Oswald Spengler a 20. század első felének egyik legjelentősebb német történelemfilozófusa, történésze és politikai gondolkodója volt. Legfontosabb művének, A nyugat alkonyának első kötete 1918-ban, vagyis az első világháború utolsó évében jelent meg, a második kötet pedig éppen száz évvel ezelőtt, vagyis 1922-ben került a német könyvesboltok polcaira.
A német kiadást már igen rövid időn belül, 1926-ban követte a teljes mű angol nyelvű kiadása is, a mű teljes magyar nyelvű kiadására, gondozására és fordítására, amelyet Juhász Anikónak és Csejtei Dezsőnek köszönhetünk, viszont egészen 1994-ig kellett várni.
A német gondolkodóról mindenekelőtt elmondható, hogy egy nagy történetfilozófiai paradigma, a lineáris haladás eszméjének kritikusaként alkotott jelentőségteljes és maradandó munkát. A kultúra filozófusaként néhol meglehetősen radikális megfogalmazásokkal élve, ugyanakkor magas filozófiai nívón helyezkedett szembe a történelmi progresszionizmus különböző megfogalmazásaival. Spengler stílusa ugyanakkor közérthető volt – legalábbis a mű 1920-as évek művelt német polgára (Bildunsgbürger) számára jól érthető – ez is magyarázza, hogy a könyv meglehetősen nagy példányszámban fogyott szerzőjének nevét rendkívül ismertté téve.
A Nyugat alkonya – a mű eredeti címe németül: Der Untergang des Abendlandes – vagyis a nyugat „bukása” [Untergang] – már megjelenésekor hatalmas vitát váltott ki – megosztva a szűkebb szakmai közösséget éppúgy, mint a nagyközönséget. A mű számos értelmezést megért, lelkes dicséretet éppúgy megfogalmaztak már vele kapcsolatban, mint az elmarasztaló kritika hangját. Ahogyan a mű egyik legkorábbi értelmezője, a Spengler történetfilozófiáját – legalábbis pályája első korszakában – rendkívül nagyra becsülő és pozitívan értékelő Thomas Mann is kiemelte: A nyugat alkonya nem pusztán a történelem általános filozófiájáról alkotott tudományos-filozófiai munka, hanem komoly szépirodalmi kvalitásokkal is rendelkezik. Hazánkban Szerb Antal, Spengler egy másik méltatója szintén az irodalom látószögéből közelítette meg Spenglert, mikor A világirodalom története című művében így fogalmazott:
„[…]a történelem egészét műalkotássá formálta, tökéletes szerkezetű épületté alakította az emberiség múltját, azt tette, ami csak a legnagyobb művészeknek adatik meg: értelmet vitt az értelmetlenségbe.”
Kétségtelen, hogy nagy részben éppen a mű irodalmiassága, történeti tényanyagtól sokszor valóban elrugaszkodó megfogalmazásainak tudható be a pozitivista történelemszemlélet szempontjából felvethető legtöbb kifogás is. Szaktörténészi körökben már A Nyugat alkonya megjelenésekor szokás volt élcelődni a szerző bizonyos meglátásain, melyeket elhibázott és felületes analógiákként, és a forráskritika figyelmen kívül hagyásaként, vagy éppen tényanyag túlságosan „irodalmi” kezeléseként értelmeztek. Kétségtelen, hogy Spengler módszertani elvei között számos könnyen támadható megfogalmazás akad. A Nyugat alkonya jelentősége azonban nyilvánvalóan nem a történeti elemzésnek a „szigorú tudomány” értelmében vett támadhatatlan precizitása, mert ha azt az emberiség múltjának a pozitivista tudományosság-eszmény értelmében vett enciklopédiájaként olvassuk, akkor csalódnunk kell.
Spengler történelemfilozófiai koncepciójának lényege éppen az, hogy a történelem vizsgálatának értelme hermeneutikai feladat, műve pedig az ember térbeli és időbeli sorsának (das Schicksal) megragadására tett nagyszabású kísérlet. Eleve nem is azzal a céllal lát neki a történelem tanulmányozásának, hogy bizonyos egyedi jelenségeket a forráskritika segítségével racionalizáljon vagy – történetfilozófiai vonatkozásban – a múlt emberi társadalmainak és államainak a fellelhető anyagi és intellektuális források számbavételével megállapítsa a fejlődési sorát. Egy fejlődési sort, amely az „egyszerűtől” a „bonyolultig” a „barbárságtól” a „civilizációig” tart. A történlem folyamatát nem egy lineáris időskálán felfogott idő puszta múlásaként fogja fel, hanem bizonyos kulturális jelenségek „egyidejűségét” állítja – ezek a jelenségek pedig éppúgy lehetnek bizonyos politikatörténeti tények, művészettörténeti események, mint társadalmi-gazdasági folyamatok is, amelyek az elmélet szerint ugyanazzal a jelentőséggel bírnak. A történeti empíria szintjén értelmezhető és elemezhető jelenségek számára még nagyon keveset árulnak el az adott történeti tárgy igazságáról – amely szerinte mindenekelőtt valamilyen, a dolgok puszta tény-jellegén túlmutató jelentést tükröz. „Ami látható történelem” – írja – „nem más, mint kifejeződés, jelzés, formát öltött lelkiség.” (Spengler 1994 I., 25)
Értelmezésében a történelem maga is mindenekelőtt „az élet” (das Leben) jelensége „az élet” azonban megintcsak olyan – ezért is sorolják egyes értelmezők Spenglert, Henri Bergsonhoz hasonlóan – az úgynevezett életfilozófusokhoz.
„Magából az életből nézve a világ mozgása (Weltbewegung) értelmetlen, egy egyszerű tény. Csak az élőnek vagy értelme, minden egyes élőlénynek egy sajátos törekvése. (…) A világegészben (Weltall) valami történik, az élet azonban teszvalamit.” – Írja Urfagen (Ős/Eredendő kérdések) című hagyatékban maradt fragmentumaiban.
Spengler szerint a történelem folyamatait nem is lehet kielégítően egy elvont észszerűség preferenciái szerint megfogalmazni, hiszen azok nem a matematikai racionalitás szerint formálódtak meg. A történelmet – miként az egyszerű emberi együttélés általános jellegét is – éppúgy meghatározzák az érzett vagy sejtett dolgok, mint a tudottak (vagy az annak véltek.) Ehhez a gondolathoz pedig már szorosan kapcsolható a történeti haladásfogalom spengleri kritikája is: semmilyen egyértelmű jel nem utal arra, hogy a filozófiai racionalizmus megjelenésével és a társadalomnak a természettudomány szempontjai szerinti átformálásával maga az emberi faj is egyfajta pozitív beteljesedés felé haladna. A haladás fogalma mindig relatív, a racionális tényező mellett és sokszor helyett pedig nem zártható ki a történeti folyamatok mélyén meghúzódó irracionális karakter is.
Spengler az egységesként feltételezett emberiséget különböző kultúrkörökre bontotta. A kultúra mibenlétének számára nem sok köze van sem elért technikai színvonalhoz, vagy éppen a jogok és kötelességek aktuális rendjéhez, ahogyan azt például a Spenglert megelőző német történetfilozófiai gondolkodás fővonala Kanttól és Lessingtől eredően állította. Spengler látványosan szakított ezzel, amikor az addig egységesnek tekintett emberiség koncepcióját felmondva azt állította, hogy egy-egy kultúra egyfajta lélekkel is bír amely „[e]gy pontosan körülhatárolható táj talaján szökken szárba, s úgy beleágyazódik e tájba, mint a növény a földbe.”
Ez a kultúrák és civilizációk vonatkozásában felvetett lélekfogalom kétségkívül olyan megfogalmazás, amelyet nehéz, sőt talán lehetetlen is a pozitivisztikus történelemszemlélet alapján értelmezni és megközelíteni. Spengler kifejezése azonban mégis jól érzékelteti az egy-egy kultúrára jellemző sajátosságot, vallási formákat, építészetet és képzőművészetet, amelyet nála egy kifejlődés értelmében látunk például a görög, a római, az egyiptomi, az indiai vagy éppen az európai középkori kultúrák esetében. A kultúra így egyfajta élőlényként, testtel és lélekkel is bíró, sajátos organizmusként áll előttünk, amely, hasonlóan a fizikai organizmusokhoz, sajátos szellemiséggel, lényeggel, individuális mivolttal bír, miközben más kultúrákhoz való hasonlósága okán jónéhány olyan tulajdonsága is van, amelyből a kultúra egyetemes fogalmára is lehet következtetni.
A lélekfogalom értelmezéséhez köthető Spengler kultúraszemléletének és a kultúrafogalom-értelmezésének tulajdonképpeni alapvetése is. Ennek a lényege a kultúra szervességének, vagyis élő mivoltának gondolata – vagyis Spengler szerint kultúra éppen olyan, mint valamilyen élő szervezet – éppen a művi, racionális, konstruált, a gép mintájára megszerkesztett objektivitásnak ellentéte. Az egymástól különböző kultúrák „legmagasabb rendű élőlények”, vagyis olyan szervezetek, amelyeknek a fizikai élőlényekhez hasonló megtermékenyülési, növekedés, kiterjedési, kimerülési és elmúlási ciklusaik vannak: ebből az elgondolásból származik Spenglernél a körkörösség, a kulturális ciklusok elmélete. A különböző kultúrák szerinte nem alkotnak lineáris evolúciós sort, az „egyszerűtől” a „bonyolultig” terjedő fejlődési kapcsolatot. „[M]int legmagasabb rendű élőlények fenséges összevisszaságban tenyésznek, mint virágok a mezőn.”
Irodalom
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II. Ford. Csejtei Dezső-Juhász Anikó. Európa, Budapest. 1994.
Oswald Spengler: Urfragen. Fragmente aus dem Nachlass. C.H. Beck, München, 1965.
Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, Budapest. 1973.
