Hetvenöt éve ért véget a második világháború (2. rész)

Emlékezetpolitikai körkép Közép-Európából

Az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai és ösztöndíjasai körképe a háború végének 75. évfordulóján. (Az 1. rész itt olvasható.)

A háború a szovjetizálással kezdődött – a balti államok emlékezete

A balti államok Hitler és Sztálin felosztása alá estek az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum által. Ennek következtében a három, Balti-tenger menti állam hamar megtapasztalta a Szovjetunió közvetlen nyomásgyakorlási módszereit (kezdetben csak függetlenségük korlátozását a térségben tartózkodó szovjet egységek által, majd 1940 nyarán a tényleges megszállást is). Miközben a náci Németország befejezte Nyugat-Európa és Franciaország lerohanását, elkezdődött Észtország, Lettország és Litvánia szovjetizálása. Habár a balti országok Szovjetunióba való bekebelezését a nyugati nagyhatalmak nem ismerték el, a német megszállás rövid intervallumát követően a moszkvai vezetés számára nem volt kérdés, hogy a balti államok a kommunista Szovjetunió részét fogják képezni.

Az újra betörő Vörös Hadsereg megjelenésekor a Baltikumban széles körű ellenállás bontakozott ki, hiszen az itteniek már előre tudták, hogy a szovjetek győzelme esetén a két világháború között nagy nehézségek árán kiharcolt államiságukat elvesztik, és (tag)köztársaságaikat Moszkvából fogják irányítani. A térség szovjetizálása, a parasztgazdaságok tönkretétele és az észt–lett evangélikus és a litván katolikus egyházat ért támadások ugyancsak növelték az ellenérzéseket a szovjetekkel szemben. Egészen az 1950-es évek középéig maradtak fenn rejtőzködő fegyveres ellenálló csoportok („erdei testvérek”). Az egyenlőtlen harc kimenetele azonban nem lehetett kétséges. A szovjetek elől végül 31 ezer észt, 110 ezer lett és 72 ezer litván menekült nyugatra. A helyiek megtörése érdekében a második világháborút követően is folytatódott a lakosság deportálása, csak 1948 és 1952 között 60 ezer litvánt deportáltak Szibériába. 

Az Észt, Lett és Litván SZSZK-ban, akárcsak más szovjet tanácsköztársaságokban, május 9-ét mint a felszabadítás napját ünnepelték. Hiába nem ismerte el a balti országok emigráns vezetői mellett az USA sem a három ország szovjet bekebelezését, évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy nem lehetséges a balti államok kiválása. Az államiságukat elveszetett balti országok függetlenségük kivívásakor jogilag is a két világháború közötti helyzethez nyúltak vissza. Az 1980-as években induló függetlenedési mozgalmak időszakában fontos mérföldkőnek számított a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésének 50. évfordulóján a 675 kilométer hosszú balti élőlánc.

A balti társadalmak ugyanakkor komoly változásokon mentek keresztül: Észtországban és Lettországban a szovjet időszak folyamán az észtek és a lettek majdhogynem kisebbségbe kerültek saját tagköztársaságukban. Így a függetlenség visszanyerése után súlyos kihívások elé állította a két országot az ott élő jelentős orosz kisebbség – meg kellett oldani az oroszok állampolgárságának kérdését és társadalmi integrációját egyaránt. Litvániát nem az orosz kisebbség, hanem az elvándorlás érintette érzékenyen: a gazdasági nehézségek miatt itt volt az egyik legnagyobb európai kivándorlási arány.

1991 után mindhárom országban eltörölték május 9-ét mint kötelező állami ünnepet. 1992-ben nyílt meg a Népirtás Áldozatainak Múzeuma, jelenlegi nevén Megszállók és Szabadságharcosok Múzeuma a volt vilniusi KGB-székházban. Egy évvel később Rigában nyitotta meg kapuit Lettország Megszállási Múzeuma, végül pedig 2003-ban Tallinban is megnyílt a Megszállások és Szabadság Múzeuma. Megfigyelhető tehát, hogy a balti államokban mind a mai napig kiemelt szerepet tölt be a történeti emlékezetben az 51 évig tartó megszállás öröksége. Azonban május 9. mindmáig megosztó évforduló: az észtországi és lettországi helyi orosz közösségek ugyanis megünneplik (és például az 1985-ben emelt rigai győzelmi emlékmű szimbolikus tere lett az itteni orosz közösség politikai aktivitásának is), míg a három balti nép többsége az emléknapot a szovjet megszállás időszakával azonosítja.

Bedők Péter

A fasizmus feletti győzelem szlovák emlékezete

A szlovák emlékezetpolitika eltér mind a lengyeltől, mind a balti államokétól. Az előbbiekkel ellentétben Szlovákiában május 8-án állami ünnep keretében emlékeznek a „fasizmus feletti győzelemre”. Mégpedig annak ellenére, hogy Jozef Tiso Szlovákiája 1939. szeptember 1-jén a náci Németországgal együtt megtámadta Lengyelországot, így aktívan részt vállalt a háború kirobbantásában.

A hivatalos megemlékezések során természetesen nem a háború kezdete, hanem az 1944. augusztus 29-én kitört Szlovák Nemzeti Felkelés története elevenedik meg, amelyben mintegy 130 ezer szlovák nemzetiségű, valamint 8 400 külföldi vett részt. Ezenkívül komoly harcok folytak a németek ellen Szlovákia keleti felében is. Sőt, 50 000 szlovák katona az amerikai hadsereg katonájaként is kivette a részét a nácizmus elleni küzdelemből, de szlovákok a Cseh Protektorátus területén zajló ellenállási mozgalomban is jelen voltak. Közéjük tartozott Jozef Gabčík, a Reinhard Heydrich elleni merényletet végrehajtó csoport szlovák tagja, aki 2018-ban a „Legnagyobb Szlovák” című, sikeres tévéműsor 10 legfontosabb szlovák személyisége közé is bekerült.

A Szlovák Nemzeti Felkelés, valamint a németekkel szembeni ellenállás hősei és áldozatai mára szerves részét képezik a szlovákok „nemzeti történelmének”, ezzel azonosul a szlovák politikai és értelmiségi elit nagy része, és Szlovákia-szerte szinte mindenhol megtaláljuk az ellenállás monumentális szoborcsopotjait vagy kisebb emléktábláit.

A szlovák társadalmon belül azonban bőven akadnak olyanok, akik szemben állnak a hivatalos emlékezettel, és a „másik oldal”, a Jozef Tiso vezette második világháborús szlovák állam történelmi szerepét értékelik pozitívan. Idetartozik a Marian Kotleba vezette Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS), amely 17 taggal a szlovák parlamentben is képviselteti magát. De az ellenemlékezeten túl a felejtés példáival is találkozunk. Nem kis problémát jelent az, hogy a második világháború idején a mai Szlovákia területének mintegy 12 000 km²-es déli sávja az akkori Magyarországhoz tartozott, így a hivatalos szlovák emlékezetpolitika egy szinte sosemvolt múltat kényszerít rá a helyi társadalmakra, miközben a dél-szlovákiai regionális múlt a feledés homályába merül. Jó példa erre egyrészt a fent említett Jozef Gabčík esete, akiről 1948-ban a dunaszerdahelyi járásban fekvő Bős nevű falu mai szlovák nevét kapta (Gabčíkovo). 2016-ban pedig egy olyan Holokauszt-emlékművet avattak a losonci zsinagógában, amely csupán 70 ezer emlékkövet tartalmazott, vagyis csak a második világháborús szlovák állam területéről deportált zsidók számát jelenítette meg Losoncon, amely akkor Magyarország része volt. Alkotói és felavatói (például az akkor köztársasági elnök, Andrej Kiska is) ezáltal a Dél-Szlovákia területéről (kb. 30 000 fő), de még a Losoncról deportált zsidókról (kb. 1500 fő) is „megfeledkeztek”.

Szeghy-Gayer Veronika

Felszabadulás vagy megszállás a cseh emlékezetben

Míg Európa hadszínterein 1945. május elejére megszűntek a világháború csatározásai, addig Prágában még javában folytak az utolsó európai harcok. Mi több, május 5-én a cseh ellenállási mozgalom németellenes felkelést robbantott ki, ami nem kevés véráldozattal járt, és a város teljes lerombolásának veszélyével fenyegetett. Hogy az utóbbira nem került sor, az többek között az antikommunista Orosz Felszabadító Hadsereg (ROA) katonáinak volt köszönhető. A várost azonban végül a Vörös Hadsereg marsallja, Ivan Sztyepanovics Konyev szabadította fel. A szovjet bevonulásra azért is kerülhetett sor, mert napokkal korábban a már Plzeňt is elérő amerikai szövetséges csapatok keleti irányú tovább haladását – és ezáltal a cseh főváros korábbi felszabadítását – a szovjet vezetés megtiltotta.

A cseh területeken még folytak a fegyveres harcok, és több százezer német katona volt jelen az országban, amikor április 5-én csehszlovák kormányprogramot hirdettek Kassán, lefektetve benne a háború utáni Csehszlovákia politikai jövőképét. Ez az „új” országot külpolitikailag függővé tette a Szovjetuniótól, valamint radikálisan átalakította a belpolitikai viszonyokat is, és a háborút közvetlenül követő időszakban az etnikai tisztogatást sem vetette meg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a felszabadítva megszálló szovjet jelenlét a kormányprogram keretében megérkezett a még egészében fel sem szabadított országba. Ugyan létrejött a Nemzeti Frontba tömörülő pártok koalíciója, a kommunista párt befolyása jócskán megnőtt. Az 1946. május elején megtartott első szabad, háború utáni választások után pedig kulcsfontosságú pozíciókat foglaltak el a kormányban, ami 1948-ban a kommunista hatalomátvétellel zárult.

Közép-Európa finomhangolású 20. századi történelme – benne az aktuális politikai irányítói szemlélet és akarat – kiválóan ábrázolható az egyes itteni nemzetek szoborállítási vagy éppen szobordöntési szokásaival. Prágában ezt, hét és fél évtizeddel a második világháború után, a várost felszabadító Konyev marsall köztéri szobra körüli viták, majd a szobor eltávolítása érzékelteti a legkifejezőbben. Miként minden szoborállítás, úgy minden szobordöntés is üzenetet hordoz magában. 

Baki Attila