új lengyel állam biztonságát.

Oskar Żebrowski, Wincenty Pol és Wacław Nałkowski 

Az 1809-ben litván területen született Oskar Żebrowskit tartják a lengyel geopolitikai gondolkodás előfutárának. A filozófus végzettségű tanár bekapcsolódott az 1830 novemberében kirobbant oroszellenes felkelésbe, majd annak bukása után ő is Franciaországba emigrált. Ott mérnöki diplomát szerzett, utakat és vasutakat tervezett francia és spanyol földön. Egy Toulouse melletti szanatóriumban hunyt el 1883-ban.

Oskar Żebrowski azonban nem csak mérnök, hanem gondolkodó is volt. Geopolitikai szempontból a legfontosabb műve „Lengyelország. Általános vázlat az egykori lengyel állam felemelkedésének és bukásának okairól” címmel 1847-ben jelent meg Párizsban. Ő volt az első lengyel, aki nemcsak geopolitikai leírást adott a kelet-közép-európai térségről (vagyis az egykori lengyel–litván állam területéről), hanem geopolitikai érvelésen alapult az elmélete is.

A Földet természeti területekre osztotta. Véleménye szerint a természet közvetlenül befolyásolta az adott földön lakó társadalmak életmódját és szerveződését. E területeknek tulajdonította az ott lakók identitására és jellemére gyakorolt legnagyobb hatást. (Żebrowski gondolkodása nagy hatással volt Karl Ritter munkásságára, akit egyébként joggal neveznek geopolitikai előfutárának.)

Żebrowski Európát két fő részre osztotta: Délnyugat-Európára és Északkelet-Európára. A két terület határvonala a Kur-öböl (a mai Kalinyingrád és Litvánia partjai) és az Odeszai-öböl között húzódik. Lengyelország területét pedig az Európa e két nagy területe közötti határvonalra helyezte. Szerinte Lengyelország határai keleten a Dvináig és a Dnyeperig, nyugaton az Oderáig, északon a Balti-tenger partjáig, délen a Fekete-tenger partjáig, a Duna torkolatától Odeszáig terjedtek. Lengyelország területét is két „félre” osztotta: 1) a Balti-tenger vízgyűjtő területére, 2) a Fekete-tenger vízgyűjtő területére. Ez a pozíció a Żebrowski által javasolt európai felosztásban kiszolgáltatottá tette Lengyelországot az Oroszországgal való állandó konfliktusnak. Żebrowski még azt is írta, hogy Lengyelország elhelyezkedéséből egyfajta „küldetés” is következik, hogy „feltartóztassa Oroszország betöréseit, és Európa e részén a liberális eszmék fókuszpontja legyen”. Ezzel szembenállt az az orosz birodalmi narratíva, miszerint a liberális eszmék idegenek Európától, Oroszországnak pedig éppen az a küldetése, hogy ettől megszabadítsa a kontinens népeit. Żebrowski geopolitikai világképében tehát Lengyelország egy civilizációs törésponton fekszik, ami sajátos küldetést, identitást kölcsönöz a lengyel társadalomnak.

Lengyelország földrajzi elhelyezkedésének tudományos igazolásával Żebrowski kortársa, Wincenty Pol (1807–1872) foglalkozott az első között. Pol Lublinban született, Lwówban (Lemberg) filozófiát tanult, később pedig Wilnóban (Vilnius) németet tanított. Ő is részt vett az 1830-as felkelésben, majd emigrációba vonult. Hamarosan azonban visszatért Galíciába, és bekapcsolódott a hazafias mozgalomba. Idővel a geográfia és az etnográfia felé fordult az érdeklődése, ezért sokat utazott a térségben. 1849-től a krakkói Jagelló Egyetemen az Általános geográfia tanszék professzora. (A Karl Ritter alapította berlini után ez volt a világ második geográfia tanszéke.) Legjelentősebb műveit, mint az „Európa északkeleti része a természet szempontjából” (1851), illetve a „Lengyelország történelmi területe” (1869) ekkor írta.

Pol elvetette azt a hipotézist, hogy egy nemzet egész életét – beleértve a politikai életét is – az éghajlati viszonyok határozzák meg. A lengyel tudományban az éghajlat történelmi folyamatokra gyakorolt hatása elemzésének előfutára volt. Ő volt az egyik első lengyel geográfus, aki megfogalmazta a történelmi lengyel terület természetes különállásának koncepcióját, amelyet szerinte a következő határok rajzolnak meg: északon a Balti-tenger, délen a Fekete-tenger, a Dnyeszter és a Kárpátok, nyugaton az Odera, keleten a Dvina és a Dnyeper. A lengyel geográfus szerint a lengyel földek átmenetet képeztek Kelet- és Nyugat-Európa földrajzi jellemzői között.

Lengyelország földrajzi elhelyezkedésének jellemzőivel és azoknak a politikai folyamatokra gyakorolt hatásával Wacław Nałkowski (1851–1911) foglalkozott bővebben. Nałkowski érdeklődése a geográfia felé Lublinban, gimnáziumi évei alatt fordult Albert Szumowski földrajztanára hatására, a krakkói Jagelló Egyetem földrajz szakos hallgatójaként pedig nemcsak geográfiát, hanem asztronómiát és térképészetet is tanult.

Nałkowski számos munkát írt, közülük a legfontosabbak: „Geográfiai pillantás a régi Lengyelországra” (1887), „A történelmi Lengyelország területe mint földrajzi egyéniség” (1912), illetve „Adalékok a régi Lengyelország földrajzához” (1913). Publikációi közvetlenül befolyásolták a Lengyelország geopolitikai helyzetéről szóló nemzeti vita kezdetét. Nałkowski – Polra hivatkozva – megfogalmazta a Lengyelország területének átmeneti jellegéről szóló tézisét. A lengyelek által lakott terület alföldi jellege szerinte nem volt alkalmas arra, hogy Európa e részén politikai állandóságot tartson fenn. Azt állította, hogy a lengyel terület olyan terület, ahol a nyugat-európai jellemzők átmennek a kelet-európai jellemzőkbe. A geográfus a „lengyel területet” „földtípusként” írta le, amely két szomszédos típus – a nyugat- és a kelet-európai – jellegzetességeit tartalmazza. A lengyel földeket Nyugat-Európa és Kelet-Európa közötti „átjárónak” nevezte. Mindezek mellett Nałkowski a lengyel terület átmeneti jellegét vallási, néprajzi és gazdasági szempontból meghatározó jelentőségűnek tartotta, rámutatva a nyugati és keleti területek gazdasági rétegződésének jelentős különbségeire, a keleti és nyugati lakosság eltérő nemzeti és vallási szerkezetére. Lengyelország geopolitikai határainak kiterjedését Wacław Nałkowski nyugaton az Odera és a Lausitz–Neisse vonalán, keleten pedig a Dvina, a Dnyeper vagy a Peipus–Pszkovi-tótól a Vjelikaja folyó és a Dnyeper vonalán, a Finn-öböltől az Odeszai-öbölig húzódó vonal mentén jelölte ki. Nałkowski földrajzi és geopolitikai munkásságára nagy hatással voltak Karl Ritter nézetei.

Nałkowski tézisének egyik legkorábbi kritikusa a lwówi földrajzprofesszor, Antoni Rehman (1840–1917) volt, aki általánosságban elutasította a földrajzi determinizmust. Rehman krakkói születésű volt, és szintén a Jagelló Egyetemen tanult, de nem csak geográfiát, hanem botanikát is – ez utóbbi területen szerezte meg doktorátusát. Később a növények anatómiájára szakosodott, és a lwówi egyetem előadójaként tevékenykedett. Sokat utazott, többek között bejárta Afrikát is. Nałkowskival szemben azzal érvelt, hogy az országnak csak egyes területeit, például a Kárpátokat lehet elismerni átmenetiként, de egész Lengyelországot nem.

Eugeniusz Romer, a lengyel geopolitika atyja

Rehman tanítványa volt Eugeniusz Romer (1871–1953), aki lefektette a lengyel geopolitika alapjait, ezért őt a lengyel geopolitika atyjaként szokás emlegetni. Lwówban született, édesanyja, Körtvélyessy de Asguth Irén magyar nemesi családból származott. Nowy Sączban (Újszandec) járt gimnáziumban, majd a Jagelló Egyetemen tanult történelmet, geográfiát, geológiát és meteorológiát, de járt Halléban és Lwówban is egyetemre. Különösen foglalkoztatták a hegyek és a hegyláncok. Kutatásai során megjárta az Alpokat, de eljutott Japánba a Fudzsihoz, a Himalájába és Alaszkába is. 1919-ban a párizsi béketárgyalásokon a lengyel delegáció egyik földrajzi szakértője volt, majd 1921-ben megalapította Lwówban a Kartográfiai Intézetet, amelyet néhány évig vezetett is. A második világháborút Londonban vészelte át, majd 1946-tól a Jagelló Egyetem professzora volt.

Romer első geopolitikai munkája az 1901-ben megjelent „A folyók szerepe a nemzetek történelmében és földrajzában” volt. Ez a mű indította el a lengyel geopolitika vízrajzi iskoláját, amely a folyóknak, a folyómedencéknek és a nyílt vízfelületeknek kulcsfontosságú szerepet tulajdonított az államok fejlődésében. A kiadvány, amelyben Romer vitába szállt Nałkowskival, az 1912-ben megjelent „A történelmi Lengyelország természeti alapja” című műve volt. Romer teljes mértékben elutasította a lengyel területek átmeneti jellegének tézisét. Megpróbálta bebizonyítani, hogy Lengyelország területének „fizikai létjogosultsága” van a földrajzi környezetben.

Geopolitikai elméleteit először az 1917-ben megjelent „Lengyelország: Föld és állam” című munkájában, majd legteljesebben közvetlenül a második világháború kitörése előtt a lengyel geopolitika klasszikusának számító, a „Föld és állam: Néhány geopolitikai megjegyzés” című művében fejtette ki. Lengyelország területét a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti hídként határozta meg, ezért elvetette a lengyel terület átmeneti jellegének tézisét az átmenő (áthidaló) jelleg tézise javára. Romer hidrográfiai érvekkel próbálta bizonyítani hipotézisét: rámutatott, hogy a lengyel vízrajzi rendszer egybeesik a Balti–Fekete-tengeri híd vonalával. Ennek során azzal érvelt, hogy Lengyelország területének integritását elsősorban a folyórendszer határozza meg, amely „természetes határt” képez. Az a tény, hogy az Odera folyónak a Lausitzi Neisse (Nysa Łużycka) torkolatától és a folyó észak felé fordulásától a bal partján – az elhanyagolható csatornákon kívül – nincs mellékfolyója, az oka annak, hogy Lengyelország nem terjeszkedhetett történelmileg nyugat felé. Ezért az Odera–Neisse vonal volt a lengyel terület természetes határa.

Romer nem értett egyet Nałkowski elméletével, amely szerint Lengyelország civilizációs közvetítő szerepet tölt be Kelet és Nyugat között, és azzal érvelt, hogy a Lengyelország és Oroszország közötti határ olyan erős volt, hogy akadályát képezte bármilyen kulturális cserének. Szerinte a Lengyelország és Oroszország történelmi politikai rendszerei közötti eltérés oka az „alföldi formák ellentétében” rejlett. Romer azzal érvelt, hogy a Lengyel-alföld (Wyżyny Polskie) azért nem olvadt össze az orosz alfölddel (Kelet-európai-síkvidékkel), mert kelet–nyugati irányban egyfajta teknőt képez, ezzel szemben az orosz lemez középső része enyhén domború. Véleménye szerint ezek a geomorfológiai tényezők nagy hatással voltak mind a természetre, mind például az éghajlatra, és így a településformákra és az államépítési folyamatokra is.

Eugeniusz Romer tagadta a tiszta földrajzi determinizmust, ellenben hangsúlyozta az emberi tevékenység és akarat szerepét a politikai élet alakításában. Ugyanakkor felhívta a figyelmet – ebben Nałkowskival mégis egyetértett – a földrajzi tényezők objektív szerepére a történelmi folyamatokban. Hangsúlyozta például a domborzati formák, a vízrajzi rendszer formája, a tengerekhez való hozzáférés vagy az éghajlat jelentőségét az emberi terjeszkedés történetében. Annak a nézetnek a híve volt, hogy az ember nem képes a természet törvényeit negligálni. Igaz, a szervezett emberi akarat képes ezeket megsérteni, de előbb-utóbb, különösen a „történelmi zűrzavar” idején, a tér visszatér a „természetes útjára”.

A lengyel állam terjeszkedésének irányai és határai

Romer felhívta a figyelmet a földrajzi tényező szerepére a lengyel államiság középkori terjeszkedésében. Rámutatott, hogy Lengyelország I. Mieszko idején mintegy 110 000 km² területet foglalt el, és mindössze fél évszázaddal később már kb. 470 000 km²-re terjedt ki, ami feltételezhetően a terület kedvező alakjának és a „természetes történelmi utak” adottságainak köszönhető. A lengyel geográfus négy természetes történelmi utat különböztetett meg a lengyel állam fejlődésében. 

1. Lengyelország Bolesław Chrobry (Vitéz Boleszláv) vezetésével a nyugatól keletre terjeszkedés eredményeként elérte a Bug folyó vonalát. A Bug Romer szerint nem jelent természetes határt vagy a terjeszkedést gátló akadályt. A lengyel befolyás kiterjesztése kelet felé a 11. században megállt, mivel egy másik államszervezettel (a Kijevi Russzal, később a Moszkvai Nagyfejedelemséggel) találkozott, amely ugyanezt az utat használta, de az ellenkező irányba.
2. A délkeleti, Vörös Rusz felé vezető út, amelyen Vitéz Boleszláv Kijevig jutott. 
3. A délnyugati út, amely Vitéz Boleszláv uralkodásának idején Csehországon és Morvaországon keresztül egészen a Duna vonaláig húzódott.
4. Az északi, más néven „balti út”, amelyen keresztül Lengyelország elérte a Balti-tenger partvidékét. 

A lengyel geopolitika atyja szerint a fenti tendenciáknak szélesebb körű háttere volt. Rámutatott, hogy az úgynevezett „kelet felé való nyomulás” (Drang nach Osten) páneurópai tendencia, amely az európai folyók fiziognómiájából ered. A Loire folyása például a Szajna medencéjéhez kapcsolódik, és a Szajna jobb parti mellékfolyóinak sűrű hálózata kijelöli a francia terjeszkedést a belga területek felé, és magyarázatot ad a vallonok vándorlására. Hasonlóképpen, a legtöbb európai folyónak kelet felé mutató mellékfolyói vannak, pl. az Elba a Spree-vel és a Havellel, az Odera a Wartával a Notećcsel, a Visztula a Dnyeszter felé húzódó Sannal, amely a Pripjatyon és a Narewen keresztül összeköti a Visztulát a Nyemannal; a Nyemant a Dvina felé vezető Visztulával. A Dvinán túl a tendencia jelentősen gyengül, a Dnyeperen túl pedig teljesen eltűnik. Oroszország egyfajta domború pajzs, amelyből a nagy folyók, például a Volga, az Oka vagy a Don vize minden irányba ömlik, és minden irányba húz. Ez a körülmény magyarázza azt a történelmi szerepet, amelyet Oroszország játszott és fog játszani a történelemben.

Romer Közép-Európája

Romer nagy figyelmet szentelt „Közép-Európa” fogalmának, amelyet mesterséges, verbális kreációnak tekintett, amelynek kevés köze van a valósághoz. Hangsúlyozta, hogy a koncepció Németországból származik, és a német terjeszkedést szolgálta. Rámutatott, hogy eredetileg csak Németország, Svájc és az osztrák őshonos tartományok tartoztak Közép-Európához, nem sokkal később Albrecht Penck (1958–1945) Hollandiát és Belgiumot is bevonta a fogalomba, miközben a régió keleti határát az Odera és a Visztula közé helyezte. Ernst Kretschmer (1888–1964) aztán kiterjesztette a fogalmat Dániára is. A Németország és Ausztria–Magyarország közötti szövetséget és az osztrák–magyar államszerződés megújítását követően megnőtt a kelet-európai országok érdeklődése, ami arra késztette Joseph Partschot (1851–1925), hogy Közép-Európába sorolja Belgiumot, Hollandiát, Németországot, Svájcot, Ausztria–Magyarországot, Bosznia-Hercegovinát, Bulgáriát, Montenegrót és Szerbiát. A Lengyel Királyság kizárása ebből a komplexumból, amely egyfajta területi szakadékot jelentett egy ilyen meghatározott területen, Romer szerint ennek a tudományos konstrukciónak a tisztán politikai jellegét mutatta. Az oroszországi helyzet eszkalálódásával Németországban újra bevezették Közép-Európa fogalmának kibővített változatát, amely „Köztes Európa” néven a Lengyel Királyságot is magában foglalta. Ebben a felfogásban Lengyelország a keleti és a nyugati világ közötti köztes (átmeneti) országnak számított. 

Az egyetlen tudományosan megalapozott „Közép-Európa” kifejezés Romer elképzelése szerint a lengyel–német–francia alföld fiatal síkságainak övét jelentette. Ennek az alföldnek egy különleges geológiai jellemzője, amely a földrajzi összetartozását magyarázza, a gleccserek idejéből visszamaradt hatalmas agyag- és homoklerakódások sora, amelyek az ember megjelenésének idején a Skandináv-medencéből egészen a középhegységi övig, Brüsszelig, Kölnig, Drezdáig, Krakkóig, Żytomierzig, Poltaváig értek. Ebben a struktúrában – ahogy a lengyel geográfus hangsúlyozta – nincs helye a politikailag értelmezett Közép-Európának. Lengyelország fekvésének sajátossága Romer szerint többek között annak köszönhető, hogy a Morva-kapun „alapul”, amely az Adriai-tenger felé való terjeszkedést geológiailag elvágta (itt megjegyzendő, hogy a Magyar Királyság létrejötte vágta el végleg a nyugati szlávokat a déliektől és az Adriától, de ennek természetesen földrajzi akadályai is voltak) és kelet felé irányította, ami a Visztula folyómedence jellege miatt is könnyebb volt. A balti régió természetes úthálózata döntő hatással volt a lengyel állam fejlődésének jellegére.

Érdemes megemlíteni, hogy Romer a lengyel–ukrán éghajlati-földrajzi egységet is hangsúlyozta. Rámutatott, hogy Wrocławot és Kijevet ezer kilométer távolság választja el egymástól, miközben a téli rekordhőmérséklet mindkét városban hasonló abszolút értékeket ért el, és hogy Varsó, Vilnius, Riga, Gorkij, Kijev és Mikolajiv éves hőmérsékleti ingadozásai azonosak, annak ellenére, hogy hatalmas kiterjedésű területen fekszenek . Ezért Ukrajnát fizikai és földrajzi csomópontok révén erősen össze kell kapcsolni Lengyelországgal. Romer elutasította Közép-Európa fogalmát, doktrínának nevezte, és a német területi terjeszkedési programmal azonosította. 

Írásaiban azt próbálta bizonyítani, hogy Lengyelország történelmi és politikai szerepe a Dnyepernél véget ért. Romer tudományos vitákba keveredett a német geográfusokkal és geopolitikusokkal, mind az első világháború előtt, mind a második köztársaság idején.

A következő részek

A lengyel geopolitikai gondolkodás története I. – A kezdetek (a jelen írás)

A lengyel geopolitikai gondolkodás története II. – Az újjászülető Lengyelország

A lengyel geopolitikai gondolkodás története III. – A lengyel Ostpolitik

A szöveg népszerűsítő és oktatási céllal készült az alábbi irodalom alapján

Floryńska-Lalewicz, Halina: Wacław Nałkowski. https://culture.pl/pl/tworca/waclaw-nalkowski (Utolsó letöltés: 2023.06.12.)

Madurowicz, Mikołaj: Przenikliwe myślenie Eugeniusza Romera o Polsce w Europie. Prace i Studia Geograficzne, 2019/3. 111–126.

Sykulski, Leszek: Geopolityka. Skrypt dla początkujących. Częstochowa 2014.

Sykulski, Leszek: Oskar Żebrowski – prekursor polskiej geopolityki. Przegląd Geopolityczny, 2010/2. 169–174.

Wilczyński, Witold: Human geographical ideas of Eugeniusz Romer. Annales Universitatis Paedagogicae Cracoviensis. Studia Geographica, V (2014), 23–30.

A szövegben említett lengyel geopolitikai munkák

Nałkowski, Wacław: Geograficzny rzut oka na dawną Polskę [Geográfiai pillantás a régi Lengyelországra], Varsó 1887.

Nałkowski, Wacław: Materiały do geografii ziem dawnej Polski [Adalékok a régi Lengyelország földrajzához], Varsó 1913.

Nałkowski, Wacław: Terytorium Polski historycznej jako indywidualność geograficzna [A történelmi Lengyelország területe mint földrajzi egyéniség], Varsó 1912.

Pol, Wincenty: Historyczny obszar Polski [Lengyelország történelmi területe], Krakkó 1869.

Pol, Wincenty: Północny wschód Europy pod względem natury [Európa északkeleti része a természet szempontjából], Krakkó 1851,

Romer, Eugeniusz: Polen und die natürliche Gliederung Europeas, Geopolitische Erwägungen. Wien 1929.

Romer, Eugeniusz: Rola rzek w historii i geografii narodów [A folyók szerepe a nemzetek történelmében és földrajzában] Lwów 1901.

Romer, Eugeniusz: Ziemia i państwo. Kilka zagadnień geopolitycznych [Föld és állam. Néhány geopolitikai kérdés], Varsó 1939.

Żebrowski, Oskar: Polska. Ogólny zarys przyczyn wzrostu i upadku dawnego państwa polskiego [Lengyelország. Általános vázlat az egykori lengyel állam felemelkedésének és bukásának okairól], Paryż 1847.