Molnár Attila Károly: Ki mit konzerválna?
Molnár Attila Károly eszmetörténész, konzervatív politikai gondolkodó, a Molnár Tamás Kutatóintézet és Századvég Kiadó vezetője tavaly megjelent kötete, a Ki mit konzerválna? egymáshoz lazán kapcsolódó, a konzervatív gondolkodás főbb csomópontjai köré csoportosítható esszéket tartalmaz.
Mindegyik esszé a konzervatívok számára elengedhetetlen témákat jár körbe, mint a vágyálmok és a valóság ellentéte az állam és a politika vonatkozásában, a politikai utópiák működésképtelensége, a filozófus és a politikus örök ellentéte, a demokratikus egyenlőség gondolatának összeegyeztethetősége a mindenkor elégedetlen és vágyvezérelt emberi természettel. De felmerül a műben korunk egyik legégetőbb problémája, a „gender-egyenlőség” kérdése is, valamint a modern újbaloldali mozgalmak, például a woke-szubkultúra (wokeism) legújabb fejleményei és ezek hatása a hagyományos társadalmakra.
A szerző az emberi természettel kapcsolatos saját álláspontját, a konzervatív és keresztény gondolkodás legalább Szent Ágoston De Civitate Dei című alapvető értekezése óta, az égi és a földi város ellentétének a Civitas Dei és Civitas Terrena (vagy másképpen: Civitas Diaboli) körében meghatározott fogalmai alapján fejti ki. Molnár értelmezése szerint az emberi természet, ha azt „magára hagyják”, az intézmények és a külső korlátok nem spontán fejlődést produkál, hanem sokkal inkább előtérbe kerülnek negatív vonatkozásai. A liberális elméletekkel szemben a „versengő individuumok” társadalmából nem feltétlenül az következik, hogy a jobb érvényesül, hanem többnyire, és inkább az, hogy az egoizmus növekszik általánosan a társadalomban. A legerőszakosabb, a legnagyobb hangú és a legdemagógabb egyén hangja érvényesül a legnagyobb eséllyel. Ennek értelmében az emberi természet nem csak, hogy tökéletlen – ez a konzervatívok sokat emlegetett, általános álláspontja, amelyet csak megerősít az „eredeti bűn” keresztény eredetű tanítása – hanem éppenséggel arra is hajlamos, hogy egyre tökéletlenebbé váljon, ha a régi, az ember vágyait kordában tartó korlátokat feloldják.
A megoldás természetesen nem abban rejlik, hogy a társadalmat kívülről kellene ellenőrizni, újabb és újabb korlátozások vagy valamiféle mindenre kiterjedő, átfogó ideológia által a „rend útjára kényszeríteni” – mi sem áll távolabb a szerző, és általában a konzervatívok álláspontjától. Ez a megoldás éppenséggel egy olyan rossz lenne, amelyet a történelemben mindenekelőtt azok próbáltak erőltetni, akik mindenáron fel akarták szabadítani az embert a különböző, vélt vagy valós zsarnokok, vagyis – a szerző által használt ószövetségi példával élve – „fáraók” uralma alól: legyen az akár a vallás, a születési előjog vagy saját korlátozott mivoltának inherens „zsarnoksága.” Ahogyan Molnár Attila Károly hangsúlyozza: a tervezés nagy korszaka szorosan összefügg a filozófiai racionalizmussal, és annak politikai vetületével, amely főként az újkor nagy forradalmainak eredménye, a racionális társadalomkép a „nagynak” is nevezett francia forradalom óta próbálkozik azzal, hogy valamilyen szekuláris üdvterv alapján kiegyenesítse a politika és a társadalom örökké göröngyös útjait.
A haladáshit azonban, úgy tűnik, napjainkra csődöt mond. A modernitás beköszöntével a társadalom nem lett általánosan igazságosabb, csupán az igazságosság más fogalmai és formái jöttek létre, kerültek előtérbe. Egyenlőbb sem lett, hiszen az egyenlőtlenség új formái jelentek meg a régiek helyett. A Molnár által többször is idézett Tocqueville álláspontja szerint ez azért is lehetséges, mert a szabadság alapelve eleve egyenlőtlenséget feltételez. Az emberek ugyanis nem egyenlők egymással sem fizikai, sem intellektuális, sem vagyoni, sem erkölcsi tekintetben, még akkor sem, ha egyenlőnek „tekintjük” őket.
Ugyan a haladáshit naivitása rövid időre feltüntetheti ezt másképpen, a konzervatívok számára oly fontos gyakorlat és tapasztalat azonban arra világít rá, hogy „nincs új a nap alatt.” Nem beszélhetünk olyan fejlődésről, amely azt bizonyítaná, hogy a modernitás el fogja vezetni az emberiséget a szekuláris Kánaánba vagy a javak egyenlő elosztásának, az általános műveltség és az emberi szolidaritás valamiféle paradicsomába. A 20. és most már a 21. századi történelem eseményeit áttekintve, sokszor éppen ennek az ellenkezőjéről beszélhetünk.
A haladás ideológiája azonban a mai napig úgy állítja be a modernizáció folyamatát, mintha az lineáris fejlődés lenne. Ma már nem különböztetünk meg például születési arisztokráciát, azt a történelem eltörölte, mint „igazságtalan véletlent” – a valóságos világban azonban kiépíti a saját hálózatait, és a hatalom monopóliumát a saját embereink számára tartja fent. Molnár ezért hangsúlyozza, hogy a „haladárok” napjainkra a kulturális, politikai és társadalmi teret szinte teljes egészében birtokba vették, a tudományos diskurzusok jó részét, valamint (különösen az angolszász világban) a társadalmi előremenetel legfontosabb fórumát: az egyetemeket is. A konzervatívok politikai aktivizálódását éppen az indokolta a múltban és indokolja ma is, hogy ellenfeleik jellemző kijelentései észszerűséggel, tapasztalattal, néha a legelemibb társadalmi, politikai és az emberi természettel kapcsolatos megfigyelésekkel is ellenkezni látszanak. Mondhatni, egy olyan logika körében mozognak, amelynek veszélyességét bizonyítják a modernitás totalitárius kísérletei is.
Ezek – távol a konzervatívoknak az antropológiát illető általános szkepszisétől, és a keresztény hagyományba való beágyazottságuktól – mindig egy „új ember” és egy „új világ” teremtésének vágyából indultak ki, legyenek akár bal-, akár jobboldaliak. A szerző szerint annak az embernek, aki meg akarja védeni saját életformáját, akit az állítólag „racionális” utópia nem vakít el és ugyanakkor nincs is a szüntelen izgatottság állapotában, (amelyről Molnár Tocqueville megfogalmazásai alapján azt is megjegyzi, hogy leginkább a liberális demokrácia sajátja) annak ellent kell mondania. Vagyis reagálni kell. Innen az elgondolás, hogy a progresszivisták a konzervatívokat néha „reakciósnak” bélyegzik – a reakció azonban elengedhetetlen, ha kihívásra válaszolunk.
Irodalom: Molnár Attila Károly: Ki mit konzerválna? Századvég Kiadó, Budapest, 2022
