Mit hozott a 2026-os csúcstalálkozó és hogyan alakulhat át az együttműködés a jövőben?
A NATO állam- és kormányfői Ankarában gyűltek össze, 2026. július 7. és 8. között, hogy megerősítsék a Washingtoni Szerződés 5. cikke szerinti kollektív védelem melletti rendíthetetlen elkötelezettségüket, valamint a transzatlanti kötelék iránti kiállásukat. Az nem kérdés, hogy az európai szövetségesek és Kanada ismét megerősítették, hogy az Egyesült Államok nélkülözhetetlen a transzatlanti biztonság fenntartásához, de az már kérdés, hogy az amerikai védelmi miniszter, Hegseth által javasolt NATO 3.0 és az amerikaiak által kívánalomként megfogalmazott nagyobb európai szerepvállalás valóban gyökeres változást jelez-e.
A NATO-csúcsokkal kapcsolatban általában (ha valami) egyetlen szám marad emlékezetes a közvélemény számára: a védelmi kiadások növelésével kapcsolatos, főleg európai ígéretek. Az ankarai találkozó esetében azonban ez félrevezető lenne. Bár az 5 százalékos vállalás továbbra is meghatározó politikai üzenet maradt, a 2026-os csúcs valódi jelentősége nem a költségvetési vitákban, hanem a NATO működésének átalakulásában keresendő.
A NATO számos csúcstalálkozója mérföldkőnek számított a szövetség fejlődésében, így van ez a mostani esetben is. Az egyik legfontosabb mozzanat, amelyet érdemes megfigyelni a 2026-os ankarai csúcson, az az, hogy a NATO a költségvetési vitáktól a képességfejlesztés felé fordult. Bár – ahogyan említettem – elemzői szempontból idén nem feltétlenül a számokon van a hangsúly, természetesen azok most is rendkívül fontosak. 2025-ben az európai szövetségesek és Kanada több mint 139 milliárd dollárral növelték a legfontosabb védelmi igényekre fordított beruházásaikat. 2026 júliusában Ankarában több mint 50 milliárd dollár értékű új beszerzéseket jelentettek be. Emellett közel 40 milliárd dollárt fordítanak a pilóta nélküli rendszerek elleni küzdelemre, valamint további 27 milliárd eurót a meglévő üzemanyag-tároló és -elosztó infrastruktúrák modernizálására. A védelmi beruházások tehát egyértelműen növekednek, új képességeket vezetnek be, a védelmi ipari termelés pedig bővül. „Biztonságunk egyensúlyát a jobb irányba állítjuk helyre, és pontosan erről szól a NATO 3.0” – jelentette ki Mark Rutte. A célok világosak voltak, az igazi fordulatot 2026-ban az jelenti, hogy az eredményeket elérjék.
Bár Mark Rutte hangsúlyozta, hogy az észak-amerikai és az európai védelmi(ipar) kéz a kézben fognak dolgozni többek között a következő generációs képességek fejlesztése területén; az ankarai csúcson egyértelművé vált, hogy Európa a hagyományos katonai képességek központjává válik a NATO-n belül. Természetesen ahhoz nem fér kétség, hogy az Egyesült Államok továbbra is az európai biztonság sarokköve marad, de az európaiak sokkal többet fognak vállalni vagy legalábbis a politikai akarat erre megvan. Amerikai szempontból nem ez a cél, hanem a Washingtonra háruló pénzügyi terhek csökkentése, de egy önállóbb Európa ellen tud állni az amerikai nyomásnak, saját úton tud járni a gazdasági és szabályozási kérdésekben és nagyobb ellenőrzést tud gyakorolni saját biztonsági és iparpolitikája felett is. Erről természetesen nem beszéltek nyíltan a NATO csúcson, de ne felejtsük el, hogy az európai stratégiai autonómia megteremtésének viszont ez az egyik közvetlen motivációja. Azaz úgy is értelmezhetjük, hogy a NATO nemhogy nem lesz akadálya a stratégiai autonómiának, hanem komplementer módon kiegészítheti azt.
A transzatlanti tehermegosztás (burden-sharing) többször is (gyakorlatilag az 1970-es évektől folyamatosan) nézeteltérést és feszültséget okozott az Egyesült Államok és Európa között a NATO-n belül. A közelmúltban növekvő európai védelmi kiadásokat megfigyelve, valamint az ankarai csúcson elhangzottakat mérlegelve, úgy tűnik, hogy ez az említett kérdés szintén új szakaszához érkezett. Európa és Kanada 2024 óta több, mint 20%-kal növelték védelmi kiadásaikat és ezt 2026-ban további kétszámjegyű bővülés követhet. Itt azonban felmerülhet egy fontos stratégiai dilemma, amely szerint nem az a kérdés, hogy Európa többet fog-e költeni, hanem hogy a költések prioritásai európai vagy transzatlanti együttműködésekben szerepelnek-e majd. (Erre egyik példa lehet a „Buy European” logika, amely a közös uniós védelmi programokban elsősorban az európai ipar támogatását részesíti előnyben.) Ez utóbbi lesz valószínűleg az egyik legsúlyosabb súrlódás az amerikai és az európai (kanadai) szövetségesek között. A továbbiakban lássuk, hogy mik tekinthetőek a csúccsal kapcsolatos egyéb és legfontosabbnak tűnő megállapításoknak.
Ukrajna biztonsági szereplőként betöltött, folyamatosan alakuló szerepe kulcskérdés volt a NATO csúcson. A „Patriot-bejelentés” mellett, az Egyesült Államok kivételével a NATO-szövetségesek 70 milliárd eurós támogatást ígértek Ukrajnának, és megerősítették elkötelezettségüket, hogy a támogatás szintjét meg kívánják őrizni 2027-ben is. Az európai támogatásokon túl, az amerikai–ukrán viszonyrendszerben is változás állt be. Donald Trump eddig szokatlan módon csupa dicsérő szót intézett Volodimir Zelenszkij ukrán elnökhöz. A szép szavak mellet Trump ígéretet tett arra is, hogy engedélyt ad Ukrajnának a sürgősen szükséges Patriot légvédelmi rakéták gyártására is. Mindebből az látszik, hogy (bár Ukrajna NATO tagsága természetesen nem volt napirendi pont) Ukrajna támogatása nem csupán Európa védelme és geopolitikája szempontjából fontos, hanem befektetés is egyben, amely a NATO saját katonai előnyévé alakítható.
Ankarában további kiemelt napirendi pontként szerepelt a NATO és a védelmi ipari szereplők közötti kapcsolat megerősítése és az új partneri kapcsolatok létrehozása, hiszen az ipari együttműködés a NATO elrettentő erejének és védelmi képességeinek megerősítése egyre nagyobb jelentőséget kap. A szövetségesek és a védelmi ipari szereplők közötti együttműködés megerősítése kritikus fontosságú annak érdekében, hogy az ellátási láncok ellenálló képességeit megerősítsék, valamint a szorosabb stratégiai együttműködés csökkenti az ellátási láncok sebezhetőségét is.
Az elmúlt években Donald Trump amerikai elönök akarva vagy akaratlanul, de átalakította a transzatlanti szövetséget. Nem állíthatjuk, hogy megmentette azt, de azt sem tudjuk kijelenteni akkora károkat okozott volna, mint az egyes kijelentéseit követő kommentárok jósolták. Trump számos esetben nyomás alá helyezte mind Európát, mind magát a transzatlanti szövetség rendszerét, amely azt eredményezte végső soron, hogy a NATO és benne Európa erősebbé és ellenállóbbá vált. Trump retorikájától függetlenül a szövetség céljai és eredményei nagyrészt érintetlenek maradtak. A 2026-os csúcstalálkozó előtt is számos aggály merült fel Donald Trump szereplését illetően, hiszen az amerikai elnök negatív és személyeskedő szereplése meg is ingathatta volna a szövetség egységét. A találkozó végére azonban Trump megerősítette elkötelezettségét a NATO mellett. A legfontosabb tanulság ebben az esetben azonban nem Trump hangulatváltozása, hanem az, hogy a NATO intézményi működése képes volt kezelni ezt a politikai bizonytalanságot.
A 2026-os ankarai NATO csúcstalálkozó egyik legfontosabb üzenete, hogy az együttműködés már nem függ egyetlen politikai szereplőtől, annak politikai akaratától, hanem olyan intézménnyé alakult át, amely képes alkalmazkodni és megerősödve kijönni az esetleges szövetségen belüli ellentétekből, így az amerikai függés egyértelműen átalakult egy kiegyensúlyozottabb transzatlanti partnerséggé. A kiadások növelése, a védelmi és ipari képességek fejlesztése, valamint Ukrajna fokozatos „integrációja” azt mutatja, hogy a szövetség képes megújulni és alkalmazkodni a 21. század stratégiai kihívásaihoz.
Nyitókép forrása: Ale_Mi / depositphotos.com
