A visztulai csoda éve
Az első világháború végén, 1918. november 11-én – százhuszonhárom év után – újra létrejött a független és szuverén lengyel állam. Éppen ezért november 11-e a legfontosabb nemzeti ünnep volt Lengyelországban a két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás utáni időszakban is. A másik – nagyjából hasonló jelentőségű – lengyel nemzeti ünnep augusztus 15-ére esik. Ez a nap hagyományosan több jelentéssel is bír: egyfelől ekkor ünneplik a katolikusok Mária mennybevételét, Nagyboldogasszony ünnepe így a kommunista rendszerben általában rendszerellenes manifesztációnak számított. A częstochowai pálos kolostor előtti téren vagy a Krakkó-közeli Kalwaria Zebrzydowska bencés kolostorában időnként több tízezren is összegyűltek ilyen alkalmakkor. A rendszerváltás után természetesen munkaszüneti nappá vált augusztus 15. 1992 óta azonban ugyanekkor ünneplik a Lengyel Hadsereg Napját is, mivel 1920. augusztus 15-én győzte le Varsó mellett a lengyel hadsereg a támadó Vörös Hadsereget. Az egyházi ünnep és a történelmi jelentőségű csata, amelynek tétje a nem egészen kétéves, fiatal lengyel állam léte volt, természetes módon összefonódott. Az egyházi tanítások ismerik a csodát, így a túlerőben lévő bolsevik seregek váratlan legyőzése, Lengyelország és Európa megmentése a lengyel emlékezetpolitikában csodaként, a „visztulai csodaként” jelenik meg. 2020. augusztus 20-án e „csoda” 100. évfordulójára emlékezett Lengyelország.
Az első világháború végét a lengyel nemzet győzelemként élte meg. Éppen ezért, ellentétben a magyarokkal, a létrejött európai status quo megőrzése vált az új elit elsőrendű céljává. A diadal tudata, a bolsevikok legyőzése és visszaszorítása, a nyugati (nagy-lengyelországi) és déli (sziléziai és szepességi) területek megszerzése után a lengyel politikának regionális tervei is voltak. Józef Piłsudski marsall, „a függetlenség atyja” 1920 folyamán fogalmazta meg Lengyelország szuverenitásának, függetlenségének és integritásának megtartására irányuló politikáját. Ennek központi kérdése az volt, miképp lehet biztosítani, hogy Lengyelországot soha többé ne ossza fel a két szomszédos nagyhatalom, Németország és Oroszország? Piłsudski válasza egy közép-európai föderáció terve volt: a Jagelló-birodalom, vagyis a Lengyel−Litván Köztársaság egykori területén élő nemzetek szoros együttműködése a bolsevik Oroszországgal szemben.
A lengyel politikus azt vallotta, hogy a lengyelek, ukránok, belaruszok és livánok érdekei egybeesnek. Az elképzelt föderatív berendezkedésű – pontosabban: a litvánokkal és a belaruszokkal, tehát az egykori Litván Nagyfejedelemséggel közös, a létrejövő Ukrajnával pedig szövetségi – állam éppen 1920-ban valósulhatott volna meg. Piłsudski azonban egyfelől nem számolt a 19. század végi litván nemzeti ébredés lengyelellenes tartalmának jelentőségével, másfelől pedig az ukrán nemzeti tudat gyengeségével, amely nem ismerte fel a bolsevik veszélyt. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy Piłsudski tervének megvalósulása esetén ezen államok ütközőzónát képeztek volna Lengyelország és a hamarosan megalakuló Szovjetunió között. A bolsevikokkal megkötött 1921. március 18-i rigai béke azonban másképp rendelkezett. A tervezett ütközőzónát felosztották Lengyelország és a Szovjetunió között, a lengyel államba került litvánok, belaruszok és ukránok pedig semmiféle autonómiát nem kaptak. Nem véletlen, hogy Józef Piłsudski a békekötés után nyilvánosan bocsánatot kért a lengyelekkel együtt harcoló ukrán egységek előtt.
Piłsudski koncepciója azonban 1989 után a lengyel külpolitika alapja lett. Célja, hogy Oroszországról politikai, gazdasági és kulturális értelemben is leválasszák az említett nemzeteket. A Krím-félsziget orosz annexiója pedig az elmúlt száz évben sosem látott mértékben növelte a lengyelek félelmét az orosz imperializmustól. Így a 2020-as lengyel centenáriumi emlékezetpolitika is elsősorban a lengyel–ukrán szövetségre és közös történelmük oroszellenes elemeire koncentrált.
A lengyel–ukrán egymásra találás emlékezetében érdekes színfoltként jelent meg a magyarok szerepe, illetve annak előtérbe helyezése. A magyar állam ugyanis Teleki Pál első kormánya idején a varsói csata kimenetelét döntően befolyásoló segítséget nyújtott – hadianyagot szállított – a lengyel hadsereg számára. E segítségnyújtás megörökítésére az elmúlt évtizedekben több lengyel településen is emlékhelyeket hoztak létre. Így Skierniewicében, a vasútállomás előtt, ahová a magyar fegyverszállítmány befutott, emlékmű, Varsó belvárosában és Ossówban pedig emléktábla őrzi a segítség tényét. 2020-ban újabb emlékműavatásokra került sor. Előbb Krakkóban állítottak fel egy Teleki Pál-szobrot, majd Brok városkában lelepleztek egy újabb emléktáblát, végül pedig Skierniewicében felavattak egy Charles de Gaulle, Teleki Pál, Szimon Petljura és Józef Piłsudski alakjait ábrázoló szoborcsoportot. Tehát azon politikusok szobrait állították egymás mellé, akik valódi segítséget nyújtottak Lengyelország bolsevikellenes harcához. A Trianon utáni magyar politika ilyen kontextusba helyezése meglehetősen unikális – nem csupán a történelem magyarországi percepciója, hanem a jelenlegi nemzetközi politikai kontextus szempontjából is.
Az 1918-as és 1920-as évek eseményei a jelenlegi lengyel emlékezetpolitika kiindulópontjai, a függetlenség megteremtésének és megszilárdításának szimbólumai. A mai lengyel politikában azonban nemcsak az akkori események pozitív interpretációival találkozhatunk, hanem tartalmi elemei is megjelennek mind a bel-, mind pedig a külpolitikában.
