A megismételt georgiai kongresszusi választások január 6-i eredményei nyomán Joe Biden leendő elnök és a Demokrata Párt számára létrejön a viszonylag kényelmes kormányzáshoz szükséges kongresszusi többség, amely ugyanakkor annál nagyobb felelősséget is jelent majd a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat meghatározó politikai aktorok számára.
A Demokrata Pártnak és Biden elnöknek mondhatni kulcsfontosságú feladata lesz a drámai megosztottságú amerikai társadalomban a politikai rendszer iránti bizalom újraélesztése. Továbbá a majdnem polgárháborús állapotokat idéző belpolitikai események nyomán és a koronavírus-járvány tragikus következménye mellett ugyancsak foglalkozni kell a hangos szélsőséges csoportokkal, a Demokrata Párton belül és kívül egyaránt (lásd a Biden-ellenes radikális Antifa tüntetéseket a szélsőbaloldali gócponttá vált Portlandben és Seattle-ben az elnök beiktatásának napján). Mindezen belpolitikai prioritások mellett léteznek azonban más fontos, de igencsak elhanyagolt, kevésbé harsány, illetve mediatizált problémák is, mint például az őslakos indiánok sérelmei, régi-új kényes ügyei.
Az önmagát progresszív baloldali liberálisként meghatározó, széleskörűen elfogadónak, visszamenőleges igazságosztónak és társadalmi békéltetőnek is tekintő Biden-Harris kormányzatnak akár az egyik első, jelzésértékű demokrácia-gyorstesztje is lehet, az a mód, ahogy az amerikai őslakos nemzetek (the native nations of Indian Country) jogos követeléseit kezeli majd: megoldja kéréseiket, avagy a Demokrata Párt jacksoni hagyományainak megfelelően inkább a szőnyeg alá söpri azokat.
Az őslakosok legfőbb online szócsövének, hírcsatornájának számító Native News összeállításában megjelent egy előzetes kívánságlista (Native wish list), amelyek jelentős része könnyen teljesíthető jelképes gesztus lenne, ellenben vannak neuralgikus, komoly pénzbeli, anyagi és jogi következményekkel is járó követelések. A hírhedt „indiánölő” Andrew Jackson elnök arcképének eltávolítása jelképes ügynek számít, amit az Ovális Irodája falára még Trump elnök kérésére tettek ki 2017 januárjában. Biden elnök első hivatali napján lecseréltette a festményt Benjamin Franklin arcképére, és sokatmondó módon eltávolíttatta Winston Churchill mellszobrát is a Resolute elnöki íróasztala mellől Martin Luther King és a szocialista mozgalmár Cesar Chavez szobrai kedvéért. Hasonlóképp szimbolikus, de jóval nagyobb horderejű döntés az új-mexikói határfal építésének leállítása, különösképpen a vitatott és nagy botrányt kavaró szakaszon, az oneida indiánok fél évezredes múltra visszatekintő temetkezési területén. Ugyancsak, nem lesz különösebben nagy kihívás hatékonyan felgyorsítani az alaszkai és dakotai, oklahomai indián őslakosok COVID-19 elleni beoltását, vagy az amerikai Törzsi Népek Konferenciájának (Tribal Nations Conference) éves hagyományát újra feleleveníteni a Fehér Házban (amit Trump elnök vitatható módon felfüggesztett 2017-ben). Mindemellett azonban a dollár milliárdokat termelő Dakota Access és Keystone XL homokolajvezetékek lebontása, vagy az óriási alaszkai indián területek bányászati jogának visszavonása illetve az ércekben igencsak gazdag sziú szent hegyek, a dél-dakotai Black Hills feltételezett visszaszolgáltatása nem lesz könnyű játszma a sokak által csak „langymeleg, mérsékelt corporate democrat”-nek tekintett, vagyis a nagyvállalatok képviseletében álló Joe Biden demokrata elnök számára.
Az amerikai indián háborúk végpontjának is tekinthető 1890. december 29-én lezajlott véres Wounded Knee-i mészárlás a lakota sziúk faluja ellen örökre emlékezetes marad az őslakos amerikaiak leszármazottai számára, akik úgyszintén nem felejtik az amerikai szövetségi kormányzattal kötött tucatnyi szerződésük szomorú sorsát sem. Az amerikai gyümölcssaláta, avagy mozaik-társadalom sokrétű szintjei és különféle etnikai, faji csoportjai között kimondatlanul bár, de egyértelműen a több millió őslakos helyezkedik el a legalsó fokon és leginkább megkülönböztetett hátrányos helyzetben. A 2010-es cenzus felmérései nyomán az Egyesült Államok lakosságának közel 1%-a (2,9 millió polgár) kizárólag őslakos nemzetiségűnek, míg 1,7%-uk, (több mint 5 millió felnőtt amerikai) vegyes, félig őslakos etnikai identitásúnak vallotta magát. Jelentős számarányban olyan ritkán lakott nagy kiterjedésű amerikai államokban élnek, mint Alaszka, Oklahoma, Új-Mexikó, Dél-Dakota és Montana. A felettébb negatív, eltorzított és igencsak népszerű sztereotípiákkal ellentétben az amerikai őslakosok többnyire megtartották őseik hagyománytiszteletét, és különösképpen harcias, katonai erényeiket. Sőt mi több, a „földrabló fehérek civilizációjába” való részleges integrációjuk sajátos megnyilvánulásaként az állami és többségi amerikai társadalom ellenséges viszonyulása mellett is komolynak tekinthető, jól működő gazdasági mini-univerzumot sikerült kialakítaniuk az utóbbi fél évszázad során. Az indiánok által irányított gazdasági szféra becsült mérete és értéke 2010-re elérte a 120 milliárd dollárt, amely nagyobbnak bizonyult, mint például, Szerbia, vagy Costa Rica gazdasági teljesítménye. Mindazonáltal sajnálatos módon az egészségügyi, oktatási és főleg biztonsági, kriminológiai mutatóik jóval az amerikai átlag alatt vannak, amelyek közül kiemelkedik az őslakos nők és kiskorúak sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények aránya (84% a 41%-os országos átlaghoz képest), illetve a 2020-as koronavírus-járvány áldozatainak száma is az országos átlag 3,5-szerese az őslakosok körében.
Bár a történelmi sérelmeket és igazságtalanságokat nehéz, illetve nem igazán javasolt összevetni (rögtön eszünkbe juthat a fekete faji alapon tevékenykedő, és nem mellesleg erőteljesen neomarxista Black Lives Matter és a szélsőséges fekete „woke” mozgalom politikai tőkére és társadalmi előnyökre váltandó sérelem-ideológiájára), mindazonáltal a közvélekedés alapján is kijelenthetjük, hogy az őslakos indián kisebbségi nemzetek sérelmei joggal tekinthetőek a legnagyobb, legmélyebb és legkiemelkedőbb problémahalmaznak és tragikus hagyatéknak a többi etnikum vagy faji kisebbségek tagjai ellen elkövetett visszaélések, jogsértések közül az Új Világban. Ehhez a drámai helyzethez és többnyire tragikus történelmi örökséghez képest az őslakosok média megjelenése és ügyük társadalmi (politikai) közbeszédben való reprezentációja elhanyagolhatónak tűnik, különösképpen a fent említett harsány és radikális BLM mozgalom fősodorbeli média megjelenítéséhez viszonyítva. Amúgy, amint a demokrata párti csúcs döntéshozók megszólalásaiból is látványosan kitűnik, mint például Nancy Pelosi, a Képviselőház elnökének komoly felzúdulást keltő december végi kongresszusi indítványa, az amerikai lakosság kis hányadát érintő gender és identitáspolitikai ügyek tematizálása sokkal nagyobb jelentőséggel és prioritással bírnak, mintsem olyan kényelmetlen és igazán diszkriminatív ügyekkel való tevőleges foglalkozás amelyet az őslakos indiánok évszázados sérelmeinek újratárgyalása és megoldása jelentene. Amint sok társadalomkutató elemző már számos alkalommal rámutatott, igen jelentős különbség, elfogultság megfigyelhető bizonyos faji és gender-identitású kisebbségek média megjelenítése, politikai jelentősége tekintetében többnyire az őslakós nemzetek hátrányára illetve azok teljes politikai, társadalmi kitakarása érdekében.
Forrás: Wikipedia
Ugyanakkor a lakota sziúk legendás nagyfőnökének és hadvezérének Tátánka Ijotaké avagy Ülő Bikának konok szembenállása és kitartása, úgy tűnik több, mint egy évszázad múltán is követőkre talál az őslakos törzsi vezetők körében, akik puszta létükkel és fennmaradásukkal is egy kényelmetlen és kellemetlen történelmi örökségre és adósságra emlékeztetik a washingtoni kormányzatot pártállástól függetlenül. Az elkövetkező időszakban valószínűleg még hallani fogunk az oglala sziúkról, illetve nemrég megválasztott új törzsfőnökükről és elnökükről Kevin Killer-ről (Dél-Dakota állami szenátor), aki elődjéhez Julian Bear Runner-höz hasonlóan nem kevesebbet szeretne elérni, mint a szent hegyeikben éktelenkedő „fehér amerikai tájseb,” a világhíres Rushmore-hegyen négy amerikai elnök arcképét ábrázoló szoborcsoport eltávolítását, és az eredetihez hasonló természeti állapot visszaállítását az 1868-as Fort Laramie egyezményben foglaltaknak megfelelően. Nem meglepő módon, az egyik legneuralgikusabb pont az őslakos nemzetek és az amerikai többségi társadalom és állam viszonyában a sziúk szent hegye körül található. A jogi perpatvar és patthelyzet, immár több mint egy évszázada meghatározza az őslakos indián nemzetek és Washington közötti feszült, viszálykodó kapcsolatot, akárcsak a híres Pine Ridge-i indián rezervátum sorsa és jövője. A Black Hills-i szent hegyek ügyében beadott közel egy évszázadig tartó keresetben a Legfelsőbb Bíróság hozott egy elhíresült 1980. évi ítéletet, amelynek értelmében az amerikai szövetségi állam igencsak visszatetsző módon többször is megszegte saját szerződését a sziú törzsszövetséggel. Ennek folytán az alperes sziúk 102 millió dollár értékű kártérítésre váltak jogosulttá (ma már több mint 1 milliárd dollár fölött jár a kincstári letétbe helyezett összeg), ellenben az őslakos indiánok elvi, erkölcsi fenntartásaik és hitbéli meggyőződésük alapján nem hajlandóak elfogadni őseik szent földjének pénzért való elcserélését még másfél évszázad távlatában sem, amely példaértékű és egyedülálló erkölcsi, szellemi tartást kölcsönöz elvhűségüknek és küzdelmüknek.
Forrás: Wikipedia
Nagy kérdés tehát, hogy az őslakosok égető társadalmi és jogi problémáinak tekintetében milyen konkrét válaszokkal és problémamegoldó javaslatokkal fog a Biden adminisztráció előállni. Joe Biden elnök részéről talán ennek tudatában erős jelzésértékű politikai gesztusnak tekinthetjük az első indián őslakos származású belügyminiszter jelölését (Seceretary of Dept.of Interior) Deb Haaland képviselőasszony személyében. Haaland amúgy az új-mexikói laguna pueblo törzs képviseletében az amerikai Képviselőháznak is fontos tagja, és egy videókonferencián már megígérte, hogy miniszterként minden fontos „indián ügy” tárgyalásába bevonja majd az őslakos nemzetek vezetőit is gondjaik megnyugtató megoldása érdekében.
