Angol konzervatívok 2023-ban
Nemrégiben zajlott Budapesten a CPAC, amiről a jól tájékozott független-objektív sajtó megírta, hogy jelentéktelen esemény volt, és a fontos konzervatívok nem jöttek el Budapestre. Nem igazán tudjuk, szerintük kik a fontos konzervatívok.
A napokban zajlott egy másik konzervatív találkozó Londonban, ami nem váltotta ki a hazai közvélemény érdeklődését, pedig egy feltörekvő konzervatív irányzat sokadik megjelenése volt. Ez a NatCon éves európai gálája volt. Bár a korábbi éves találkozók Európáról szóltak elsősorba, a mostanit szervezők magabiztosan csak a brit konzervatívokat célozták meg. Sőt, szinte kizárólag az angolokat. De pontosan ezért lett érdekes a konferencia.
A NatCon-t (National Conservatism) a Yorim Hazony (Herzl Intézet, magyarul megjelent A nacionalizmus erénye című műve, Századvég, 2019.) ) alapította Burke Alapítvány hívta életre 2019-ben. Azóta évente két találkozót szerveznek, egyet Európában, egyet pedig az Egyesült Államokban. Az idei elsőt tartották a minap London belvárosában.
A nemzeti konzervatívok egy teljesen új irányzat az angolszász világban, ahol a konzervatívok inkább birodalmiak voltak. Természetesen történészként mindig tudunk találni előzményeket, alapító ősöket, de most nem erről lesz szó. Számunkra Közép-Európában a nemzeti konzervatív nem új vagy meghökkentő jelenség, itt a konzervatívok már az I. világháború után, ha nem korábban, elvesztették birodalmi jellegüket, és nemzetiek lettek. Ez a változás az angolszász világban 2016-ban történt a Brexittel és Trump és a MAGA győzelmével – főleg az utóbbit azóta sem tudja megbocsátani a Republikánus Párt elitje, akik 1980-ban még ki tudtak egyezni a protestáns fundamentalistákkal, de ezt a mostani nemzeti-populista hullámot sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják.
A londoni konferencia közönsége három napon át reggeltől este 10-ig töltötte meg az ezer férőhelyes előadót, összesen 800 résztvevő regisztrált a találkozóra – ebből kettő ellenzéki tiltakozó volt. Jó, tudom, hogy az Egyesült Királyság lélekszáma öt-hatszorosa Magyarországénak. De nagyon örülnének a magyar konzervatívok (és egyéb politikai mozgalmak is), ha három napon át meg tudnának tölteni egy legalább 150–200 férőhelyes termet közönséggel. Olyan közönséggel, aminek a tagjait nem a főnökei, tanáraik vezényeltek oda, nem is a karrierépítés kötelessége hajt, de még csak nem is a várhatóan fincsi falatok – ez utóbbi amúgy is teljesen kizárt Angliában –, sőt még maga fizet be részvételi díjat. Minden kritikánk ellenére, be kell látnunk, Angliában ezt a konzervatizmus nevű dolgot tényleg kétszáz éve művelik, miközben kormányok jöttek, mentek. Ott van civil társadalom, Magyarországon meg legfeljebb civilnek nevezett ügynökségek vannak.
Mivel a konzervatív régi és intézményesedett gondolkodás, a konzervatív civil társadalom eltérhet a konzervatív párttól és kormányzattól, és bírálhatja is azt.
Legalább két szempontból voltak érdekesek az elhangzott beszédek. Egyrészt az elmúlt években a brit (főleg angol) konzervatívok elváltak az amerikaiaktól, bár a toryk és a republikánusok 1980 óta feltűnően ugyanazt gondolták a legfontosabb kérdésekben. És a multikulti, az SJW, a wokery és a (mai) kulturális marxizmus mindenféle változata egyaránt megjelent mindkét országban. Az első kérdés tehát, hogy az angolok igyekszenek-e visszatérni a naggyá nőtt unokatesó mellé? A NatCon kimondott célja az ifjabb Bush tragikus kormányzása után kialakuló, a kultúrharcba beleálló és globális elitet is elutasító, konfliktusok vállaló konzervatív gondolkodás terjesztése. Ezért a londoni konferencia nemigen tekinthető reprezentatívnak: leginkább olyanokat hívtak meg a szervezők, akik közel állnak valamelyest a NatCon szelleméhez.
A két Bush idején kialakuló paleo- és neokonzervatív szembenállás elhomályosult, főleg mivel a neók új gazdaállatot keresve átmentek Demokrata Pártba. De jelen vannak, ha még emlékszik az olvasó Trump elnök és a külügyet uraló deep state ellentétére. A natcon mozgalom személyében és témáiban a korábbi paleók tovább élésének tekinthető.
Szép számmal voltak olyan előadások, amelyek – mint a szervező, James Orré – a magyar fül számára kedves „az Isten, haza, család” angolszász változatáról szóltak, a 4F-ről (Faith, Family, Flag, Freedom). A megszólalók zömének elege van a kulturális marxizmus változatainak uralmából, az ellenfél megítélése terén nem voltak eltérések.
Két téren jelent meg hallgatólagos vita: a piac és az elit kérdésében.
Az amerikai republikánusok tíz éve beszélnek a fuzionizmus (szabad piac + kulturális-társadalmi hagyományok) végéről, amit talán a Natcon szelleme fog felváltani. Jelenleg nincs alternatívája a konzervatív oldalon. A NatCon jellemzően nem foglalkozik a nyolcvanas évek piacmániájával, sőt, azt sejtetik némelyek, hogy a nemzeti szuverenitásnak ki kell terjednie a gazdaságra is a globalizációval szemben. Bár a fő témájuk a 4F, kellő jámborsággal meghallgatták azt az 1-2 embert, aki a szabad piacot megemlítette.
A (kulturális) elit ügye. Erre már egy magyar konzervatív is felkapja a fejét. (A szabad piac a magyarok számára sosem volt konzervatív ügy, sőt, inkább szemben álltak vele, talán mivel a reformkommunista és a liberális szövetségeseik erre hivatkozva mentették át hatalmukat 1988 után.) A mai és ellenállhatatlannak tűnő tömegkultúra és az egyetemi világ ontja magából a kulturális marxizmust és képviselőit, akik szemben állnak Istennel, a hazával és a családdal. Valószínűleg ennek köszönhetően a mai egyetemi világ nem bírálja a tömegkultúrát – szemben az egykori Új Baloldallal –, ez a bírálat elsősorban jobbról jön.
A haladár kritika utóbbi években kedvenc kritikájává váló populizmus valóban populista, mivel elitellenes. A magyar konzervatívok számára az elitellenesség kézenfekvő, mivel itt az egykori kommunista és a kialakuló komprádor elit megtudta őrizni szerepét a politikán kívül szinte mindenütt, de elsősorban a kultúrában. A toryk azonban kifejezetten elitisták voltak, és a republikánusoknak is van egy erősen elitista szárnya (Rockefeller republikánusok). Azonban a globális elittel elégedetlenek, főleg a kulturálissal. Több előadó is idézte egymástól függetlenül ifj. William F. Buckley híres bonmot-ját: „Inkább kormányozzon a bostoni telefonkönyvből az első 2000 ember, mint a Harvard Egyetem 2000 oktatója.”
Az intézményesített kulturális elittel szemben a közemberekben bízni – ezt nevezik a mai haladárok politikai bűnnek, populizmusnak. A kulturális örökséghez ragaszkodó konzervatívok könnyedén bírálhatják és utasíthatják el a mai elitet, mivel ez utóbbi néhány nemzedék óta már haladár, és nyíltan és büszkén igyekszik felszámolni a megörökölt kultúrát, mind a népit, mind magas kultúrát.
Az elhangzott beszédek a már megtérteknek szóltak, bőven hivatkozva Burke-re, Scrutonra, esetleg Oakeshottra vagy Chestertonra is. Mivel a konferencia egy imateremben zajlott, óhatatlanul az volt az ember érzése, hogy egy-egy hitvallást olvasnak meg az előadók, a közönség pedig nem megismétli, hanem megtapsolja azokat. Valószínűleg minden mozgalomban szükséges a közös identitás megteremtésére – „Mi vagyunk a lovagok, akik azt mondják, Ni” –, főképpen ha ez az identitás feloldódni látszik. Mi vagyunk, akik nem Gramscira vagy Bourdieu-re hivatkozunk, hanem a fentiekre.
Ezzel elérkeztük a konferencia másik érdekes kérdéséhez: a konzervatívok csupán zsörtölődő fura bogarak, akik nem érzik jól magukat a világban, ami el van nélkülük, mint egy baloldali politikai vagy vallási szekta esetében? Átkozódnak csak vagy pedig egy politikai mozgalom, amely a törvényhozó és végrehajtó hatalom megszerzésére azért törekszik, hogy ne csak birtokolja, élvezze azt, hanem használja is?
Ahogy fent utaltam rá, nagy és régi, beágyazott mozgalomról lévén szó, a mozgalom és a hatalmat gyakorlók szétválhatnak egymástól. És úgy tűnik ez is történt az Egyesült Királyságban. Ahogyan a vesztes Németországban és Olaszországban szinte semmi sem különböztette meg a háborúért felelősnek nevezett jobboldalt a baloldaltól, úgy hasonló a helyzet a mai toryk esetében. A tory mozgalmi és kormányzó szárnya szétvált az elmúlt évtizedekben.
Úgy tűnik, a probléma a bátorság.
A kormány és a törvényhozás bátorsága, hogy a haladár igényeknek ellene mondjon, esetleg fel is számoljon olyan kiváltságokat, törvényes lehetőségeket vagy intézményeket, amelyeket az elmúlt évtizedek során a haladárok megszereztek. A tory politikai elit ma messze van Thatchertől, aki szembement a szakszervezetekkel és a Munkáspárttal. A mai toryknak a globális kultúrával és elittel, a felső-középosztály gondolkodását uraló hatvannyolcas mentalitással és a woke-kal kellene szembe szállnia, és nem meri.
Ugyanakkor ezzel a globális elittel, illetve az annak engedő tory elittel szemben mernek-e fellépni, merik-e bírálni? A tory kormánnyal vagy a nyilvánosságot uraló baloldallal szemben határozottan csak kevesen szólaltak meg. E megszólalók vagy idősebbek voltak, akik már nem nagyon számítanak sem politikai, sem egyéb karrierre. Az újrázásért küzdő politikusok nem keres konfliktust a nyilvánosság uraival, de a feltörekvő politikus sem. Az idősebbeket pedig régen is az első sorba állították a csatában.
A bátrabban, kritikusabban fogalmazók másik fele valamilyen elismert kisebbséghez tartozott – bevándorló, szexuális, vallási stb. –, akiket véd az áldozati olimpián elért jó helyezés. Végül is, az identitáspolitikát a baloldal azért találta ki, és amiatt lett az sikeres, mert bizonyos kisebbségi identitások védik a beszélőt. Nemcsak erkölcsi fölényt, magabiztosságot adnak neki, de az esetleges kritikusaikat is elhallgattatják.
Talán e töketlenség miatt importáltak annyi férfit a harmadik világból.
Disclaimer: a Ludovika Blogtér cikkei a szerzők és nem az egyetem és a szerkesztőség álláspontját tükrözik.
