A nukleáris fegyver alkalmazásáról
A nukleáris fegyver az egyik legnagyobb pusztítóerővel rendelkező fegyver az emberiség történetében, alkalmazásának stratégiai és moralitás racionálisan meghatározott feltételei ezért kiemelkedő fontossággal bírnak. Mind a stratégia, mind a moralitás komoly jelentőséggel bír, egyik nélkül sem lehet meglenni, ezért a kérdés, hogy miként egyeztethetők össze a nukleáris fegyver alkalmazása esetében.
A nukleáris fegyver rombolóenergiája az atommag átalakulásából származik, vagy az atommag hasadásából, ekkor atombombáról, vagy az atommag fúziójából, ekkor hidrogénbombáról beszélünk. A nukleáris fegyver a tömegpusztító fegyverek egyike, ezért a fegyver alkalmazásának alapvető jellemzője, hogy egyének tömegeire képes pusztító erőhatást kifejteni mind térben, mind időben kiterjedt mértékben. A fegyver stratégiai alkalmazásának is ez az alapja, azaz, hogy azzal jelentős károkat lehet okozni az ellenségnek és így előnyre lehet szert tenni a fegyveres konfliktusban vagy akár alkalmas az ellenséges állam háborús politikai akaratának megtörésére is.
A fegyver hagyományos alkalmazása
A fegyver hagyományos alkalmazása, azaz bombaként való bevetése megtörtént a második világháború végén, amikor az Egyesült Államok két atombombát vetett be Japán ellen, mely bevetés jelentős nemharcoló kárt okozott.
Önmagában az egyének tömegeinek az elpusztítása morális szempontból nem jelent eltérést a hagyományos bombákhoz és a tüzérségi gránátokhoz képest. Az indiszkriminatív, azaz a nemharcoló kárt is okozó alkalmazás azonban már fontos morális jellemző. A nukleáris fegyver ráadásul nem csupán esetlegesen indiszkriminatív, hanem természete szerint csak olyan módon alkalmazható, hogy azzal mindenképpen nemharcoló kár is keletkezik, hiába irányul a bevetés szándéka adott esetben kizárólag katonai célpontok pusztítására. Továbbá, mivel a nukleáris fegyver kiterjedt pusztítóerővel rendelkezik, az okozott nemharcoló kár igen jelentős, és nem tekinthető arányosnak az elérni kívánt katonai céllal. Ezek értelmében a nukleáris fegyver alkalmazása igazságtalan, mert indiszkriminatív és aránytalan.
Ezen ellenvetések hatására az újabb stratégiai elképzelések legalább két helyen igyekeztek kiegészíteni az alkalmazás feltételeit. Részben az arra való rámutatással, hogy a fegyver bevethető kisebb nukleáris töltettel, csak katonai célpontokkal szemben (counterforce alkalmazás), amivel elkerülhető a nemharcoló kár. Részben pedig annak hangoztatásával, hogy ha az ellenség veti be a fegyvert, akkor a saját vagy a baráti államnak, országnak és társadalomnak nagyarányú teljes pusztítással kell szembenéznie, amivel pedig arányos az ellenséges állam, ország és társadalom kiterjedt pusztítása. Ez az utóbbi gondolatmenet előtérbe helyezte a fegyver hagyományos, ám megakadályozó vagy megelőző alkalmazását éppúgy, mint a biztosított válaszcsapást.
A counterforce alkalmazás azonban, feltételezve a háborús eszkaláció törvényszerű voltát, a másik fél részéről is nukleáris fegyver alkalmazását, méghozzá kiterjedtebb alkalmazását fogja kiváltani, ami pedig ismét az első használót fogja még kiterjedtebb alkalmazásra késztetni és így tovább. Ez az eszkalációs létra előbb-utóbb elvezet a nemharcoló célpontok elleni nagyobb töltetek indiszkriminatív alkalmazásához, az úgynevezett coutervalue alkalmazáshoz.
Ezzel eljutottunk az arányosság problémájához. Ismét csak feltételezve a második csapáshoz elegendő nukleáris képesség meglétét mindkét oldalon, az mondható, hogy a nukleáris fegyver első countervalue csapásként való bevetése mindkét oldal pusztulását fogja maga után vonni. Ez (vagy az erre adott reakció) azonban semmilyen módon nem tekinthető arányosnak, talán csak valamilyen értelemben hősiesnek, mint amikor Dugovics Titusz a mélybe rántotta a török zászlót a vár fokára kitűzni kívánó török harcost. Olyan döntést hozni, aminek az előre látható következménye a politikai közösség alapvető érdekének, a túlélésnek a nem teljesülése, nem lehet arányos. Az arányosság ugyanis azt jelenti, hogy valamilyen értelemben többet nyerünk, mint amennyit feláldozunk, ha azonban mindent elveszítünk, akkor azt nem tudjuk arányosan tenni.
Az elrettentés
A felmerült morális problémák arra vezették a katonai stratégiaalkotókat, hogy a nukleáris fegyver alkalmazásának hagyományos útja mellett megalkossák a fegyver saját alkalmazásának útját, a hagyományos alkalmazással való fenyegetést, azaz a nukleáris elrettentést. A nukleáris elrettentés abban áll, hogy a fegyver birtokában lévő fél kifejezi a szándékát a fegyver hagyományos használatára, azzal fenyeget, amennyiben bizonyos feltételek fennállnak.
Igen ám, azonban egy természete szerint igazságtalan tett (ebben az esetben a nukleáris fegyver hagyományos alkalmazása) szándéka is igazságtalan, nemcsak maga a tett, és a szándékot magába foglaló fenyegetés szintén igazságtalan. A helyzet hasonló például a gyilkossághoz, amikor nem csupán az rossz morálisan, ha valaki megöli a szomszédját annak a földjéért, hanem az is, ha ezzel fenyeget.
Természetesen lehetséges, hogy a hagyományos alkalmazással fenyegető fél nem vetné be a nukleáris fegyvert, amennyiben a kérdéses feltételek kialakulnak. Ebben az esetben ő blöffölt, azaz nem volt meg a hagyományos alkalmazás szándéka, így tette nem is igazságtalan. Ez morálisan mindenképpen jobb megoldás, mint vállalni az aránytalanságot, mivel blöffölni, azaz hazudni ugyan morálisan rossz, ám jelentősen kisebb rossz, mint elpusztítani egy egész országot. Stratégiai szempontból ez a megoldás azonban csak nehezen védhető, hiszen az elrettentés blöffjellege kitudódhat, ami további biztonsági kockázatot jelent.
Első pillanatra valamivel jobb válasznak tűnik azt mondani, hogy az elrettentéssel valójában nem aktuális szándékot fejez ki az adott fél, hanem csak feltételes szándékot. Ahhoz hasonló ez, mint amikor önvédelmi szituációban valaki felszólítja a támadót, hogy hagyjon fel a tevékenységével, mert ellenkező esetben a rendelkezésre álló (jelentős sérülés okozására alkalmas) fegyverekkel kell szembenéznie. Ekkor ő nem akarja megölni a támadót, hanem éppen azt mondja, hogy a támadás folytatásának feltételével fogja csak akarni. Ebben az esetben, ahogy a nukleáris elrettentés esetében sem beszélhetünk aktuális szándékról, hanem csak feltételesről, amivel most még nem rendelkezik az adott fél, hanem csak bizonyos feltétel fennállása esetén.
A szándék természetének ez a pontosabb meghatározása sem változtatja meg azonban a morális értékelést, csak elodázza azt. Az elrettentést feltételes szándéknak nyilvánítva ugyanis csak annyi történik, hogy morálisan nem most ítélem meg annak tartalmát, hanem majd amikor fennállnak a szükséges feltételek. Azt azonban már a korábbiakban mondottak miatt most is tudom, hogy akkor aránytalannak és igazságtalannak fogom ítélni.
Az eddigi gondolatmenetet azzal lehet összegezni, hogy a stratégia és a moralitás a nukleáris fegyverek alkalmazásának esetében nem egyeztethető össze, mivel a blöff kivételével a moralitás előre jelezhetően kizár mindenfajta alkalmazást, a blöff esete pedig ugyan összeegyeztethető a moralitással, de a stratégiával nem.
Van-e megoldás?
Ha elfogadjuk a fenti morális és racionális érveket, akkor felmerül a kérdés, hogy van-e megoldás az érvek által felvetett problémára, jelesül, hogy a nukleáris fegyver alkalmazhatóságára. Egy kvázi-megoldás a nukleáris fegyverek teljes leszerelése és megsemmisítése lenne, ami azonban nem megoldaná a problémát, hanem megszüntetné azt. Ez azonban a katonai stratégia szempontjából nem fogadható el, hiszen a nukleáris fegyver túlságosan hatékony fegyver ahhoz, hogy egy állam lemondjon az alkalmazásáról. És hát éppen ennek az alkalmazásnak a stratégiai és morális feltételeit keressük. Így legalább két megoldás merül fel.
Első pillanatra az egyik lehetséges megoldás, ha a nukleáris fegyverrel rendelkező fél elolvasva a fentieket arra a racionális következtetésre jut, hogy fel kell adnia azt az igényét, hogy megfeleljen a morális elvárásoknak, így azt tehet, amit a katonai stratégia megkövetel. Ez azonban nem annyira jó megoldás, mivel a katonai stratégiának a háborúban van jelentősége, a nukleáris fegyverek széleskörű alkalmazása azonban a biztosított válaszcsapás miatt a saját állam, ország és társadalomhoz pusztulásához vezethet, ami bizonyosan nem lehet a politika folytatása más eszközökkel, és így háború sem. A nukleáris fegyverek alkalmazása ekkor háború helyett egy végletesen önérdekű vagy másoknak kárt okozni kívánó, és a tetteinek következményeivel tisztában lévő (és ebben az értelemben) racionális ember privát tette lenne.
Egy másik, valamivel jobb megoldás a moralitás megtartása, de a racionalitás valamilyen színtű feladása. Ez annak a valamilyen szintű feladását jelenti, hogy valaki előre és mások számára is érhetően döntéseket tudjon hozni, azaz a kiszámíthatóság feladását. Ez a megoldás tiltja a nukleáris fegyver hagyományos alkalmazását, ám az elrettentést nem. Úgy érti ugyanis meg a jövőbeli alkalmazásról döntő személyt, mint aki békebeli körülmények között határozott morális értékrenddel rendelkezik és aszerint dönt. Akitől azonban a jövőbeli hagyományos alkalmazáshoz szükséges kényszerítő feltételek fennállása esetén várható az is, hogy bizonyos tekintetben irracionálisan viselkedik, és ezért kiszámíthatatlan, hogy mit fog ítélni és tenni. Így amikor hideg fejjel (racionálisan) tudja megfontolni a nukleáris fegyver alkalmazását, akkor igazságtalannak tartja azt, ezért elveti, amikor azonban az új, kényszerítő körülmények között irracionálisan állhat a kérdéshez, akkor hozhat ezzel ellentétes döntést is. Ennek a megközelítésnek az a kulcsa, hogy a másik fél nem tudja pontosan megmondani, hogy a döntési helyzetben lévő személy miként fogja megítélni a helyzetet, racionálisan vagy sem.
E megoldások egyike sem tűnik teljeskörűen elfogadható megoldásnak, vagy azért, mert a moralitás racionális végrehajtásával kiszámítható módon nem kerül alkalmazásra a nukleáris fegyver; vagy ezért, mert a racionális, de nem morális alkalmazás a háborún és politikán kívülre helyezi az alkalmazást; vagy azért, mert a szerencse folytán teret enged az irracionálisnak. A legjobb megoldás mégis a legutolsó, amely esetében, ha sikeres az elrettentés, akkor soha nem kell irracionálisan viselkednie a döntést hozó személynek.
Nyitókép forrása: United States Department of Energy / wikimedia.org
