Szeptember 20-a különleges napnak számít Bukarest történetében: a 1459. szeptember 20-i dátum szerepel azon az iraton – Vlad Țepeș havasalföldi fejedelem adománylevelén –, amely első ízben említi a mai román főváros nevét. Az 1859-ben egyesülő dunai fejedelemségek, majd Románia fővárosává előlépő Bukarest keleti szomszédunk legjelentősebb városa. E pozíció megszerzéséhez azonban hosszú út vezetett, amely során több versenytárssal is meg kellett küzdenie.
Az államfejlődés egyik általános jellemzője, hogy a politikai, katonai és gazdasági elitcsoportok az egyes országokat többnyire egy domináns régió központjából szervezik meg és irányítják. Ezek ugyan idővel változhatnak – nem ritka, hogy a központ hanyatlani kezd vagy elpusztul, funkcióját pedig egy másik település veszi át –, mindazonáltal a modern korra „megállapodott” fővárosok szinte mindenhol maguk alá gyűrték a „vidéket”, és nehezen behozható előnyre tettek szert a többi várossal szemben.
A fővárosok fejlődésének ezt a jellegzetes pályáját Közép- és Kelet-Európában nagymértékben befolyásolta a soknemzetiségű birodalmak és államszövetségek 20. századi felbomlása is. Az első világháború után a korábbi birodalmi központok – Bécs és Budapest – szerepe a fontos vidéki nagyvárosok elcsatolásával még jobban megnőtt (a közismert aránytalansághoz vezetve mind Ausztria, mind Magyarország esetében), míg az utód- és kiegészült államok fővárosai a státusznövekedés mellett az újonnan megszerzett területekkel együtt versenytársakat is kaptak. A történeti hagyományok, a gazdasági helyzet és a nemzetállami centralizáció gyakorlatai azonban általában a régi fővárosoknak kedveztek. Ahogy például Prágának sokáig nem kellett tartania Pozsonytól, úgy Zágráb vagy Ljubljana sem fenyegette Belgrád primátusát, és Bukarest számára sem jelentettek komoly kihívást az új tartományok nagyvárosai. Noha az előbbiek regionális konkurensekből idővel „nemzeti” riválisokká váltak – Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával pedig független országok fővárosaiként fogalmazták újra szerepüket –, Románia regionális központjai nem voltak képesek valódi ellensúlyt létrehozni Bukaresttel szemben.
Kelet Párizsa
Pedig Bukarest fővárosi szerepe – legalábbis Prágáéhoz és Belgrádéhoz képest – viszonylag újkeletű volt. A 13–14. században a Kárpátoktól délre zajló román államszerveződés korai gócpontjai a hegyek közötti Câmpulung (Hosszúmező), illetve Argeș (a mai Curtea de Argeș) voltak, később pedig az alacsonyabban fekvő Târgoviște lett a havasalföldi uralkodó székhelye. Míg a Kárpátoktól keletre elterülő Moldva fővárosa fokozatosan Iașiban (Jászvásár) állapodott meg, Bukarest a 15. századtól vált a hegyektől délre fekvő Havasalföld központjává. Többnyire itteni udvarában tartózkodott Vlad Țepeș (ejtsd: Cepes), a mondabeli Drakula történeti előképe is.
Bukarest pozíciója mint Havasalföld fővárosa a 17. század második felében, Gheorghe Ghica fejedelem alatt szilárdult meg, mégpedig meglehetősen profán okból: a várost ugyanis viszonylag könnyen tudta felügyelni a Duna-parti Giurgiuban tartózkodó oszmán helyőrség. Bár Ghica utódai közül voltak, akik még visszatértek Târgoviștébe, Bukarest jelentősége idővel elhomályosította a többi havasalföldi települését.
Havasalföld és Moldva 1859-es egyesülése után – a nagyobbik román állam központjaként – Bukarest lett az Egyesült Fejedelemségek, majd Románia, 1881-től pedig a Román Királyság fővárosa. Fejlődése felgyorsult: lakossága a 19-20. század fordulójáig több mint a duplájára nőtt (122 ezerről 276 ezerre), az eleve kisebb Iași lemaradása pedig tovább fokozódott (közel 66 ezres lakossága alig 12 ezer fővel gyarapodott ebben az időszakban). Noha 1860-ban az utóbbiban alapították meg az első modern román egyetemet – a ma is működő Alexandru Ioan Cuza Egyetem elődjét –, és számos reprezentatív épületet emeltek a városban, Iași mégsem vált „második fővárossá”. Már nem sokkal a két fejedelemség egyesülése után egyre többen panaszkodtak a bukaresti „agyelszívásra”, mivel a helyi politikai, kulturális és gazdasági elit jó része fokozatosan a fővárosba települt át. Hiába volt korábban hatékonyabb a moldvai közigazgatás, mint a havasalföldi, és a keleti régió gazdaságilag sem állt rosszul, a – francia minta alapján – centralizált román államépítés következtében nemcsak a központi intézményekből és hivatalokból, hanem a fejlesztések zöméből is elsősorban Bukarest profitált. Moldva pedig stagnált és lassan elszegényedett, amit sokan a bukarestiek korrupciójával is magyaráztak.
A délnémet Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiából származó I. Károly alatt Bukarest is gyors ütemben vedlette le korábbi „keleties” hangulatát: ekkor emelték számos, ma is látható jelentős középületét és pompás palotáját – lásd például a Calea Victoriei-n a monumentális történelmi freskójáról is híres Ateneul Român koncertterem, a Cercul Militar (tisztiklub) vagy az Egyetemi Könyvtár épületét.
Miközben virágzott a historizáló, elsősorban hazai gyökerű „neo-brâncoveanu” stílus, teret nyertek a nyugati építészeti stílusok is, ekképp a román főváros is integrálódott az európai nagyvárosok világába. Olyannyira, hogy a 19. század végén – állítólag a Balkánról érkező látogatók nyomán – már „kis Párizsként” vagy „Kelet Párizsaként” kezdték el emlegetni.
Gondolatkísérlet
Bukarest fejlődését az első világháború sem törte meg. Ahogy Catherine Durandin írta: „az I. Hohenzollern Károly uralma alatti kis, kvázi-patriarchális királyság radikálisan megváltozott. Ezt Bukarest dinamikája és környezete is mutatja.” Nagy-Románia fővárosaként 1930-ban már közel 640 ezer lakossal rendelkezett, messze maga mögött hagyva az ország többi fontos központját: a 115 ezres Kisinyovot (Chișinău, Besszarábia), a 113 ezres Czernowitzot (Cernăuți, Bukovina), a 103 ezres Iași-t (Moldva), a 101 ezres Kolozsvárt (Erdély) és Galați-ot (Moldva), illetve a 92 ezres Temesvárt (Bánság).
Folytatódott az aktuális nyugati trendek átvétele is – nagyszabású sugárutak és lakónegyedek épültek, modernista, art deco- és funkcionalista villákkal, bérházakkal és toronyházakkal. A legismertebbek közé tartozik a Telefonpalota „amerikai” stílusú magasháza, de a nagy sugárutakon kívül is számos izgalmas épületre bukkanhatunk, míg Románia világháborús diadalát a húszas évek elején felállított (majd 1936-ra újáépített) Diadalív érzékeltette a leglátványosabban. A számok és a városkép egyúttal a bukaresti elitek fölényét is tükrözték a regionális – elsősorban erdélyi és besszarábiai – elitekkel szemben.
Bukarest pozícióját a korábbi moldvai szeparatizmus alkalmi és meglehetősen halvány megnyilvánulásai ugyanúgy nem tudták megingatni, mint a jóval erősebb erdélyi és bánsági regionalizmus. A központ és a vidék közötti versengés nem érhetett véget máshogy, mint ahogy egy bánsági román publicista és politikus fogalmazott a két világháború közötti időszakban: „A centralizáció révén a nyugati városok (…) Iași példáját követve dicsőséges romokká válnak, egyetlen város, Bukarest előnyére.”
Az olyan felvetések, hogy a fővárost érdemes lenne áttenni az ország közepén lévő Brassóba, pedig pusztán érdekes gondolatkísérletek maradtak. Németh László Magyarok Romániában című híres esszéjében egyenesen úgy gondolta, hogy „Román szempontból rendkívüli hiba, hogy nem tették. Románia sorsa: Erdély. (…) e terület természetes fellegvára és nevelője. (…) Aki Brassóból román fővárost csinál: elerdélyesíti Romániát.”
Az erdélyi városok – magyar, német és zsidó többségük miatt – azonban inkább tűntek „idegen testeknek” a román közegben, mintsem az állam pilléreinek. A prioritás így „románosodásuk” támogatása lett. Noha ez – nem meglepő módon – ellenérzéseket váltott ki az erdélyi és magyarországi magyar elitekből, a folyamat megállíthatatlannak bizonyult, és az észak-erdélyi „kis magyar világ” (1940–1944) közjátéka után új lendületet kapott.
A növekedés ára
A Bukarest és a többi város közötti erőviszonyokon a kommunista modernizáció erőltetett városfejlesztése sem változtatott. Temesvár, Iași és Constanța hiába váltak a nyolcvanas évek végére közel 350 ezres nagyvárosokká (továbbá Brassó és Galați lakossága is meghaladta a 300 ezret), Bukarestnek ekkorra már több mint 2 millió lakosa volt, ami a közigazgatás és a gazdaság szélsőségesen központosított jellegével együtt megkérdőjelezhetetlenné tette a főváros előnyét.
A robbanásszerű növekedésnek azonban súlyos ára volt. A gazdasági fejlesztések sokszor nem igazán vették figyelembe az egyes térségek viszonyait – Moldvában például több olyan nehézipari üzemet is létrehoztak, amelyekbe távolabbról kellett szállítani a nyersanyagokat –, a városokba áramló vidéki népesség pedig csak lassan vált valódi városlakóvá. De a kommunista évtizedek – különösen a hetvenes-nyolcvanas évek, a Ceaușescu nevével fémjelzett ún. „Aranykor” – a romániai városok képét is gyökeresen megváltoztatták. A szisztematizálás és az új, szocialista városközpontok kiépítése ugyanis gyakran a régi városszövetek rovására, azok szétzilálásával vagy teljes lerombolásával történt.
A régi belvárosok közvetlen szomszédságában – rosszabb esetben a helyükön – monumentális közigazgatási és kulturális funkciójú építményeket és tömbházakat emeltek, a kertvárosias jellegű városrészeket pedig sok esetben lakótelepek váltották fel.
Megalománia
Bukarestben ormótlan panelházakkal szegélyezett új sugárutak vágtak rendet az egy-két szintes, udvaros, kertes házak és modernista bérházak között; a belváros egyik festői negyedének jelentős része eltűnt, templomaival és egyéb műemlék épületeivel együtt, átadva a helyet a Ceaușescu megalomániás iránymutatásai alapján épülő „Új Városközpontnak”. Ez utóbbi tengelyét a „Szocializmus Győzelme sugárút” alkotta, egyik végén pedig az új adminisztratív központ terpeszkedett – minisztériumokkal, az akadémiával és az állami és pártvezetésnek otthont adó „Köztársaság Házával” (amelyet később a Casa Poporului, a „Nép Háza”, majd a „Parlament Palotája” elnevezéssel illettek, és amelyben több intézmény is helyet kapott, köztük a törvényhozás mindkét háza, és mindmáig a világ második legnagyobb adminisztratív épületének számít).
Hasonló „modernizáció” ment végbe számos vidéki városban is, a megyeszékhelyek átépítése során pedig kifejezetten ügyeltek arra, hogy kövessék a bukaresti mintákat. A városi környezet mellett a lakosság is átalakult – a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak” ugyanis szociális és etnikai szempontból egyaránt homogénebbnek kellett lennie, mint amilyen a letűnt világban volt. Ezt segítette a zsidó és német lakosság fokozatos kivándorlása, illetve a népesség tervszerű vegyítése Erdély multietnikus településein.
A forrásmegjelölés nélküli fényképek a szerző felvételei.
