Hol terem a magyar katona? Avagy az 1809. évi generális inszurrekció katonapolitikai tanulságai
„Utolsó kívánságom ez, és ezzel végzem Életemet: Éljen az én jó Királyom, és virágozzon világ végéig a’ dicső Magyar Nemzet.” – vetette papírra Barkóczy Antal 1809. június 23-án, Komáromban. Halálos sebét Kismegyeren szerezte, egy héttel korábban. A XVIII–XIX. században visszatérő toposz, hogy a csatatéren a nemzet és a király nevében arat a halál. Írásomban kísérletet teszek arra, hogy kinyissam a kérdést, ki is a magyar katona a közép-európai nemzetébredés előtti időszakban.
Szőnytől Győrig az út lapos és unalmas, a föld laza, hitvány, alig művelt. Közvetlenül Győr mellett már sokkal termékenyebb. Ez a város korábban az erődjéről volt híres, de most már vásáráról és piacáról ismert. Piacnapon értem oda, az utak élettel teliek voltak. Annyiban hasonlít Bécshez, hogy a város és a külterület közt glacis és nyílt tér húzódik. (Bright: Utazás Bécsből, 251.)
Richard Bright így emlékezett vissza útleírásában Győr városára. Mikor az angol utazó 1814-ben a pesti úton Komárom felől megérkezett a városba, a Fehérvári-kapu előtti téren éppen nyüzsgött a piaci forgatag. Azon a helyen, ahol öt évvel korábban egy ágyúdomb magasodott. Az 1809. évi ötödik koalíciós háború nem múlt el nyomtalanul Győr fölött: az ostromban súlyos károkat szenvedett, a megszállás alatt komoly terheket róttak rá végül pedig törökkori városfalának négy bástyáját felrobbantották az elvonuló franciák. Az 1792 óta tartó francia háborúk alól Magyarország sem tudta kivonni magát. Búzája etette a katonákat, lovai vonták az ágyúkat, fiai pedig vérüket adták I. Ferenc császár-királyért. 1809-ben újabb háború robbant ki. Immáron az ötödik. Bonaparte Napóleon francia császár csapatai hamar megszállták Bécset, és bár Aspernnél vereséget szenvedtek, 1809 májusára elérték a Magyar Királyság határait. Az 1808-as országgyűlési törvényekre hivatkozva József nádor, a legmagyarabb Habsburg, hadba hívta a magyar nemességet.
A mostoha történetek, melyek most Német Országban hadaink rettenthetetlen vitézségének nem kedveztek, Őfelségét, a királyt, arra bírták, hogy a Magyar Felkelő Nemességet azonnal az ország határaira szólítsa.
Számtalan nehézségek miatt, nem lehetett a felkelő seregeket illendően felruházni s fegyverkeztetni. Most azonban ezen szoros szempillantásban, mely a nemzet függetlenségét fenyegeti, nincs többé annak ideje, hogy az akadályokról tanakodjunk.
Vitéz Őseinknek kardjához kell eltökélve nyúlnunk! S a hiányos kitanítás és felkészítés akadályait bajnoki lélekkel és királyunkhoz való hűséggel kell meghaladnunk. A haza veszedelemben forog. Ha azt a veszélyektől en nem menthetjük – haljunk meg!
A király bennünket a veszedelemre figyelmessé tett, szent kötelességünk az ellen bátor szívvel indulni. Az idegen gyalázatos járomtól az egy szív és lélek, a tántoríthatatlan állhatatosság, s fáradhatatlan igyekezet meg fog bennünket menteni. (Bay: Napóleon Magyarországon, 25–26.)
Az 1808. évi országgyűlés által törvényesített generális inszurrekció fegyverbe hívatott, hogy elláthassa törvény szerint előírt feladatát: a honvédelmet. Ezen a ponton pedig meg kell állnunk egy szóra, hiszen úgy tűnik, megfeledkezünk egy másik haderőről. Bizony, a császári-királyi hadseregről, amelybe a Magyar Szent Korona országai is adtak katonát 1715 óta. Márpedig azok is legalább annyira magyar legények voltak, mint az inszurrekcióban szolgáló társaik. Kit tekintenek tehát a magyar törvények magyar katonának? Itt pedig egy kis anomáliát vélhetünk felfedezni, hiszen a magyar katonai történetírás jellegzetesen csak annyiban tekinti a honvédelem előzményének az inszurrekciót, amennyiben megemlékezik a vármegyék konskripciós kötelezettségéről, mint a katonaállítás alapjáról: elavult középkori intézményként. Igaz, hogy utóbb már a császári-királyi haderő 1848 előtti szakaszát sem szívesen tekintjük a modern honvédség jogfolytonos előzményének, de azért be kell látnunk, hogy az újkor korai szakaszában a reguláris ezredekben szolgáló katonák ugyanannyira hungarusnak érezték magukat, mint napjaink honvédjei. Adódik tehát megint csak a kérdés: ki a magyar katona? A válasz azonban a korszakunkban sem volt teljesen egyértelmű. Az országgyűlés képviselői tisztában voltak azzal, hogy a császári-királyi hadsereg fiskális-katonaállamon nyugvó hadkiegészítési rendszere egy bonyolult és hosszadalmas, de organikusan fejlődő folyamat eredménye, amely elsősorban a paraszti társadalom osztályait terhelte a katonaállítás kötelezettségével. Ők pedig a hatályos törvények szerint nem képezték a Natio Hungarica nemzettestének részét, így, esküjük szerint, elsősorban nem is a magyar országgyűlés, hanem a magyar király érdekeit szolgálták. A magyar rendeknek tehát szükségük volt egy intézményre, amely katonai erővel is érvényt szerezhetett jogaiknak. Erre legcélszerűbb az inszurrekció intézménye volt, amely hol így, hol úgy, de 1222 óta a rendek fennhatósága alá tartozott. Ebben a formájában kétségtelenül középkori hagyatéknak tekinthető.
Ezzel meg is érkeztünk a katonapolitikai kérdés társadalmi gyökeréhez. A császári-királyi reguláris ezredekbe ugyanis rendszeresen ajánlott meg újoncokat az országgyűlés, amelyet a Magyar Királyság lakosságából töltöttek fel, akik azonban jórészt kívül estek a politikai értelemben magyarnak tekintett lakosság köréből. Az inszurrekció ezzel szemben a Natio Hungarica tagjait kötelezte katonai szolgálatra, de nem reguláris jelleggel. Szolgálatuk maximum egy-egy háború időtartamára korlátozódott. A problémának tudatában voltak az 1808. évi országgyűlés képviselői és az Udvari Haditanács, valamint a nádori adminisztráció döntéshozói is. Megoldás mégsem született, csupán átmeneti kísérlet arra, hogy az inszurrekció intézményét modernizálják. Kétségtelen, ebben a formában alkalmas volt arra, hogy a területvédelem feladatait ellássa. Pálóczi Horváth Ádám, az inszurgens életérzést megéneklő költő a nemesi felkelés hagyatékát 1813-ban így fogalmazta meg:
Bálványai: régi szokása s teleki.
Szabadságnál jobb az aranybulla neki.
S tán ez a magyarok nagy és erős istene:
Hogy sem vas sem manifesztum nincs ellene.
Felhasznált források
Bay Ferenc: Napóleon Magyarországon. Budapest, Officina Kiadó, 1941.
Bright, Richard: Utazás Bécsből Alsó-Magyarországon keresztül. Némi betekintéssel Bécs állapotára a Kongresszus idején az 1814. évben. Ford.: Kiss Sándor. Máriabesnyő, 2019.
Borítókép: Jozeph Molnar: Buda 1686. évi visszafoglalása (1858.) / forrás: wikimedia.org
