Dévényi Anna monográfiája (Nemzetnevelés-parafrázisok. A nemzetépítéstől a hatalomkoncentrációig. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020.) számos módszertani, nevelés- és intézménytörténeti kérdésfeltevésben bővelkedő, mégis alapvetően fogalomtörténeti fókuszú munka.
A szerző ugyanis annak feltárását tűzte célul, hogy mit ért(h)ettek nemzetnevelésen a kortársak ennek a maga idejében komoly népszerűségnek örvendő, politikai-ideológiai hívószóként is jól hasznosítható neologizmusnak a használatakor? Puszta aktuálpolitikai frázist vagy nagyon is tudatos társadalomátalakító potenciált képviselő, alapvető művelődéspolitikai koncepciót takart vajon ez a mára már sokoldalúan árnyalt értelmezésre szoruló műszó?
A szerzői kérdésfeltevés azonban ennél részben szűkebb, részben pedig jóval tágabb. Szűkebb annyiban, amennyiben – a kötetben több helyütt is említett – eredeti érdeklődése annak a konkrét történeti kontextusnak a feltérképezésére irányult, amely már a maga fénykorában is valószínűleg kitapinthatónak érzékelt heterogenitást sejtetett e szinte inflálódásig ismételt kifejezés mögött.
Konkretizálva: a szerzőt eredendően az tette kíváncsivá, hogy „ugyanazt” vagy legalábbis még azonos fogalmi körhöz sorolható tartalmakat értett-e alatta egyáltalán Gömbös Gyula és a miniszterelnöki politikáját implementálók szűkebb köre, melynek egyik végpontján a legnyíltabb pártpropagandát harsogó szócsövek (különösen a korabeli kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja korifeusai, Béldi Béla, illetve Marton Béla), a másikon pedig a történettudós kultuszminiszter, Hóman Bálint különféle írásai-megszólalásai és szerteágazó gyakorlati tevékenysége állt.
A szerző azonban nem érte be a Gömbös körül szerveződő korabeli párt- és oktatáspolitikai aktorok fogalomhasználatának dekódolásával, hanem vizsgálódásai körét időben és térben is jelentősen tovább tágította. Egyrészt bevonva abba azt a fajsúlyos szerzői életművet, amelynek létrehozója Magyarországon elsőként alkalmazta és tette széles körben ismertté a nemzetnevelés fogalmát (a könyv Imre Sándor nemzetnevelés-koncepciója bemutatásának szentelt fejezetében). Másrészt, egyfelől még korábbra visszanyúlva, másfelől a szinkrón összehasonlítás érdekében tömör, de meggyőző áttekintését adja a vizsgált fogalom XIX. századi és két világháború közötti németországi használatának.
Ennek során aztán ismét tudatosan szűkül az elemzői fókusz, amennyiben a német fejlemények kezdő és záró szakaszára összpontosítva alapvetően az idealista filozófus és klasszikus „nemzetébresztő”, nem mellesleg pedig a vizsgált fogalom szülőatyjaként tételezett Johann Gottlieb Fichte XIX. század eleji nemzetneveléssel kapcsolatos, majd a nemzetiszocialista Ernst Krieck fajelméleti célkitűzésű „nemzetpolitikai” nézeteire helyeződik a fő hangsúlyt. E látszólag önkényesnek tekinthető szelekciót mindazonáltal meggyőzően támasztja alá, hogy a szerző a kérdéskör német története kapcsán elmélyült és primer kutatási eredményekre támaszkodhatott.
Ugyanez hazai vonatkozásban koránt sincs így, előzmények híján ezért maga jelölte ki a fent említett személyek témába vágó diszkurzív megnyilvánulásaira és praxisára összpontosuló fogalomtörténeti vizsgálódásainak súlypontjait. A szerző rendkívül következetes módszertani tudatosságából fakadó önmérsékletének is köszönhetően kézenfekvően érvel amellett, hogy az az általa követett német társadalomtörténeti irányultságú fogalomtörténeti iskola eszköztárából merítve miért egyetlen kulcsszó szemasziológiai (nem pedig a fogalom onomasziológiai) szempontú vizsgálatára vállalkozik. Kutatásai temporális kereteinek behatárolását pedig azzal indokolja, hogy – amint már a bevezetésből megtudhatjuk – a nemzetnevelés az 1930-as évek hazai oktatáspolitikájának legalább annyira fajsúlyos hívószava volt, mint amennyire a Klebelsberg Kuno fémjelezte 1920-as éveké a „kultúrfölény” és a „neonacionalizmus”.
Velük szemben mindazonáltal a nemzetnevelés koncepciója sem önálló hazai fejleménynek nem tekinthető (ahogy azt a német kontextust taglaló fejezet részletesen demonstrálja), sem az 1930-as évek szülöttének nem tartható – lévén legjelentősebb hazai teoretikusa az a fentebb megidézett Imre Sándor, aki már a század elején született írásaiban is kulcsfogalomként használva értekezett róla konceptuális igénnyel. Márpedig a szerző alapos és mélyenszántó elemzéseiből világosan kiderül, hogy mennyiben és mennyire mást értett az egyetemi pedagógiaprofesszor nemzetnevelésen, mint az azt az 1930-as évek egyik legdivatosabb politikai szlogenjévé, illetve művelődés- és oktatáspolitikai programjává transzformáló kortársai (olyannyira, hogy Imre egy idő után nyilvánosan is szükségét érezte elhatárolódni a fogalom általa képviselt jelentéstartalmának radikálizáló átértelmezéseitől).
Melyek hát ezek a jól tipizálható különbségek a fent említett, legalább ötféle, egymástól számos ponton markánsan különböző, ám per definitionem elvileg azonos értelmezési keretek között vizsgálható nemzetnevelés-parafrázisok között? A szerző meggyőzően alátámasztott elemzéseiben a főbb koncepcionális eltérések mindenekelőtt az elérendő cél, valamint annak előremozdítói és eszközei megfogalmazásában mutatkoznak meg. Amíg ugyanis Fichte szemében a német nemzeti emancipáció és politikai egységesülés, Imre felfogásában pedig az 1918 előtt alapvető nyelvi-etnikai és felekezeti különségektől szabadalt magyarországi társadalom mélyreható nemzeti integrációja jelentette a kívánatos végcélt, addig Krieck várakozásai homlokterében a faji homogenitás és a nemzetiszocializmustól áthatott organikus társadalom létrehozása állt, Gömbös és propagandistái, valamint Hóman elvárásai pedig a Trianon utáni magyar társadalom ideológiai-világnézeti egységének a megteremtésére irányultak.
A célhoz vezető eszközök terén pedig Fichte az akaraterő, Imre a sokoldalú értelmi képzés, Krieck, valamint az 1930-as évek magyarországi (nevelés)politikusai viszont kifejezetten az érzelmek szerepét állították középpontba, miközben annak implementálója / ágense Fichte elképzeléseiben az autonóm egyén saját belátása, Imrénél az akadémiai-egyetemi tudományosság, Hóman számára a minisztériumi apparátus, míg Gömbös és bizalmasai esetében a nemzet szükségleteit és a kor „szellemét” egyaránt tökéletesen kiismerő és értő vezér intuitív iránymutatásai, végül Kriecknél a „fajilag tiszta” elit és a nemzetiszocialista totális állam testesítette meg. E nyilvánvaló eltéréseken túl a szerző két további szempontból sorolja az elemzett nemzetnevelőket további, egymástól világosan elkülönülő csoportba aszerint, hogy azok a nemzetnevelés gyakorlati megvalósításához a neveléstudomány vagy a politika közreműködését tartották-e elsődlegesnek, illetve, hogy az egyén és a közösség (nemzet) viszonyrendszerében mennyire vették figyelembe a kettő kölcsönös önkorlátozásának szükségességét vagy vallották azt csupán az egyénre nézve kötelező érvényűnek és foglaltak ezáltal állást a direkt indoktrináció létjogosultsága ellen vagy mellett. A fentebbiekből következően nem meglepő módon kerül az előbbi csoportba Fichte és Imre, míg az utóbbiba Hóman, Gömbös és Krieck.
A fentebb vázolt markáns különbségek, illetve alapvető szemléleti törésvonalak nyomán joggal merülhet fel a nyugtalanító kérdés, hogy van-e értelme egyáltalán a nemzetnevelés fogalmáról beszélni, másként fogalmazva: felfedezhető-e egyáltalán bármilyen olyan strukturális jellemző, amely képes lehet valódi szemantikai kohéziót biztosítani a vizsgált kulcsfogalom különböző változatai között? A szerző meggyőző válasza értelmében határozott igennel felelhetünk a kérdésre, ugyanis mind a fogalom használatának alakulástörténete, mind pedig szematikai mélystruktúrája bizonyságul szolgál ennek a közös alapnak a létezéséről.
Kezdve az előbbivel: a nemzetnevelés „apostolai” Fichtétől Hómanig ugyanis mindig és minden esetben egy (többé-kevésbé átfogó és hangsúlyaiban is olykor jelentősen eltérő, ám jól körülhatárolt) válsághelyzet diagnosztizálásából kiindulva és annak elhárításaként / meghaladásaként tekintettek arra, mintegy a legkézenfekvőbb ellenszerként és megoldási programként proponálva (és propagálva) a nemzetnevelést. A mindenkori krízis (lett légyen az a Napóleon vagy Trianon általi megaláztatás, a gazdasági világválság, a hazai nevelésügy végletes intézményi, etnikai / felekezeti és világnézeti szétforgácsoltsága vagy az „elfajzott” nyugati civilizáció káros befolyása) leküzdésének eltökélt kívánalma mögött azonban felsejlik egy ennél is mélyebb strukturális hasonlóság mindegyik elemzett pedagógiai / oktatáspolitikai gondolkodó / döntéshozó világképében, amelyet a szerző a látens felvilágosodás paradigmájaként azonosít be.
Meglepő módon ugyanis még a felvilágosodás (és újabb alakváltozatai) örökségével szemben a legnyilvánvalóbb ideológiai ellenszenvet tápláló nemzetnevelők is a felvilágosodás kialakította modernitás antropológiai alapállásáról kiindulva fogalmazták meg mégoly radikális neveléspolitikai elképzeléseiket, amelyek tehát mindegyikük esetében az újszülött eredendő jóságából, az ember és társadalom tökéletesíthetőségéből, valamint a társadalmi folyamatok tervezhetőségéből és irányíthatóságából indultak ki, és álltak tehát ezáltal paradigmatikusan szemben a keresztény antropológiának az eredendő bűnt egyedül a keresztényi életre tanítással meghaladhatónak tekintő nevelésfelfogása bő másfél évezredes hagyományával.
Nyitókép forrása: Fortepan / Hanser Mária
