RECENZIÓ – A Cambridge Elements kézikönyve az egyistenhívő vallások politikai szerepének rendkívül ellentmondásos témáját dolgozza fel erős kritikával, illetve annak leegyszerűsítő értelmezéseit.
A Cambridge University Press fontos és időszerű témákat feldolgozó „Elements” sorozatában 2024-ben jelent meg a norvég teológus, Ragnar Bergem kötete a monoteizmus és a politika összefüggéséről. A téma időszerűségét az adja, hogy az elmúlt néhány évtizedben ismét megjelentek (a szakirodalomban és a publicisztikában egyaránt) azok a kritikák, amelyek nem általában a vallások politikai szerepét tartják veszélyesnek, hanem elsősorban a monoteista, tehát egyistenhívő vallásokét. Az egyetlen Istenben való hit ugyanis – szól a nem túl komplex érvelés – értelemszerűen kirekesztő, hiszen semmilyen más istenséget és vallást nem fogad el, igazhívőkre és bálványimádókra osztja az emberiséget, aminek azután kényszer, üldözés és erőszak a törvényszerű végkimenetele. Az érv valamivel kifinomultabb formája az, amely hozzáteszi, hogy az egyistenhitnek persze van pozitív, az emberiséget egyesítő üzenete is, ez azonban csak az érem egyik oldala, amely nem teszi semmissé a fent vázolt veszélyeket: tehát a monoteizmus legalábbis ellentmondásos és semmiképpen sem kockázatmentes jelenség.
A kötet szerzője ugyan közelebb áll a második állásponthoz, de ezt jóval összetettebb módon indokolja, mint az megszokott napjaink többnyire igen felszínes (akár populáris, akár akadémiai) diszkurzusában. Mindenekelőtt azt szögezi le, hogy a „monoteizmus” egyáltalán nem olyan egyértelmű kifejezés, mint sokan gondolják. Történeti értelemben ugyanis sokszor nem azt a felfogást jelöli, amely szerint egyetlen istenség létezik, hanem csak azt, amely szerint egyetlen istenséget szabad imádni. Ebben az esetben tehát a „monolátria” szinonimája: nem egyistenhit, hanem egyistenimádás. De még az olyan felfogások is, amelyek valóban egyetlen Isten létét fogadják el, nem egyszerű számnévként használják az „egyet”, hiszen ez valami olyasmit jelentene, hogy az istenek halmazának történetesen egy eleme van. Az egyistenhívő azonban nyilván nem erre gondol, hanem arra, hogy az Isten túl van az emberi kategóriákon, és nem is lehetséges olyan módon „megszámolni”, ahogyan véges létezőket szoktunk. A monoteizmus kritikusai tehát legtöbbször nem is tudják pontosan, mi az, amit bírálnak.
A másik, fogalomtörténeti jellegű probléma az, hogy a „monoteizmus” szó viszonylag újkeletű, és ezért nehezen általánosítható. A XVII. század előtt nemigen létezett, vagyis megjelenése minden jel szerint szorosan összefügg a „vallás” modern, nyugati fogalmának kialakulásával. Korábban ugyanis a „religio” – ahogyan az a vallástudományban régóta ismert – nem egy, az élet többi területétől elkülönülő szférát jelölt, hanem bizonyos rituális kötelességek elvégzését, illetve egy sajátos életformát. A vallás (sőt, vallások) újkori elkülönítése az államtól és annak „világi” tevékenységétől elsősorban politikai aktus volt, amely szándékosan hozott létre olyan megkülönböztetéseket (világi–vallási, immanens–transzcendens, természetes–természetfölötti), amelyeknek célja a politika önállóságának megalapozása volt, és amelyeket visszavetíteni korábbi történelmi korszakokba már csak ezért is elemi hiba.
Ezt az elemi hibát azonban neves szerzők tömege követte és követi el a kora újkortól napjainkig. A kötet legterjedelmesebb elemzései a német egyiptológus és vallástörténész Jan Assmann gondolataihoz kapcsolódnak, aki az igaz és a hamis vallás „mózesi megkülönböztetését” teszi felelőssé az alapvetően toleráns „elsődleges vallások”, vagyis a politeizmus(ok) felszámolásáért, és – némi túlzással – minden későbbi vallásüldözésért és vallási erőszakért. Ezzel persze nem mond semmi újat: a filozófiatörténészek pontosan tudják, hogy a toleráns politeizmus és az intoleráns monoteizmus szembeállítása legalább David Hume (tehát a XVIII. század) óta közhelye a felvilágosodásnak. Amitől persze még igaz is lehetne, csupán az a gond – a fogalomhasználat említett anakronizmusán túl – hogy az empirikus tényeket is saját elméleti prekoncepciójához igazítja, és ezzel minden magyarázó ereje elvész. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a „monoteizmusok” (a judaizmus, a kereszténység és az iszlám) eleve nem egyformák, sőt még az egyes hagyományokon belül is rendkívül sokféle viszonyulást találunk a politika, különösen a politikai erőszak kérdéséhez. A békés és toleráns vallási attitűdöket rövid úton „kivételnek” nyilvánítani nem mást jelent, mint hogy a vallás kritikusa már eleve tudja, hogy a monoteizmusnak erőszakosnak kell lennie, és ezért olykor még az is előfordul, hogy inkább az ellenpéldákról mutatja ki, miszerint nem is igazán a monoteizmust képviselik, nehogy saját kiinduló tézisét kelljen módosítania.
A monoteizmussal kapcsolatos viták egyébként is elképesztően zavarosak. Habár a norvég szerző csak rendkívül udvariasan bírálja a kötet szereplőit (Assmannon kívül Erik Petersont, Jürgen Moltmannt vagy a hozzájuk képest inkább woke divatjelenségnek tűnő Laurel Schneidert), az olvasónak mégis az a benyomása, hogy a monoteista politikai teológia kritikusai még egymással sem képesek egyezségre jutni, méghozzá a legelemibb kérdésekben sem. Erik Peterson, mint az közismert, Carl Schmitt-tel szemben fejtette ki, hogy a keresztény hitből semmilyen politikai rendszer nem vezethető le, mivel a keresztény Isten nem egyetlen személy, hanem szentháromság, akinek nincsen és nem is lehet evilági megfelelője. Moltmann ezzel szemben éppen a szentháromságból vezette le, hogy a személyek egymással való együttműködése és párbeszéde az, amely megfelel a mennyei mintának. A későbbi, posztmodern szerzők pedig a megtestesülés „plurális” értelmezéséből kiindulva (vagyis abból, hogy Krisztus nem egy konkrét személyben testesült meg, hanem valamiképpen minden emberben) tartanak levezethetőnek egy tökéletesen befogadó, antirasszista, antikolonialista, antikapitalista, genderinkluzív (stb.) politikát. Ami persze jogosan veti fel a gyanút, hogy mindezen esetekben csak az adott szerző számára kedves politikai üzenethez konstruálódik valamilyen teológia: vagyis pontosan ugyanaz történik, amivel a „monoteizmus” képviselőit szokás vádolni, nevezetesen, hogy összekeverik saját, szükségképpen véges, evilági rendszereiket az ember számára egészen sohasem birtokolható isteni dolgokkal.
Ám a végső kérdés – és ez a kötet fő mondanivalója – nem is ontológiai. Nem az a kérdés, hogy Isten „milyen önmagában”, hanem az, hogy milyen reprezentációkon keresztül jelenik meg a közösség életében. Az a követelés, hogy a politikában egyáltalán ne jelenjék meg, értelmetlen és megvalósíthatatlan. „Az egyház létezése ebben a világban elkerülhetetlenül politikai: az istenit próbálja reprezentálni a világban, a világot reprezentálja önmaga számára, és a világot reprezentálja Isten számára. Már csak ezért is elválaszthatatlan része az emberi érintkezésnek, a konfliktusnak és az önvédelemnek.” A kérdés nem az, hogy miképpen lehet a vallásokat, adott esetben a monoteista vallásokat kirekeszteni a politikai életből – ami jellegzetesen modern törekvés, amely saját fogalmi absztrakcióját próbálja a valóságra erőltetni –, hanem az, hogy miképpen lehet az egyes hagyományokon belül megtalálni az „isteni” evilági reprezentációjának azt az adekvát formáját, amelyre nem veszélyforrásként, hanem az igazság politikájaként tekinthetünk.
Ragnar M. Bergem: The Politics of Monotheism, Cambridge University Press, Cambridge, 2024.
Nyitókép: Ádám teremtése, Michelangelo Buonarroti freskója, forrás: Wikipédia
.jpg){kind=link}