A 2014-ben kezdődött, 2022-ben pedig kiszélesedett orosz–ukrán háború egyik következménye, hogy napjainkban a geopolitikai viták közbeszédünk állandó részét alkotják, s egyúttal megnőtt az érdeklődés a kelet-közép-európai régió történelme iránt is. A háború kihívására térségünkben többféle válasz fogalmazódik meg, amelyeknek gyökereit nem mindig érti a közvélemény. Az alábbi – három részesre tervezett – írásban arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam a lengyel geopolitikai és regionális gondolkodás evolúcióját.
Írásom első részében felidéztem a lengyel geopolitikai gondolkodás kezdeteit. Ugyanakkor nemcsak a tudósokat, hanem a létrejövő politikai pártokat is foglalkoztatta már a kérdés a 19–20. század fordulóján. Megszülettek az első programok arra vonatkozóan, hogy hogyan, kire támaszkodva lehet feltámasztani a lengyel államiságot, és annak hol húzódnak majd a határai, végső soron pedig mi garantálhatja az új állam biztonságát. E téren – még az első világháború kezdete előtt – két markáns elképzelés létezett: az egyik a Nemzeti Demokrácia nevű mozgalom egyik vezető személyéhez, Roman Dmowskihoz, a másik pedig a Lengyel Szocialista Párt vezéralakjához, Józef Piłsudskihoz köthető.
Geopolitikai gondolkodás a nemzeti demokrata mozgalomban
Az egykori Lengyel–Litván Unió Oroszország által megszállt területén semmilyen politikai szerveződés sem alakulhatott ki legálisan. Ezért a függetlenséget és a nemzeti szuverenitást zászlajukra tűző politikai szerveződések csak emigrációban jöhettek létre. Ilyen volt a Zygmunt Mikułski által 1887-ben Svájcban alapított Lengyel Liga is, amely konspirációs tevékenységet folytatott mindhárom megszállt országrészben. Ezen a szervezeti alapon jött létre 1893-ban a Nemzeti Liga mint a nemzeti tábor vezetője ereje. A mozgalmat, amely a nemzeti érdek elsőbbrendűségét hangsúlyozta, a köznyelvben csak „nemzeti demokrata oldalnak” (Narodowa Demokracja vagy rövidebben endecja) nevezték.
Nagy változást hozott a politikai életben az 1905-ös oroszországi forradalom, amelynek egyik legfontosabb következménye a cári rendszer alkotmányos monarchiává változtatása volt. Ez tette lehetővé a birodalom területén a politikai pártok létrehozását is. A nemzeti demokraták így már nemcsak Galíciában, hanem Oroszországban, majd néhány évvel később már Németországban is legálisan működhettek.
Az endecja egyik legjelentősebb alakja kétségkívül az 1864-ben született Roman Dmowski volt. Tanulmányait Varsóban végezte, itt kapcsolódott be a politikai életbe is, majd a kilencvenes években európai körutat tett. Ekkor került kapcsolatba a svájci Lengyel Ligával is. 1907-ben Duma-képviselő lett, ahol a lengyel frakciót irányította. Ettől kezdte a cárizmussal való együttműködés mérsékelt hívei között tartották számon.
Dmowski az 1908-ban megjelent „Németország, Oroszország és a lengyel kérdés” című művében fektette le geopolitikai nézeteit. Ez a könyv a lengyel geopolitikai irodalom klasszikusának számít a kölcsönös német–orosz kapcsolatok és azok lengyel nemzetre és államra gyakorolt jelentőségének elemzése szempontjából. Dmowski azt állította, hogy a lázadó felkelések romantikus hagyományát a hűvös politikai számítás javára el kell hagyni. Azzal érvelt, hogy a múltban Lengyelországot a Nyugat eszközként használta, akadálynak Oroszországgal szemben, míg a 20. század elején Oroszország a Nyugat szövetségese lett az antanton belül. Megpróbálta bebizonyítani, hogy a lengyeleknek állást kell foglalniuk a fennálló geopolitikai helyzetben. Úgy vélte, hogy a lengyelek civilizációs szempontból felsőbbrendűek az oroszoknál, ami megakadályozta, hogy beolvadjanak a birodalomba. Ezzel együtt a lengyel nemzeti létre sokkal veszélyesebbek a németek, akik civilizációs szempontból magasabb rendűek a szlávoknál. Dmowski elutasította a kétfrontos harcot, és az oroszok mellett tette le a voksát.
Úgy vélte, hogy a németek és oroszok között hamarosan háború lesz. Oroszországot ugyan gyengébbnek tartotta Németországnál, de szerinte az utóbbi számára sokkal fontosabb célt jelentett az orosz befolyási területek (pl. a Balkán) elragadása. Dmowski arra számított, hogy Pétervárnak szüksége lesz a lengyelekre a németek terjeszkedésével szemben, és cserébe a cár bizonyos engedményekre kényszerül majd feléjük. (Emiatt Dmowski sok hívét elvesztette. Ráadásul a cár nemhogy nem tett engedményeket, hanem – még az első világháború előtt – újabb oroszosítási hullám indult.)
Másfelől pedig azt hirdette, hogy a német / porosz államhoz tartozó egykori lengyel területek sokkal értékesebbek, mint a keleti határvidék, ezért Poznań, Szilézia és Tengermellék visszaszerzésére kell koncentrálni orosz támogatással. Ez nem jelentette természetesen azt, hogy az orosz, illetve a Habsburg megszállás alatti lengyel területekre, tehát a Varsó központú lengyel magterületre, illetve Galíciára nem tartott volna igényt. Ugyanakkor Dmowski és a nemzeti demokrata gondolkodók többsége úgy gondolta, hogy az egykori Lengyel–Litván Unió keleti területein élőket az új lengyel állam egyszerűen bekebelezi (inkorporálja), mivel a litvánok, ukránok és különösen a belaruszok nem rendelkeznek az önálló államalapításhoz szükséges képességekkel. Így őket a bekebelezés után asszimilálhatják. Elképzelésükben tehát egy etnikailag homogén lengyel nemzetállam képe jelent meg.
Józef Piłsudski föderációs elképzelései
Dmowski és a nemzeti demokrácia elképzeléseivel szemben a Lengyel Szocialista Párt vezéralakja, Józef Piłsudski a lengyel nemzeti érdeket egyértelműen az orosz imperializmussal szemben fogalmazta meg. A szocialisták a nemzeti demokráciához hasonlóan emigrációban szerveződtek párttá 1892-ben, Párizsban. A párt az 1794-es, 1830-as és 1863-as oroszellenes felkelések örökösének vallotta magát, és már az első programtervezetéből kiviláglott, hogy a lengyel államiság visszaállítását a „moszkovita állam keleti despotizmusa” legyőzésének árán lehet megvalósítani. Az új lengyel állam megvalósításához vezető első lépés tehát az orosz megszállás alatt lévő lengyel területek kiszakítása a birodalomból, a „tőle idegen, alacsony fejlettségi szinten álló orosz társadalomtól”. (Mint láttuk, Dmowski is úgy vélte, hogy az orosz kultúra alacsonyabb szintű a lengyelnél, viszont ő egészen más következtetést vont ebből le.) A program szerint a pártnak ki kell terjesztenie a tevékenységét az egykori Rzeczpospolita területére (tehát a litván, belarusz és ukrán területekre is), hogy majd egy „független köztársaság” formájában a jogegyenlőség és az önkéntes föderáció alapján egy új szövetséget képezzenek Moszkvával szemben.
Piłsudski úgy vélte, hogy az Orosz Birodalmat éppen az elnyomott nemzetiségek tudják szétbomlasztani, ezért nem az orosz forradalmárok cárellenes harcában, hanem az üldözött népek fellázadásában látta a Romanovok államának szétzúzásának lehetőségét. Piłsudski tehát egy birodalomellenes geopolitikai koncepciót fogalmazott meg. Hangsúlyozta a litván, fehérorosz és ukrán függetlenségi-forradalmi erők felkelésének és egyesítésének jelentőségét, de a Kaukázustól Örményországon át Finnországig kereste a kapcsolatokat az ellenzéki, szeparatista mozgalmakkal, mivel felismerte, hogy Lengyelország nem győzhet egyedül ebben a küzdelemben. Az 1905-ös oroszországi forradalom után pedig egyértelműen úgy gondolta, hogy Németországra és az Osztrák–Magyar Monarchiára támaszkodva kell legyőzni Oroszországot.
Az első világháború Piłsudski reményeinek megfelelően kezdődött. Az Osztrák–Magyar Monarchián belül császári engedélyt kapott egy Lengyel Légió felállítására, amely az osztrák–magyar csapatokkal együtt tört be Oroszországba. A háború sok fordulatot tartogatott számára, idővel az is világossá vált, hogy Berlinre nem számíthat egy független lengyel állam megteremtésében, mivel a német vezetés inkább egy Németország és Oroszország közötti ütközőállamként képzelte el az új Lengyelországot. (Ez a felismerés határozza majd meg később a lengyel külpolitikai gondolkodást a két világháború között.) Végül azonban mindhárom felosztó hatalom vereséget szenvedett, Piłsudskit pedig – a függetlenség kikiáltása után – az új Lengyelország első köztársasági elnökévé választották.
Piłsudski geopolitikai elképzeléseit leginkább a tetteiből érthetjük meg, mivel ő maga nem írt sem programot, sem visszaemlékezést. Éppen ezért a kutatók nehezen tudják egyértelműen meghatározni, mit is értett pontosan föderáció vagy konföderáció alatt. Összességében úgy tűnik, hogy a független lengyel állam atyja úgy képzelte el a régió jövőjét, hogy Lengyelország egy szorosabb föderációt hozott volna létre az egykori Litván Nagyfejedelemség területeivel (Litvánia és Belarusz), ez az államszövetség pedig egy lazább konföderációt alkotott volna egy független ukrán állammal (vagyis lényegében az egykori Jagelló birodalom területe állt volna helyre), ami az orosz uralom alternatívája lett volna Kelet-Közép-Európában. Ennek előfeltétele természetesen – Lengyelország után – Ukrajna leválasztása volt az Orosz Birodalomról.
A fentiekben sok volt a kérdőjel, mivel Piłsudski elvben sosem mondott le Wilnóról (Vilnius) és Lwówról (Lemberg), amelyek Varsó és Krakkó mellett a lengyelség történelmi, kulturális és oktatási központjai voltak még a felosztások idejében is. Vannak azonban arra utaló dokumentumok, hogy Wilnót abban az esetben feladta volna a litvánok javára, ha konföderációra lépnek Lengyelországgal. Piłsudski tehát nem volt doktriner. A szeme előtt elsősorban a jövőbeni Lengyelország biztonságának megőrzése lebegett, ezért hajlandó lett volna engedményekre. Arra számított, hogy a Jagelló-állam egykori népei felismerik, hogy könnyen az orosz asszimilációs törekvések áldozataivá válhatnak, és önként csatlakoznak egy Lengyelország vezette regionális együttműködéshez.
Piłsudski geopolitikai elképzeléseit legitimálták a bolsevik Oroszország nyugati irányú expanziós törekvései, s egy Lengyelország felett Damoklész kardjaként lebegő új orosz–német tengely létrehozásának terve. A lengyel–bolsevik háború 1919 februárjában kezdődött, és 1920 elején Ukrajna jelentős része bolsevik uralom alá került. Piłsudski ebben a helyzetben állapodott meg Szimon Petljura ukrán vezetővel, és ismerte el Ukrajna önállósághoz való jogát. A lengyel–ukrán szövetség azonban nem vezetett sikerre, részben az ukrán lakosság érdektelensége miatt. (Tegyük hozzá, hogy a litvánokkal sem sikerült megállapodni.) A háborút a lengyelek végül megnyerték, ám az 1921. március 18-án, Rigában aláírt lengyel–bolsevik békeszerződés de facto Piłsudski terveinek vereségét jelentette. Nem születetett meg az önálló Ukrajna, így értelemszerűen a lengyel–ukrán (kon)föderációról sem lehetett szó. Ukrajna területét felosztották a lengyel és az orosz / szovjet állam között, így létrejött a közös lengyel–szovjet határ. A történelem furcsa iróniája, hogy Piłsudski ezzel a békével lényegében Dmowski elképzeléseit valósította meg – legalábbis a keleti határokat tekintve.
A Tengerköz-koncepció és a „prométheizmus” politikája
A Második Lengyel Köztársaság időszakának nagy részében a lengyel geopolitikai gondolkodást a Németország és Oroszország (Szovjetunió) közötti lengyel helyzetre vonatkozó megfontolások, valamint olyan geopolitikai koncepciók létrehozására tett kísérletek uralták, amelyekkel megpróbálták szembeállítani ezeket az államokat.
A közép- és kelet-európai államok Lengyelország égisze alatt történő egyesítésére vonatkozó, a második köztársaság idején előterjesztett elképzelések többsége az egyik legfontosabb lengyel geopolitikai program, a „Tengerköz-koncepció” [Intermarium] módosítása volt. Józef Piłsudski a lengyel politikai hagyományban e koncepció szellemi atyjának számít. Ez az elképzelés egy olyan geopolitikai tömb létrehozásán alapult (különböző változatokban, a laza szövetségtől az államszövetségig), amely a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger között fekvő államokat és nemzeteket (az úgynevezett ABC-övezetet – a tengerek lengyel neveinek kezdőbetűiből) foglalná magában. A Tengerköz-térség nemzeti összetételét különböző módokon ábrázolták, de a leggyakrabban Lengyelországot, Csehszlovákiát, a balti államokat, Belaruszt, Ukrajnát, Magyarországot, Romániát és Jugoszláviát említették.
Włodzimierz Wakar (1885–1933) közgazdász – sok elődjéhez hasonlósan – a földrajzi tényezők szerepét hangsúlyozta. Egyetértett azokkal, akik szerint a lengyel földek geopolitikai lényege az átmenetiségükben rejlik, de Pol vagy Nałkowski koncepcióival ellentétben ő éppen a lengyel állam elhelyezkedésének pozitív aspektusaira és az ebből adódó lehetőségekre mutatott rá. Szerinte az átmenetiség vagy tranzit szerep azt a lehetőséget kínálja, hogy Lengyelországnak Kelet és Nyugat közötti összekötő szerepet kellett játszania, és ezt a tényt gazdaságilag és politikailag ki kell használnia. Wakar egyike volt azoknak az elméletalkotóknak, akik ezzel megalapozták a lengyel Tengerköz-koncepciót, a Balti-, a Fekete-, és az Adriai-tenger között fekvő államok és nemzetek szövetségét.
Stanisław Bukowiecki (1867–1944) politikus és politikai gondolkodó más úton jutott ugyanerre a következtetésre. Arra a geopolitikai fenyegetésre hívta fel a figyelmet, amely a Berlin és Moszkva között kialakuló stratégiai szövetségben (Rapallo) rejlik Lengyelországra nézve. Ugyanakkor Bukowiecki megoldásokat is javasolt. Három kiutat látott Lengyelország előtt: 1) szövetség Németországgal vagy Oroszországgal, 2) szövetség a nyugati hatalmakkal, valamint 3) saját politikai és katonai blokk létrehozása Kelet-Európában. Maga ez utóbbit tartotta volna a leghatékonyabbnak, s egyúttal előterjesztette a Tengerköz-koncepció egy új változatát, amely egy kelet-európai föderáció formájában valósulhatna meg. Érdekes módon megengedte a Moszkvával való szövetség lehetőségét, de ezt csak egy „fehér” Oroszországgal tudta volna elképzelni.
(a világossal jelölt területek a Szovjetunió részét képezték). (Forrás: wikipédia)
A Tengerköz-koncepcióval szorosan összekapcsolódott a két világháború közötti időszak fontos geopolitikai ideológiája az úgynevezett „prométheuszi politika” (prométheizmus). Ez egy Szovjet-Oroszország és a Szovjetunió ellen irányuló mozgalom volt, amelynek célja az volt, hogy a centrifugális mozgalmak, különösen a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatásával destabilizálja ezt az államot. A prométheizmus híveinek törekvése a Szovjetunió nemzetállamokra való felosztása volt. Az elnevezés az ókori görög mítoszra utalt, Prométheusz áldozatvállalására, az „egy mindenkiért, mindenki egyért” felajánlásra és az 1830-as években hangoztatott „a ti és a mi szabadságunkért” szlogenre, de legfőképpen a mindenkiért szenvedő hős mítoszára. A prométheizmus politika támogatója volt Tadeusz Schaetzel, a lengyel hírszerzés tisztje. Ugyanakkor a prométheizmust a Piłsudski politikájának – a kudarcot vallott föderációs elképzeléseknek – romjain kialakult gondolatnak, sőt annak kibővített változatának is lehet tartani.
A már említett Wakart a prométheizmus előfutáraként is jegyzik, mivel talán elsőként javasolta az orosz birodalom nemzetállamokra való feldarabolását. Figyelmeztetett a német–orosz szövetségben, illetve a kelet-poroszországi enklávéban rejlő geostratégiai veszélyekre. Támogatta volna, hogy ezt a területet osszák fel Lengyelország és Litvánia között.
A prométheuszi eszmék népszerűsítésében részt vevő vezető akadémiai intézmények között volt a varsói Keleti Intézet és a Kelet-Európa Kutatóintézet. A prométheuszi témákat felvállaló vezető geopolitikai gondolkodói közé tartozott Włodzimierz Bączkowski (1905–2000) és Jerzy Giedroyć (1906–2000), együtt adták ki az „Wschód-Orient” című folyóiratot. Bączkowski a „Lengyel–Ukrán Bulletin” (később Problemy Europy Wschodniej [„Kelet-Európa problémái”]) főszerkesztője, Giedroyć pedig a kéthetente megjelenő „Bunt Młodych” [Fiatalok Lázadása], majd a „Polityka” című hetilap főszerkesztője volt. Mindketten a lengyel–ukrán szövetséget szorgalmazták. (Giedroyć 1945 után a lengyel emigráció legbefolyásosabb személye, a párizsi „Kultura” főszerkesztője, az új lengyel keleti politika kidolgozója, a mai lengyel külpolitika egyik fő doktrínájának meglapozója volt.)
Bączkowski szerint a független Ukrajna létrejötte konfliktushoz vezetne Oroszországgal, ami természetesen Lengyelország szövetségesévé teszi az előbbit. Prométheuszi politikai céljainak megvalósítását több tényezőtől tette függővé, többek között a német–szovjet szövetség megakadályozásától, az Oroszországgal határos muszlim államok szövetségének létrehozásától, a balti–fekete-tengeri hídállamok közötti kapcsolatok megerősítésétől, valamint egy olyan kínai–japán konfliktus kirobbanásától, amelybe Moszkvát is bevonják.
Adolf Bocheński (1909–1944), a lengyel nagyhatalmi gondolkodás, sőt ahogy ő maga írta, „a birodalmi eszme” egyik szószólójaként „Európa újjáépítését a lengyel állameszme útmutatásai szerint” tételezte fel. Számára a lengyel hatalom kiépítésének természetes geopolitikai terepe a balti–fekete-tengeri híd volt. Bocheński a germán és az orosz világ közötti övezetben élő nemzetek egyesítésének gondolatát hirdette. A második világháború alatt szorgalmazta a Közép-európai Föderáció létrehozását, amely Lengyelország mellett Ukrajnát, Csehszlovákiát, Litvániát, Romániát és Magyarországot is magában foglalná.
A korszakban ha nem is a legfontosabb, de talán a legnépszerűbb geopolitikai kiadvány Adolf Bocheński „Németország és Oroszország között” című könyve volt, amely már a második világháború előtt élénk politikai vitát váltott ki, amely még 1989 után sem csillapodott. Bocheński a prométheuszi politika előfeltevéséből indult ki, a Szovjetunióban élő népek támogatásának és a birodalom szétzilálásának szükségessége mellett érvelt. A Németországgal való taktikai, az ukránokkal való stratégiai szövetséget támogatta. Bocheńskire kétségtelenül nagy hatást gyakorolt a brit geopolitika és diplomácia, amelyből a pillanatnak nem engedő reálpolitika modelljét merítette, amely egyrészt az állam földrajzi helyzetéből adódó állandó érdekeinek érvényesítését jelentette, másrészt pedig a külpolitika rugalmasságát, amely lehetővé teszi a politikai eszközök adott geopolitikai konjunktúrához való igazítását.
A sorozat részei
A lengyel geopolitikai gondolkodás története I. – A kezdetek
A lengyel geopolitikai gondolkodás története II. – Az újjászülető Lengyelország (a jelen írás)
A lengyel geopolitikai gondolkodás története III. – A lengyel Ostpolitik
A szöveg népszerűsítő és oktatási céllal készült az alábbi irodalom alapján
Kornat Marek: Ruch prometejski – ważne doświadczenie polityki zagranicznej II Rzeczypospolitej. Nowa Europa Wschodnia 2008/2. 76–86.
Lagzi Gábor: Ellenzékiség és együttműködés között. Ukránok a két világháború közötti Lengyelországban (1918–1939). Budapest 2015.
Andrzej Nowak: Geopolityczne koncepcje Józefa Piłsudskiego. In: Przeklęte miejsce Europy? Dylematy polskiej geopolityki. Red.: Jacek Kloczkowski. Kraków 2009.
Nowak, Andrzej: Geopolityczne znaczenie wojny sowiecko–polskiej w 1920 roku. Dzieje Najnowsze 2020/1. 53–85. https://doi.org/10.12775/DN.2020.1.03
Ring Éva: Józef Pilsudski, aki visszahelyezte Lengyelországot Európa térképére. In: Az Eiffel torony árnyékában. Majoros István 70 éves. Szerk.: Búr Gábor – Pál István – Székely Gábor. Budapest 2019, 539–559.
Sykulski, Leszek: Geopolityka. Skrypt dla początkujących. Częstochowa 2014.
A szövegben említett lengyel geopolitikai munkák
Bocheński, Adolf: Między Niemcami a Rosją [Németország és Oroszország között]. Warszawa 1937.
Dmowski, Roman: Niemcy, Rosja i kwestia polska [Németország, Oroszország és a lengyel kérdés]. Lwów 1908.
