Azon ritka alkalmakkor, amikor az európai politikai diskurzus kitér az összeeküvés-elméletek vizsgálatára, nagyot legyintve betudja azt egy túlnyomórészt amerikai és valójában nevetséges jelenségnek. Ilja Jablokov „Fortress Russia: Conspiracy Theories in Post-Soviet Russia” című könyve azonban azt hivatott bemutatni, hogy az összeesküvés-elméletek kreálása nem kizárólag a még szüleikkel együtt élő téveszmés amerikaiak szabadidős tevékenysége, hanem hataloméhes orosz reálpolitikusok előszeretett fegyvere is.
Ilja Jablokov az alapfokú képzését szülővárosában, a Tomszki Állami Egyetem történelem szakán végezte, majd mesterfokozatát Budapesten, a Közép-európai Egyetemen szerezte. Ezt követően Manchesterben doktorált, kutatási területe az összeesküvés-elméletek és az orosz ‘nemzetépítés’ kapcsolata. 2015 és 2020 között a Leeds-i Egyetemen, majd 2021-től az Egyesült Királyság szakirányosan legerősebb intézményében, a Sheffield-i Egyetem Újságírástudományi tanszékén oktat. Jablokov első könyve „Fortress Russia: Conspiracy Theories in Post-Soviet Russia” a Polity kiadó gondozásában, 2018-ban jelent meg.
Az összeesküvés-elméletek klasszikus megítélése, miszerint azok kitalálói, terjesztői és hívei mind paranoiás, téveszmés és az állami szervekkel szemben betegesen bizalmatlan emberek, önmagában nem alaptalan. Ez a felfogás a szakirodalomban először az 1960-as években jelent meg, mintegy a ,,mccarthyzmust” magyarázó elmélet – lásd Hofstadter: ‘paranoid style’ –, de az időtállóságát jól bizonyítja az amerikai összeesküvés-elméletek töretlen népszerűsége, gondoljunk itt akár a 9/11 terrortámadások alternatív magyarázataira – 2021-ben az amerikai társadalom megközelítőleg 23%-a hisz abban, hogy a szeptember 11-i támadások ‘belső munka’ volt – vagy a QAnon relatív népszerűségére – amely idén januárban egyértelműen manifesztálta magát az Egyesült Államok Capitoliumának lépcsőfokain.
Jablokov, mindennek tudatában, nem alapjaiban rajzolja át az összeesküvés-elméletekről alkotott képünket, hanem azt kiegészítendő egy új fogalmat vezet be a szakirodalomba: „conspiracy mythmaking”, avagy ‘összeesküvés-teremtés’. Ennek az egyedülállóan orosz jelenségnek a lényege az, hogy az adott összeesküvés-elmélet nem egy paranoiás polgárban fogalmazódik meg, hanem azt tudatosan dolgozzák ki és terjesztik el vezető politikusok, befolyásos médiaszemélyek és közismert (ál-)értelmiségiek, akik saját maguk nem feltétlen hisznek az összeesküvésben, de politikai tőkét látnak annak népszerűségében.
Tartalmi áttekintés
A könyv előszava tartalmát tekintve nem a legszerencsésebb választás. Jablokov egy könnyen olvasható áttekintés helyett ezt a szegmenst a elméleti keretrendszerének bemutatásával tölti. A meglehetősen száraz diskurzus az összeesküvés-elméletek kutatásának metodológiájáról könnyen elriaszthatja a legelhivatottabb olvasókat is, így én azt tanácsolom, hogy erre a néhány oldalra csak a könyv végén térjenek vissza, és akkor is kizárólag a legbátrabbak!
Sokkal kellemesebb és célravezetőbb inkább az első számozott fejezettel kezdeni, ami szinte szépirodalmi hangvételben mutatja be az összeesküvés-elméletek múltját Oroszországban. Olvashatunk itt az krími háború csúfos kudarcát belső, liberális ellenségek cselszövésével magyarázó cári és a saját soraikban is nyugat-szimpatizáns, progresszív ellenforradalmárokra vadászó szovjet oroszokról. Ugyan első pillantásra merő formalitásnak tűnhet ez a történelmi áttekintés, valójában az itt definiált fogalmak és tendenciák apadatlan inspirációi korunk orosz ‘összeesküvés-teremtő’ politikai elitjének.
Jablokov művének gerincét a további hat számozott fejezete adja, amelyek kronológiai sorrendben vizsgálják az összeesküvés-elméletek szerepét a modern orosz történelem legjelentősebb pillanataiban. Talán itt érdemes kiemelnem a könyv egyik legfontosabb erősségét: annak jól rendezett és könnyen átlátható struktúráját.
A hat témájában tisztán definiált fejezet mindegyike egy önálló egységet formál: először a maga kontextusát és főbb szereplőit mutatja be, majd az adott esemény cselekményét és az arra adott ‘összeesküvés teremtő’ választ részletezi és végül a következményeket mérlegelő konklúzióval zár. Ennek az ismétlődő szerkezetnek két hozadéka van: a könyv komolyabb háttértudás nélkül is élvezhető és egy kiválóan használható forrásmű azoknak az olvasóknak, akik a meglévő tudásukat akarják kiegészíteni egy adott kérdésben.
Az első modern orosz összeesküvés-elméletek témáját maga a Szovjetunió összeomlása adta. A komplex gazdasági és politikai változások viharában kétségbeesett polgárok milliói álltak válaszokat keresve, és Nyikolaj Sztarikov készségesen szolgálta ki az igényeket. A konzervatív publicista és politikus az Unió bukását egy nemzeti tragédiaként interpretálta. A globális hatalmi szerep elvesztése, a területi integritás felbomlása, az általános szegénység és a politikai instabilitás véres realitása – lásd: 1991 augusztusi államcsínykísérlet és 1993 alkotmányos válság – mind megerősíteni látszott ezt az értelmezést. Sztarikov, az okozat után az okra fordítva a figyelmét, Gorbacsov liberális politikáit – glasznoszty és peresztrojka – egy Oroszország ellen irányuló nyugati összeesküvés keretein belül prezentálta. Az elmélet politikai tőkéjét az adta, hogy Sztarikov egy lépéssel kiegészítette a társadalomba már évtizedek óta sulykolt klasszikus nyugat-ellenes érzéseket azzal, hogy a regnáló Borisz Jelcint Gorbacsov ideológiai utódjaként, és a nyugati hatalmak új bábjaként azonosította.
Ugyan tény, hogy Sztarikov ‘összeesküvés-teremtése’ kezdetleges volt és csak mérsékelt sikereket ért el a kilencvenes években, Jablokov kiemeli, hogy Putyin a kétezres évek alatt fokozatosan megerősítette Jelcin ilyen jellegű hiteltelenítését. Az így már társadalmilag elfogadott ellenségkép pedig hasznos fegyverré vált. Putyin az első elnöki ciklusa alatt több ellenfelét diszkreditálta azzal, hogy az adott politikus „Jelcin embere” vagy olyan összeesküvés-elméletekkel, hogy a teljes liberális orosz ellenzék mögött Jelcin és nyugati tartói a bábmesterek.
Az ellenzékbe vetett bizalom gyengítése mellett az ‘összeesküvés-teremtés’ hasznos eszköze az orosz ‘nemzetépítésnek’, más szavakkal a Putyin-rezsim stabil választóbázis megteremtésének. Erre a közbenjárásra kifejezetten nagy szükség volt a 2011-es választási kampány során, hiszen a miniszterelnökségből újból az elnöki pozícióért ringbe szálló Putyin támogatottsága mélypontján volt.
A mű második felében, Jablokov sorra veszi azokat az összeesküvés-elméleteket, amelyekkel a könyv címében is szereplő „orosz erőd” készült. Az orosz ‘nemzetépítés’ mint minden valamirevaló összeesküvés-elmélet, két komponensű: a Mi és az Ők. A Mi ez esetben az ostrom alatt álló orosz nép, annak konzervatív, orthodox és tisztességes „valójában”, ezzel ellentétben az ostromló Ők, az elvtelen, vadkapitalista, liberális Nyugat. A prezentált konfliktus ismerős lehet: a Nyugat megpróbálja gyarmatosítani Oroszországot, egy liberális bábkormányt felállítani és nemzetidegen oligarchákon keresztül eltulajdonítani az ország természeti kincseit. Ennek az összeesküvés-elméletnek a keretein belül új értelmet nyer az orosz energiaszektor de facto államosítása, a liberalizmust és demokráciát protezsáló civil szervezetek és politikusok megbélyegzése „nyugati ügynökökként” és az ortodox egyház visszatérése a politikai színre.
Relevancia és ajánlás
Ilja Jablokov „Fortress Russia: Conspiracy Theories in Post-Soviet Russia” című könyve a szűk fókusza ellenére is egy fontos és aktuális műnek számít. Ajánlom mindazoknak, akik szeretnék megérteni a ‘posztigazság’ politikai realitásait egy félautoriter vagy populista kontextusban, és azoknak, akik szívesen olvasnának a modern orosz állam működésének egy rejtett és ritkán tárgyalt szegmenséről.
