Mit mutat a történelem?
A gazdaságot és a kereskedelmet hajlamosak vagyunk konszenzusos, együttműködésen alapuló tevékenységnek látni, pedig a gazdaságtörténet sok esetben összefonódik a háborúkkal és az erőszakos érdekérvényesítéssel.
„A kereskedelem természetes következménye a béke” – állította Montesquieu, a XVIII. századi francia felvilágosodás kori filozófus és jogász. A fenti gondolat széles körben elterjedt, legalábbis erre utal, hogy gazdaságot és a kereskedelmet hajlamosak vagyunk valamiféle békés tevékenységnek látni, ami nem fér meg a háborúval. Ez abból a szempontból intuitív, hogy ahol szólnak a fegyverek, ott a hangsúly semmiképp sem a gazdasági szempontokon és a gazdasági gyarapodáson van, sokkal inkább a katonai győzelmen vagy adott esetben a szimpla túlélésen.
A fentiek fényében különösen érdekes és tanulságos Ali Laïdi francia kutató „Histoire mondiale de la guerre économique” (A gazdasági háborúk világtörténete) című munkája, ami azt mutatja be, hogy a széles körben elterjedt meggyőződéssel szemben a gazdaságtörténet arra tanít minket, hogy a gazdaság és a háborúskodás nem ellentétei egymásnak, hanem meglepően sokszor össze is fonódnak, sőt a gazdaság története sok esetben egyenesen háborúk és konfliktusok története.
Laïdi azt mutatja be, hogy a gazdasági háború nem újdonság, hanem az őskortól napjainkig kíséri az ember fejlődését – az emberek gyakran fegyvert ragadtak, hogy növeljék jólétüket és kinyissák a kereskedelem kapuit. Az összecsapások és agresszió az idők kezdete óta együtt léteznek a cserével. „A piacgazdaság DNS-ébe írt versengés nem mentes a félrecsúszásoktól, amelyek pedig igazságtalanságokhoz és erőszakhoz vezetnek” – fogalmaz.
A kutató rámutat, hogy bár mindenki sejti, hogy mit jelent a gazdasági háború fogalma, de valójában nem egyértelmű a definíció. Laïdi szerint a legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha ide sorolunk mindent, ami a gazdasági kapcsolatok feszültségeinek, akár erőszakosságának leírását jelenti. „A gazdasági háború az erőszak, a kényszer és a tisztességtelen vagy illegális eszközök alkalmazása egy piac védelmére vagy meghódítására, egy domináns pozíció megszerzésére vagy megtartására, amely lehetővé teszi egy piac visszaélésszerű ellenőrzését” – fogalmaz a kutató, aki szerint régen véresebbek voltak a gazdasági háborúk, de igazából csak arról van szó, hogy mára a gazdasági háborúk kifinomultabbá váltak. „A fegyverek ravaszabbak, de épp olyan félelmetesek, mint régen: kémkedés, zsarolás, számítógépes támadások, információs háború, ellenséges felvásárlások” – sorolja a francia kutató, aki szerint a gazdasági háború ugyanaz a gazdaságnak, mint a katonai konfliktus a politikának: összecsapás az erőforrások megszerzéséért.
Laïdi műve a teljesség igénye nélkül (hiszen azt lehetetlen lenne célként kitűzni) hat fejezetben mutatja be a gazdasági háborúk alakulását az őskörtől kezdve egészen napjainkig. Íme, egy-egy tanulságos gondolat és példa az egyes korszakokhoz kapcsolódóan.
- Talán meglepő, de már a kőkorszakban is léteztek gazdasági összecsapások. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a paleolitikum idején őseink már rettenetes háborúkat vívtak, amelyek fő tétje a természeti erőforrások feletti ellenőrzés volt: tavak, folyók, vadász- és gyűjtőterületek… A „gazdasági” erőszak a neolitikumban fokozódott, hiszen az emberek elkezdtek többletet termelni, amit elraktároztak – és amire mások rögtön szemet is vetettek. Az antropológusok és etnográfusok megfigyelték, hogy az ősi társadalmakban a csoportok és törzsek elsősorban kereskedelmi okokból háborúztak, gyakran azért, mert a csere során az egyik fél becsapva érezte magát.
- Az ókor egyik kiemelt és érdekes példáját a föníciaiak adták, akik úgy védték a piacaikat, hogy vallásukat rákényszerítették kereskedelmi partnereikre, és a legrosszabb legendákat terjesztették az alapanyagokban gazdag területekről, hogy elijesszék a kíváncsiskodókat. A kutató ide sorolta azt is, amiről az Ószövetségben olvashatunk, miszerint az izraeli törzsek megtelepedésük előtt már „gazdasági kémkedést” folytattak, hogy információt szerezzenek a kánaáni föld természeti erőforrásairól és lakóiról.
- A középkorban a kereskedelmet sokszor szükséges rossznak, a kereskedőt pedig kétes figurának tartották. Annak ellenére, hogy a szakmájukat lenézték, a kereskedők szervezkedtek, összefogtak, hogy így ellensúlyozzák a fejedelmek világi hatalmát. A Hanza a tökéletes példája volt annak a kereskedőváros-szövetségnek, amely egyszerre folytatott kereskedelmet, gazdasági blokádot – és akár háborút is. De ne felejtsük el azokat a királyokat sem, akik ugyancsak jeleskedtek a gazdasági hadviselésben: ilyen volt például XI. Lajos francia király, aki azért hirdetett embargót bizonyos külföldi vásárokra, hogy ezzel ártson politikai ellenfeleinek. Vagy gondoljunk csak azokra az itáliai köztársaságokra, amelyek gazdasági rivalizálása csak az egymás iránti gyűlöletükhöz volt fogható? Nem kell sokat magyarázni, hogy miért releváns ebből a szempontból az, hogy amikor a XV. században a portugálok a fűszerek meghódítására indultak, azt ők maguk is „véres kereskedelemnek” hívták.
- A középkor után a nagy földrajzi fölfedezéseknek köszönhetően új lehetőségek nyíltak a világkereskedelem számára. A felfedezett új világok hatalmas gazdasági csataterekké váltak az európai királyságok között. A spanyolok és portugálok ugyan felosztották a területeket a Tordesillas-i szerződés értelmében – de nem számoltak a hollandok, az angolok és a franciák étvágyával. Népirtások, mészárlások, háborúk, rabszolgaság, gyilkosságok, kalózháborúk, hírszerzési háborúk, kémkedés… Minden eszköz megengedett volt, hogy a riválisok kezéből kicsavarják az arany-, fűszer- és nyersanyagpiacokat.
- Négy évszázad könyörtelen gazdasági összecsapásai után a XIX. századhoz érünk, amit általában nyugodt időszaknak szoktak titulálni, amit ritkán zavart meg nagyobb konfliktus. Pedig nagy kereskedelmi útvonalaik meghosszabbítása érdekében a vállalatok és az államok pusztító gazdasági háborúkat folytattak. Kínában az angolok bombázták a kikötőket és feldúlták a pekingi Tiltott Várost, hogy kinyissák a hatalmas ázsiai piac kapuit és megszerezzék a tea titkait. Ismert, hogy az „ópiumháborúk” során a britek a beszédes elnevezésű „páncéloshajó diplomáciához” folyamodtak, hogy a kínaiakat rávegyék valamire, amit ma már szinte el sem tudunk képzelni: hogy engedjék be területükre az Indiában előállított kábítószert…
- A XX. században a gazdasági háború intézményesedik, valódi fegyverré válik a két világháború során. A gazdasági háború ekkor magában foglal minden olyan eszközt (blokád, embargó, gazdasági kémkedés…), amely képes csapást mérni az ellenség pénzügyi erejére, gyengíteni gazdasági erőforrásait, és végül megtörni hadi erőfeszítéseit. A XX. században a gazdaság teljes értékű front lesz a konfliktusokban és a modern totális háború egyik hadszínterévé válik. A hidegháború gazdasági elszigeteltsége után a XXI. században „érünk el oda”, hogy az alapvetően katonai gazdasági háborús koncepciót felváltja a békeidőben való civil alkalmazás – a gazdasági konfliktusok átveszik az ideológiai szembenállás helyét, a gazdasági kapcsolatok radikalizálódnak, megjelenik a gazdasági hírszerzés, azaz az információ gazdasági fegyverként való felhasználása. Az államok és a globális vállalatok gazdasági hírszerzési doktrínákat alakítanak ki, hogy védjék saját információs vagyonukat, miközben a versenytársaikét megpróbálják megszerezni.
Laïdi műve elgondolkodtató, mert bemutatja, hogy a történelmi tapasztalat szerint a gazdaságban korántsem egyértelmű, hogy a békés, konszenzusos úton kell mennie a világnak – sok esetben a múltban sem ez történt, és most is megvan annak a veszélye, hogy épp a gazdasági okok miatt alakul ki konfliktus az államok között (sőt, sokan szinte minden konfliktus mögött ilyen okot sejtenek). De azért az továbbra is igaz, hogy valódi építkezés és stabilitás mégiscsak békés körülményeket kíván. „Bármely kort is nézzük, a nemzetek történelme, még a legháborúsabbaké is, épp annyira a kereskedelem története, mint a hódításaiké. Bár a nagy birodalmak a bátorság és a fegyverek ereje révén alakulnak ki, csak a kereskedelem, az emberek munkája és az iparuk teszik őket szilárddá és fenntarthatóvá. A győztesek hamarosan elpusztulnának a legyőzöttekkel együtt, ha nem alakítanák át fegyvereik vasát ekevasakká, vagyis ha nem a földművelés, a kézműipar és a kereskedelem által előállított gazdagsághoz nyúlnának, hogy a béke nyugodt művészetével megőrizzék a háború borzalmaiban és zűrzavarában szerzett előnyöket” – idézi Laïdi könyvében Jacques Savary XVII. századi francia kereskedőt, gazdasági gondolkodót.
Nyitókép forrása: Kryzhov / depositphotos.com
