Kritikusan a centenáriumról

Ioan Stanomir könyvéről

A focșani születésű, Bukarestben egyetemi tanárként ténykedő és alkotmányjoggal, valamint eszmetörténettel foglalkozó Ioan Stanomir kissé ünneprontó könyvvel állt elő 2018-ban, a román „Nagy Egyesülés” centenáriuma alkalmából. A Humanitas kiadónál megjelent La centenar. Recitind secolul României Mari (A századik évfordulón. Újraolvasva Nagy-Románia évszázadát) című kötete ugyanis látványosan elütött a „hivatalos” ünnepi diskurzustól. Pedig a szerző korántsem mítoszrombolással, netán valami „progresszív transznacionalizmussal” sokkolta az olvasókat – épp ellenkezőleg, kifejezetten hazafias, konzervatív-liberális irányból közelített a modern Románia történetéhez. Igaz, ezt olyan kritikai hozzáállással vegyítette, ami írását a román történészek közül – a Magyarországon is jól ismert – Lucian Boia munkásságához közelíti. 

Előre kell bocsátani, hogy a szerző nem csak az elvont tudományosság „elefántcsonttornyából” prédikál: 2008–2009 között azt a bizottságot vezette, amelyet Traian Băsescu akkori román elnök hozott létre, hogy készítsen jelentést a román politikai és alkotmányos rendszerről. A Stanomir-bizottságként emlegetett testület részletes elemzéssel állt elő, és javaslatokat is tett a kívánatos reformokra. (Noha a jelentés a romániai magyarságra nézve is tartalmazott több pozitív irányú felvetést, a politika végül – ahogy az gyakran lenni szokott – nem használta fel a bizottság munkájának gyümölcsét. Teljes szövege és több vitacikk mindazonáltal magyar nyelven is megjelent a Magyar Kisebbség 2010/1–2. számában). A centenáriummal kapcsolatos nézeteit 2018-ban – többek közt – egy rendkívül kritikus interjúban is kifejtette, amely magyarul is olvasható.  

Ioan Stanomir elsősorban a romániai eszme-, politika- és társadalomtörténeti folyamatok felől tekinti át az első világháború után jelentősen megnőtt Románia közel százéves történetét, munkája ugyanakkor távol esik a klasszikus – leíró és/vagy elemző – narratíváktól. Számos különféle témát és jelenséget érint, mégsem csapong, egyszerre magával ragadó és fegyelmezetten kompakt szövegfolyamát (kis alakú könyve alig több mint kétszáz oldalas), szuggesztív képekben és hasonlatokban bővelkedő, esszéisztikus stílusát pedig talán Hatos Pál írásaiéhoz lehetne hasonlítani. Saját szavaival „a (…) hazafias tisztánlátás és a harcos mértékletesség konzervatív liberalizmusának alapján” (6. o.) Nagy-Románia elszalasztott esélyeit boncolgatja, kronologikus sorrendben haladva a „Nagy Egyesüléstől” a centenáriumig. Bár a romániai kontextusban a magyar kisebbség kérdése inkább marginálisnak számít, mindazonáltal többször kitér a magyar vonatkozásokra is.

Az előszó után a szerző – kissé szokatlan módon – Iuliu Maniu, a legjelentősebb erdélyi román politikus 1918. december elsejei gyulafehérvári beszédével indít, amellyel mintegy „megindokolta” az erdélyi románság Romániához való csatlakozását. Maniu megfogalmazásában a román nemzeti egység egyúttal az emberi szabadság diadala is, a románok pedig nem akarnak az elnyomottakból elnyomókká válni, mindenki számára szabadságot, demokráciát és modern államot akarnak, jogegyenlőséggel és a hatalom megosztásával. Stanomir ezt követően ennek a nagyvonalú programnak a megvalósulását – vagy inkább: meghiúsulását – fejti ki könyvében.

Az első fejezetekben a szerző frappánsan foglalja össze az első világháború befejező szakaszát, közvetlen eszmetörténeti tapasztalatait és hatásait: a régi legitimációk megroppanását és a kollektivizmus, az utópia, a rend, a faj vagy az osztály nevében a szabadságot és alkotmányosságot kétségbe vonó irányzatok elterjedését, valamint „prófétáik” (Lenin, Mussolini, Hitler) térnyerését. (12–14. o.) A „leninista voluntarizmus” és a „wilsoni álom” versengésének gyümölcseiből Románia is részesült, mivel a nemzeti önrendelkezés és a nemzetállamiság elve a háború végén központi szerepet kapott. Ugyanakkor Stanomir azt is tisztán látja, hogy az új államokat is megterhelték az identitásproblémák: a wilsoni projekt nem tudta kiiktatni a korábban felgyűlt feszültségeket – például épp a magyar „etnikai uniformizálást” (vagyis a dualista magyar nemzetállam-építést) –, ám az utódállamok is ugyanazt az etnikai nemzetre alapozó mintát követték, miközben az új határokat is sokan vitatták. (19–20. o.) A vesztesek politikáját a revizionista sérelmek formálták, ami tartósította a román–magyar kapcsolatok ördögi körét. Magyarország számára ugyanis „Trianon maga a nemzeti megaláztatás képe. Horthy kormányzó rezsimjét e stigma eltüntetésének célja élteti. A román állam iránti ellenségesség a kollektív identitás részévé válik, ez pedig igazolja a román állam gyanakvással teli politikáját a magyar kisebbség irányában.” (21. o.) Stanomir megkockáztatja, hogy a két világháború közötti korszak kudarca a wilsoni célok meghiúsulásából is fakadt: a szuverenitás – amit a wilsonizmus korlátozott volna – ugyanis továbbra is a „belső agresszió és elnyomás eszköze” maradt, miközben az új rendszer az USA kivonulásával túlságosan is törékenynek bizonyult. (22–23. o.) 

Az Osztrák-Magyar Monarchia elmulasztott megreformálása után az 1918-as év ígéreteiből akár egy másik Románia is születhetett volna – legalábbis Stanomir szerint ezt bizonyítja a gyulafehérvári nyilatkozat. Úgy véli, hogy a páratlan dokumentum egyszerre volt a szabadságra és emberi méltóságra alapozott közösségszervezés hiteles wilsoni víziója és különleges ideológiai kompromisszum a román pártok között, továbbá a politikai és szociális jogok olyan szintézise, amelyben tükröződött a törvény és az emberi méltóság tisztelete, a népképviselet és az alkotmányosság. „Szabad emberek műveként” tulajdonképpen egy javaslat volt Románia újragondolására. Bár mindezt hamarosan elnyomta a korrupció vagy a zsarnokság – megfogalmazóinak jó része pedig kommunista börtönökben pusztult el – öröksége ma is aktuális. (35. o.) A szerző úgy véli, hogy ezzel szemben Nagy-Románia 1923-ban elfogadott új alkotmánya nem teljesítette be ezt az ígéretet, az ókirálysági hagyományok kiterjesztése, a modernizációs céllal erőltetett „bonapartista típusú közigazgatási központosítás” gyakorlata pedig minden decentralizációs megoldást gyanússá tett. 

Stanomir azt is fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy az 1918 utáni Románia mind etnikai szempontból, mind a hagyományok tekintetében jóval változatosabb volt, mind a háború előtti királyság. A régi elit azonban mégis az Ókirályság „folytatásaként”, az etnikai románság országaként tekintett Nagy-Romániára, amelyet saját – centralizáló és egységesítő – politikai hagyományai alapján akart kormányozni. (38–40. o.) Ez viszont azzal is járt, hogy Bukarest elnyomta az új tartományok által megtestesített alternatívákat, például a bukovinai szociáldemokraták, a besszarábiai és ókirálysági parasztpártiak vagy az erdélyi nemzeti párti elit elképzeléseit. Pedig ez utóbbiak – véli a szerző – a gyulafehérvári nyilatkozat szellemének megfelelően több jogot biztosítottak volna a nemzeti kisebbségeknek, mint a nemzetiesítő ókirályságiak. (42. o. – erről lásd az erdélyi Romulus Boilă alkotmánytervét). Minden változás ellenére – az általános választójog bevezetése, a radikális földreform stb. – a háború utáni politikai reform csak részleges volt, és mivel nem érvényesült igazán a népképviselet elve, sem pedig a decentralizált és átlátható államigazgatás, nem alakulhatott ki az állampolgári patriotizmus sem. Az erdélyiek csak néhány év erejéig kaptak lehetőséget elképzeléseik megvalósítására, azt is a nagy gazdasági világválság időszakában, így erőfeszítéseik kudarccal végződtek. 

Ioan Stanomir tehát nem csupán a két világháború között Romániában is megjelenő szélsőséges ideológiákat – a bolsevizmust és a legionárius mozgalmat (ez utóbbiról magyarul Miskolczy Ambrus könyveiből olvashatunk) – ostorozza, hanem a választási manipulációkra és a mindenható végrehajtó hatalomra építő parlamentarizmust is bírálja. Az ugyanis tulajdonképpen egyfajta „tökéletlen demokráciát”, mai kifejezéssel „kompetitív-autoriter” vagy „hibrid rezsimet” eredményezett, ami szintén szemben állt a gyulafehérvári nyilatkozattal. (50–51. o.)

A következő fejezetek Nagy-Románia belpolitikai küzdelmeit, majd az autokrácia kiteljesedését tekintik át. Az egyre erőszakosabbá váló légkörben egyre durvább rezsimek váltották egymást: 1938-tól II. Károly királyi diktatúrája, 1940–1941 között a „nemzeti-legionárius állam”, majd 1944-ig Antonescu katonai diktatúrája, végül pedig a kommunista pártállam. Mindeközben az értelmiség ellentmondásos szerepet töltött be Románia közéletében – Stanomir szerint egyenesen „a zsarnokok ideális bűntársává” vált. (62. o.) Ritka jelenségként ismét az erdélyi politikusokra tekint, és Maniu 1938-as memorandumát említi, amely „profetikus értékű szövegként” nyúlt vissza az erdélyi memorandista hagyományhoz (mindhiába). Az 1940-es „bécsi totalitárius diktátum” egy „nemzeti tragédia csúcspontját” jelentette, zárójelbe téve a „nagy háború” értelmét, miközben a bukás számvetésre is alkalmat ad. A tanulság pedig az, hogy Nagy-Románia elszalasztotta az újjáalapítás esélyét, a civil autonómia helyett a román állam gyakran az alávetettséget részesítette előnyben a centralizáció, az autoritarianizmus és a xenofóbia révén, és nem volt képes kialakítani hiteles alkotmányos patriotizmust. (95–96. o.) Nagy-Románia 1940-es összeomlása „Európa tragédiájába illeszkedik”, a szerző ugyanakkor kész csodának nevezi, hogy a versailles-i rendszer ilyen sokáig bírta a belekódolt hibák ellenére. (90–92. o.) Az 1940–1944 közötti évek a bűnözés orgiája, az „antibolsevista keresztes hadjárat” és a népirtással ötvözött totális háború jegyében teltek (103. o.), amit I. Mihály királynak az alkotmányosság visszaállítására irányuló kísérlete szakított meg 1944. augusztus 23-án. Románia ugyan a Szovjetunió jóvoltából visszakapta Észak-Erdélyt, ám a besszarábiai „sztálinista szovjet laboratóriumban” hozzáláttak a „moldáv nemzet” megkonstruálásához (106–107. o.), a „népi királyság” átmeneti időszakát pedig a kommunista diktatúra kiépülése követte.

Stanomir elfogadja a kommunizmus bűneinek vizsgálatára – ugyancsak Băsescu elnök megbízásából – 2006-ban megalakult bizottság értékelését, vagyis hogy a kommunista rezsim illegitim és bűnös volt, és egyszerre manipulálta, illetve bánt brutálisan az ország állampolgáraival és intézményeivel. (114. o.) Felvázolja, hogy a romániai kommunisták emberiség elleni bűncselekmények sorozatával számoltak le „a nemzetközi reakció” helyi elemeivel: a cionistákkal, a görög katolikus egyházzal (az utóbbit „hazafiasan” beolvasztva az ortodox egyházba) és az egész régi elittel. De a társadalom átalakítása nem korlátozódott a román gulág kialakítására és működtetésére, hanem a falvak világának megroppantásával és masszív népességmozgatásokkal is járt. (142–145. o.) Romániában ráadásul a desztalinizáció is elmaradt, sőt a hatvanas évek elejétől egy új társadalmi szerződés eredményeképpen „nemzeti sztálinizmusról” beszélhetünk, amely Nicolae Ceaușescu alatt teljesedett ki. (147. o.) A szerző egyik alapvető tézise szerint – amellyel nem lehet nem egyetérteni – a mai Románia alapjait Ceaușescu „sokoldalúan fejlett szocialista” rendszerében fektették le, ami az épített környezetben mutatkozik meg a leglátványosabban. Az akkor átszabott városok, az azokat átszelő sugárutak, a hatalmas lakótelepek, a bukaresti metró, a tengerparti üdülők mind ezt tanúsítják – különösképpen a bukaresti „Nép Háza” és a vidéki agráripari központok. Stanomir szerint a román nemzeti sztálinizmus Európában egyedülálló rombolást végzett mind emberi, mind urbánus tekintetben – Albánia mellett Ceaușescu rezsimje csak az ázsiai kommunizmussal rokonítható. (149., 170–172. o.) (Ezzel kapcsolatban lásd még ezen írásunkat.)

A nemzeti sztálinizmus – véli a szerző – dialektikusan teljesítette be a két világháború közötti román radikális jobboldal álmát: Románia a románoké lett. A zsidókat és a németeket eladták, a sztálinista magyar autonóm régiót megszüntették, a románosítás pedig előrehaladt – elsősorban az irányított belső népességmozgás révén, amely egy egész régió etnikai arculatát változtatta meg. (150. o.) De az etnokratikus sztálinizmus velejárója volt a személyi kultusz és a nemzeti giccs térhódítása – ami számos, mitizált történelmi filmet eredményezett –, az őshonosság (autochtonizmus) és a dák eredet megszállott erőltetése – ami hasznos eszközként szolgált a Magyarország elleni kampányok során is, valamint a nemzeti egység anakronisztikus sulykolása, amely a Burebista vezette dák állam létrejöttének 1980-ban megünnepelt 2050. évfordulójában öltött testet. (162–164. o.)

Ceaușescu 1989-es bukását és kivégzését nem taglalja túl részletesen Stanomir, ám annál több figyelmet szentel az 1990-es évnek, mivel „ebből az évből ered a román posztkommunizmus” – írja –, válságokkal és erőszakkal jelölve ki Románia további útját. A posztkommunista Nemzeti Megmentési Front politikájának tudja be nem csupán a bányászjárásokat, hanem a márciusi marosvásárhelyi tragédiát (azaz a „magyar veszélyt”) is, illetve a társadalmi törésvonalak további mélyülését. (180. o.) Az 1989 előtti és utáni világ közötti hidat a román elit kontinuitása képezi (149. o.), a kommunista politikai kultúra továbbélését pedig az egykori Front utódpártjainak opportunizmusában és populizmusában lehet kimutatni, különösen – a könyv megjelenése idején Liviu Dragnea által vezetett – Szociáldemokrata Párt vonatkozásában (Dragnea időközben több évre börtönbe került, ám a párt továbbra is a legnagyobb romániai formációnak számít, és jelenleg is kormányon van, koalícióban a Nemzeti Liberális Párttal és az RMDSZ-szel). A centenáriumot az 1918–2018 közötti „szörnyű évszázad” legkedvezőbb időszakaként jellemzi Stanomir – Románia a Nyugat része, az EU és a NATO tagja, és nagyjából sikerült megőriznie 1918-as kiterjedését is –, ami szerinte mérsékelt optimizmusra is okot ad, ugyanakkor nem feledkezik meg az országot sújtó nagyarányú kivándorlásról, az ellátórendszerek válságáról vagy a „kleptokrata” elitről sem. (175–176. o.) 

A centenáriumi Románia továbbra is küszködik az 1989 előtti korszakok örökségével, véli a szerző: az autoriter és intoleráns állam dominanciájával, a gyenge állampolgári öntudattal, a primitív, törzsi nacionalizmussal – az utóbbi nemcsak a megmosolyogtató „dák-mániában”, hanem a szélsőséges pártok diskurzusában is rendszeresen visszaköszön. Stanomir szerint ezért kollektív önvizsgálatra, önkritikára van szükség (6. o.), a maga részéről pedig ragaszkodik a „hazafias tisztánlátáshoz” és Titu Maiorescu – a századforduló egyik legjelentősebb román értelmiségije – szellemiségéhez. (177. o.) Miközben felhívja a figyelmet a romániai demokráciát (újra) fenyegető trendekre – aktuálisan a Szociáldemokrata Párt 2016-os választási győzelmére –, és üdvözli a heterogén, de kitartó civil tiltakozásokat (189–192. o.), röviden a szomszédságba is kitekint. Kritikusan szemléli nemcsak Putyin nyugatellenes autokráciáját és Erdogan diktátori törekvéseit, hanem a magyar illiberális demokráciát is – egyértelművé téve saját rokonszenvét az euroatlanti orientáció iránt. (185–188. o.)

Ioan Stanomir munkája több szempontból is különlegesnek számít, de zárásképpen most csak az egyikre szeretném felhívni a figyelmet. A szerző ugyanis nem erdélyiként tulajdonít kiemelt jelentőséget az erdélyi román nemzetépítő elit által 1918 végén megfogalmazott gyulafehérvári nyilatkozatnak. Mégpedig a nyilatkozat egészének, vagyis a nemzeti törekvések mellett a modernizációs célokat kitűző pontoknak is, miközben a román történetírás fősodrának meghatározó szereplői – beleértve számos ma is aktív erdélyi román történészt is – rendszerint csak a program nemzeti részére, vagyis a Romániával való egyesülésre koncentrálnak. (Mint ahogy I. Ferdinánd román király is csak az egyesülést kimondó első pontot foglalta törvénybe 1918 decemberében.) Noha Stanomir könyvét korántsem sorolhatjuk a regionalista nézőpontú munkák közé, már pusztán az a tény, hogy egyáltalán foglalkozik a régiók közötti törésvonalak kérdésével, megkülönbözteti a nemzeti egységdiskurzushoz ragaszkodó fősodortól. Egyúttal pedig sajátos emléket is állít a „centrumot” (vagyis Bukarestet és az Ókirályságot) a „periféria” (különösen Erdély) felől megújítani szándékozó román értelmiségnek (a témával a két világháború közötti magyar elemzők után Ábrahám Barna, Bárdi Nándor, újabban pedig Egry Gábor foglalkozott behatóbban), párhuzamot vonva az általuk megteremtett hagyomány és a nyugati értékek melletti aktuális elkötelezettség között.

Ioan Stanomir: La centenar. Recitind secolul României Mari. Humanitas, București, 2018. 206. o.

Nyitókép: Csíkszereda főtere. Forrás: Zahorán Csaba felvétele (2009).